Négy gólt szerezve debütált a Fradiban, mégsem került be a forduló válogatottjába

Öt újonnan igazolt labdarúgó debütált hetven éve, 1953. március 15-én, a bajnokság nyitányán a Kinizsinek nevezett FTC-ben: Gulyás Géza, Fenyvesi Máté, Kertész Tamás, Mátrai Sándor és Orosz Pál. A kierőszakolt névváltoztatáson túl – amely a magyar futballtörténet második Kinizsivé kényszerítése volt a negyvenes évek Vasasának átkeresztelése után – a Ferencvárosra nem szállt rá különösebben a hatalom, a klub épp annyira szenvedett az elnyomatástól, amennyire az egész ország.

A legendák ellenére Kocsis Sándortól nem követelték, hogy menjen a Honvédba, a váltást önmaga határozta el, és ezt – személyes tapasztalatom szerint – Dalnoki Jenő meg Rudas Ferenc sosem tudta elfeledni, ha megbocsátott is a csatárnak. Budai II Lászlót behívták, Deák Ferenc Siófokon verekedésbe keveredett két, őt vegzáló civil ruhás ÁVH-ssal, e miatt azt közölték vele:

vagy Újpestre szerződik és hallgat arról, miért, vagy börtönbe vonul, és a tulajdon édesanyja nem ismer rá.

A némaságot és a relatív szabadságot választotta.

Czibor is távozott nem sokkal később, mégpedig ravaszul a „vörös” Csepelre, amely biztonságot adott neki, hogy ne nyúljanak utána. Aztán persze utolérték. Bár a szigetvárosból az ÁVH patronálta Vörös Lobogóhoz szegődött volna, a Honvédelmi Minisztérium erősebbnek mutatkozott még az Államvédelmi Hatóságnál is, azaz a Honvédhoz vezényelték. Viszont az ÁVH beszervezte, s noha kétségkívül a rendszert zömében elfogadó Aranycsapat legfőbb ellenállója volt, ügynöki múltja is tagadhatatlan, bár aktáit megsemmisítették.

Kocsis tehát mérlegelt. Szoros barátságot ápolt Budai II-vel, és híres fejeseihez a legjobb beíveléseket komájától kapta; a Kinizsi Budai II és Deák nélkül meggyengült, a Honvédban viszont ott volt Bozsik József és Puskás Ferenc, a két legnagyobb. (Mármint Kocsison kívül, mert ő igazából sosem fogadta el Puskás primátusát.) S miután – érthetően – bajnok akart lenni, ezt Kispesten könnyebben elérhetőnek tartotta, mint az Üllői úton.

Néhány évvel ezután érkezett a kilencedik kerületbe az új generáció. Az 1953-as nyitányon a magyar futball legragyogóbb mestereihez még túlzással sem sorolható Sós Károly edző a következő tizenegyet küldte pályára a Szombathelyi Lokomotív ellen: Gulyás – Rudas, Kéri, Dalnoki – Ombódi, Dékány – Kertész, Orosz, Mátrai, Mészáros, Fenyvesi.

Nagyszerű csapat, némiképp nagyobb egyéniségekkel, mint napjaink zöld-fehér együttese. Az új fiúk be is váltak, a Kinizsi 5-2-re győzött, és kiváltképp kitett magáért a középcsatár Mátrai, aki mindjárt négy gólt szerzett.

Hármat rúgott, míg 1-1 után a másodikat – Mészáros „Dodó” József beíveléséből – fejelte.

Mondhatni, azonnal megszolgálta havi jövedelmét, a fizetésként kapott 750 forintot, valamint a 120 forintos „kalóriapénzt”. (Ehhez járult még pontonként 200 forint jutalom. Mivel a Kinizsi összesen 30 pontot gyűjtött, a prémium az évad végére 6000 forintra rúgott.)

Az nem állítható, hogy a Népsport elalélt volna Mátrai teljesítményétől: az újonc center négy góllal sem tudott bekerülni az első forduló válogatottjába.

A futball előtt amúgy sem volt hatalmi szokás leborulni. A hiedelmekkel ellentétben a kommunista vezetés úgy igyekezett láttatni a labdarúgást, mint amatőr testedzést, a dolgozó nép szabadidős, a kultúrkörök munka utáni aktivitásához hasonló öntevékenységét. Ez csupán akkor változott meg, amikor a válogatott 6-3-ra győzött Londonban, és legfelső szinten felismerték, hogy a csapat az 1954-es világbajnokság legfőbb esélyese.

