Persze, Ramon Menezes a brazil válogatott Marokkó elleni találkozójára kijelölt megbízott kapitány nem az égből pottyant a bársony helyett dörzspapírral kárpitozott fotőjbe, hanem a brazil U20-as csapat általában szintén kényelmetlen sámlijáról, amelyet az együttes kolumbiai tornán mutatott teljesítménye mégiscsak trónná emelt és aranyozott. Menezes, ha valamivel, akkor pontosan a februárban véget ért jeles eseménnyel – amelyen a brazil srácok 12 év után győztek újra – teheti magát fontossá a felnőtt nemzeti csapat padján is. Kihirdetett keretében öt korábbi játékosából csinált jelenlegit, azaz emelt fel az U20-asok közül a felnőttek közé.
A félfelnőtt gyerekek – a kapus Mycael, a balbekk Arthur, a középső védő Robert Renan, a középpályás Andrey Santos és a támadó Vitor Roque – most indulhatnak el a válogatott sikerek kátyúk helyett az utóbbi időben árkokkal nehezített útján, és ez a kezdet kötődik majd Ramon Menezes nevéhez. Azt nem állíthatjuk biztosan, hogy egyszer majd ő is – a Magyarországon hónapokig csodált, a Lukaku mély vízbe vetőjeként szavakból magának szobrot emelő Leekenshez hasonlóan – önigazolásként használja az új generáció bedobását, de vastagabb betűket kieszközölhet egyes válogatott-történeti lexikonokban. Csodálatos kép: áll a hatalmas ólom-Leekens (aranyozva) Brüsszel főterén kissé megdőlő felsőtesttel, kisdedek ringatására összefont karokkal, s a levegőben pisilő kisfiúméretű labdarúgó-csemeték repülnek a futballpálya formájú szökőkút medencéjének dicsfény kivilágításban fürdő mély vize felé. Ugyanez Rióban Menezesszel. A „mély vízbe vetők” sorozat két darabja.
