A kommentátor, akinek dalba foglalták a nevét: Anglia a futball, a világ a FIFA-játékok hangját búcsúztatta

Egy jellegzetes, barna báránybőr kabát. Egy műsorfüzet. Egy, a műsorfüzetre fektetett mikrofon, rámatricázva a Motty felirat. Elöl a pálya zöldje, a lelátók piros székei fölött a Wembley ikonikus íve. A szék hátra tolva, mintha várná „gazdáját” a meccsre, ám az nem jön, és már nem is fog.

Az asztalon egy gyászkeretes kép, rajta John Motson, Anglia és talán a világ legismertebb labdarúgókommentátora, a „futball hangja”. Egy olyan kommentátor, akinek a kabátja kiállítási tárgy az angol nemzeti futballmúzeumban.

Ez – és az, hogy az előző hétvégi Ligakupa-döntőn, illetve az összes többi angliai mérkőzésen nyilvánosan elbúcsúztatták – talán jól jelzi, mekkora hatása volt a futballkultúrára. Gyászszünet. Egyperces vastaps.

A Craven Cottage-en a szurkolók dalolni kezdtek. „There’s only one John Motson” – csak egy John Motson van.

Több nincs, nem is lesz. Ahogy a világsztár futballistából kollégává vált Gary Lineker mondta: „Többé nem látjuk. De mindig hallani fogjuk.”

Minden országnak megvannak a legendás rádió- vagy tévés kommentátorai. A szurkolók gyakran „belemarnak” a szpíkerekbe – aligha létezik olyan, akinek ne hánytorgatták volna fel baklövéseit vagy „nyilvánvaló elfogultságát” –, de a legjobbakat szeretik és tisztelik. Osztoznak hőségben, hidegben, hóban, esőben, örömben és bánatban; világgá kiáltják a gólokat, a csodálatos fordításokat, a váratlan összeomlásokat, legjobb mondataikat évtizedekig idézik. Örökbérlet jutott nekik (látszólag) a világ összes stadionjába.

John Motson rendkívüli népszerűségét szakmai kiválósága mellett hosszú karrierje is indokolta.

Van olyan család, amelynek öt generációja hallott Motson-közvetítést.

Ha valaki 1968 és 2018 között a BBC rádiós vagy tévés futballközvetítéseit követte, akkor egészen biztosan hallotta a „báránybőr kabátos embert”, aki könyvesbolti asszisztensből lett újságíró-riporter, rádiós, majd tévés, és saját bevallása szerint nem nyitott valami jól a kommentátorállásban.

„A BBC-nél rádiósként kezdtem 1968-ban, három évig mindenféle munkát végeztem, aztán kaptam a Match of the Daytől egy próbaidős, egyéves szerződést. 1971 októberében egy teljesen felejthető Liverpool–Chelsea volt az első mérkőzésem, és az én teljesítményem még annál is felejthetőbb volt” – emlékezett vissza.

Az áttörést egy évvel később, váratlanul a Hereford–Newcastle United FA Kupa-mérkőzés hozta meg. Az 1972 februárjában lejátszott meccs legendává nemesült és minden idők egyik legnagyobb meglepetéseként könyvelték el az angolok: az ötödosztályú, tehát „non-league” Hereford egy élvonalbeli nehézsúlyút ejtett ki 2-1-es győzelmével. A kezdőnek számító Motson a lefutottnak tűnő találkozót kapta a beosztásnál, de másnapra az egész országban megismerték a nevét a szurkolók. A mérkőzés felvétele a mai napig magával ragadó: szurkolók a fákon és a világítókandelábereken, feneketlen sár, göröngyös talaj, a favorit vezetést szerez (a Newcastle sztárja, a barkós Malcolm Macdonald egy jóízű „Fuck off”-fal ünnepel néhány perccel azután, hogy kiröhögte a közönség, mivel üres kapura kihagyott egy helyzetet), majd jön a pillanat, amely megváltoztatta John Motson életét.

Radford megint… Ó, MICSODA GÓL!!! MICSODA GÓL!!! Radford a gólszerző! Ronnie Radford – és a közönség beözönlik a pályára, kell majd hozzá egy kis idő, hogy leküldjék őket onnan. Micsoda fantasztikus lövés!

A Hereford a hosszabbításban Ricky George góljával megfordította a mérkőzést, a 14 ezres közönség eszelős ünneplésbe kezdett. Az FA Kupa történetének egyik legnagyobb óriásölése ötperces „lábjegyzet” helyett a Match of the Day főmérkőzése lett, Motson kommentárját a mai napig fejből idézi az angol rajongók jó része. A találkozó a futballfolklór részévé vált, ahogyan a krónikás – azaz a kommentátor – is. A mai meccsözönbe szinte belefulladunk, de a hetvenes évek eleji Nagy-Britanniában az élő közvetítés még ritkaság volt, az este összefoglalókat mutató Match of the Dayre szegeződött minden szem.