Ötvennégytől újraindították a Képes Sportot, és a bajnoki meccsekről is terjedelmes tudósítások jelentek meg, de addig egészen más volt a módi. Az ’53 márciusi nyitányról a Szabad Nép a másfél-két gépelt oldalnyi terjedelmű A vasárnap sportja című összeállításban adott helyet, s egy-egy mérkőzésről ennyit közölt:

„Bp. Kinizsi–Szombathelyi Lokomotív 5:2 (3:1). Üllői út, 30 000 néző. Góllövő: Mátrai 4, Mészáros, illetve Czigány és Tarr. A Bp. Kinizsi fiatal, gyors csatárai megfelelően kihasználták a kínálkozó gólhelyzeteket. A szünet után a szombathelyi csapat erősen visszaesett.”

Még kevesebb sporthír jelent meg a korabeli Népszavában. Az Üllői úti meccsről mindössze ez látott napvilágot: „Bp. Kinizsi–Szombathelyi Lokomotív 5:2 (3:1). Gólok: Mátrai (4), Mészáros, illetve Czigány és Tarr. A mezőny legjobbja: Dékány.”

Mátrai befutott.

A szezon huszonhat meccséből huszonötön játszott, 18 góljával hatodik volt a mesterlövészek listáján Puskás (27), Kocsis (24), Hidegkuti Nándor (23), Csordás Lajos és Sándor Károly (20–20) mögött. Az év őszén a B válogatottba is bekerült, igaz, 1953. október 5-én két A és két B csapat lépett pályára a bolgárok, illetve a csehszlovákok ellen.

Az A1 (Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Egresi, Csordás, Hidegkuti, Puskás, Tóth Mihály) 5-1-re nyert Prágában, az A2 (Henni – Sipos, Kispéter, Takács – Keszthelyi, Gyurik – Tóth II, Aspirány, Szilágyi I, Virág, Babolcsay) 1-1-et ért el Szófiában. A Gellér – Kovács II, Börzsei, Farsang – Kovács I, Kleibán (Bundzsák) – Sándor, Dobó, Hegedűs, Szolnok (Kárász), Bédi összetételű B1 2-1-re győzött a csehszlovákok ellen, míg a Gulyás – Ombódi, Teleki, Sólyom – Halmai (Borsányi), Kotász – Raduly, Machos, Deák (Mátrai), Fejes, Illovszky összeállítású B2 3-0-s sikert aratott a bolgárokkal szemben a Népstadion 55 000 nézője előtt.

Tetszik érteni: Kotász „Öcsi”, Raduly József, Machos Ferenc, Deák és csereként Mátrai a negyedik csapatban, s azt is megnézte 55 ezer ember…

Mátrai három héttel később beugróként részt vett a Béke Kupáért rendezett Kinizsi–Magyar Pamut atlétikai viadalon, amelyen megnyerte a távol- (681 cm), valamint a hármasugrást (13,82 m). A center eredetileg atlétának készült, sőt 1952-ben a tartalékja volt annak 4×100 méteres futóváltónak – Zarándi László, Varasdi Géza, Csányi György, Goldoványi Béla –, amely bronzérmet nyert a helsinki olimpián.

A labdarúgó-válogatottban 1956. február 26-án, Bejrútban, a Libanon elleni 4-1 alkalmával debütált. Akkor már középhátvédet játszott, mert Sós szakvezető 1954 végén hátra vonta bekknek. A legjobbak között ebben az eminens társaságban mutatkozott be: Ilku – Sárosi László, Mátrai, Lantos – Bozsik (Szabó László), Szojka – Csordás (Buzánszky), Machos, Tichy, Puskás, Hidegkuti.

A Népsport akkor sem lelkendezett. (Mi lenne azokkal a szakírókkal ma, a kötelező üdvrivalgás időszakában?) A lap azt írta:

A hátvédhármasban viszonylag még Mátrai állta meg helyét a legjobban, de ő sem játszott hibátlanul.

Azért további 80 meccsen magára ölthette a címeres mezt. Három világbajnokságon – kétszer annak negyeddöntőjében – járt, az 1964-es Eb-n bronzérmet nyert, az FTC csapatkapitányaként 1965-ben elhódította a Vásárvárosok Kupáját.

A válogatottól 1967 szeptemberében búcsúzott (Farkas János mesterhármasával: Magyarország–NDK 3-1), az FTC-től 1967 novemberében (Csepel–Ferencváros 3-2) köszönt el. A távozásban szerepe volt annak, hogy Albert Flóriánnal nem ettek egymás tenyeréből… Noha 356 első osztályú meccset nyomott le az Üllői úti garnitúrában, utolsó 29 NB I-es mérkőzését az Egyetértés csapatában játszotta. S nyilván sokszor emlékezett a pompás premierre, amelyen négy góllal szomorította el Horváth Györgyöt, a később évekig az FTC-ben védő szombathelyi kapust.

Valahogyan illett bemutatkozni, ugyebár.