„Igazából nem teljesítettem olyan jól, de aztán jött a Hereford–Newcastle. A meccs a fő műsorszám lett az összefoglalóban. Ha Ronnie Radford bombája a keresztlécről jött volna ki, akkor nem ülnék itt, és beszélnék a kommentátori karrieremről” – vallotta Motson. Később mindig szívesen látták a Hereford stadionjában, sőt az őt „sztárstátuszba repítő” Ronnie Radford temetésén Motson mondta az egyik búcsúztatót. Az áttörés után Motson karrierje meredeken felfelé ívelt – végül majdnem 2500 mérkőzést kommentált a BBC-nek, tíz labdarúgó-világbajnokságról, tíz Európa-bajnokságról, két olimpiáról és 29 FA Kupa-döntőről tudósított, mielőtt 2018-ban visszavonult volna.

Ettől még „csak” országos legenda lett volna, ám 1995-ben felkérte az EA Sports kanadai divíziója, hogy adja a hangját a FIFA 96 számítógépes játékhoz.

Motson igent mondott, stúdióba vonult, és elkezdte felmondani a meccskommentárt. A munkafolyamatról a ZDNet-nek beszélt részletesen néhány évvel később, a FIFA 2000 kiadásakor.

„Bemegyek a sohói, Aquarium nevű stúdióba, aztán három és fél napon keresztül, napi öt-hat órán át a mikrofon előtt ülök, hogy felvegyük a játékosok neveit. Sok már megvan korábbi évekből, de a játék mindig bővül. Minden nevet kétféleképpen mondok fel: egyszer semleges hangszínnel, egyszer emelt hangon. Ezen kívül ilyenkor veszünk fel még egy csomó szövegrészletet, olyanokat, mint amikor átveszem a szót az engem bemutató Gary Linekertől. Mentálisan ugyanolyan koncentrációt igényel a felvétel, mintha egy stadionban lennék. Megkísérlem ugyanazt a tempót tartani, mint amikor a BBC-nek kommentálok. Elképzelem, hogy egy stadionban vagyok, és ugyanazzal a lelkesedéssel próbálok pörögni. Van, hogy négy-öt óra elteltével rám szól a producer: fáradtnak tűnök. Ilyenkor leállunk. Ha eltűnik a hangomból a lelkesedés, akkor nem lesz jó a felvétel. Nem készítek előre elmondandó sorokat, beülök, és megpróbálok úgy kommentálni, mintha élőben látnám a meccset. A spontaneitás a lényeg”.

Akárcsak a Hereford–Newcastle mérkőzéssel, Motson a FIFA-val is „beletenyerelt”. A prezentációt és a kommentárt egységesen dicsérték a kritikák, az EA Sports pedig egyre erősebb játékokat készített. A nagy dobásnak számító, 1997-ben kiadott FIFA Road to World Cup 98 – a Blur Song 2-jára összerakott szenzációs intróval, a 172 válogatottal, a 11 bajnoksággal, a teremfocival, a hangulatával, a szerkeszthetőségével, a módosíthatóságával – kultjáték lett. Azóta (ha másban nem, látványban) a „végtelenségig” fejlődött a FIFA-sorozat, ám az RTWC 98 a mai napig kiemelkedik a légkörével és a színességével az összes focis játék közül, nem véletlen, hogy több „minden idők legjobb FIFA-ja” listán az első helyen végzett; sőt volt szakíró, aki amellett érvelt, hogy minden idők legjobb számítógépes sportjátéka. Ma játszani vele éppen akkora élmény – és egyébként is, melyik játékban nyerhetjük meg ezen kívül a Cook-szigetekkel a világbajnokságot egy mesés selejtezőbeli menetelés után?

John Motson (akit a fenti játékban Des Lynam és a szakkommentátor Andy Gray támogatott) az angol futball után a FIFA-franchise hangja lett, és az is maradt a FIFA 2005-ig, különböző projektekben összesen 22 különböző videójátékon dolgozott. Világszerte játékosok millióinak ő adta az első angol nyelvű kommentátorélményt, és az is valószínű, hogy ma sok olyan kommentátor van, aki fifázó gyerekként először Motson kimunkált „BBC-angolján” hallotta a szakkifejezéseket, tipikus fordulatokat.

Azért lettem kommentátor, mert hallottam John Motsont a FIFA 99-ben

– mondta 2017-ben a BBC egyik fiatal munkatársa, Jamie Davis.

A FIFA-sorozattal Motson nemcsak Nagy-Britanniában, a videójátékosok körében is a „futball hangja” lett. Nem véletlen, hogy Anglián kívül sok helyen nem csupánk a BBC, hanem a BBC és a FIFA-játékok kommentátoraként búcsúztatták. Egyik fifás utódja, Clive Tyldesley a halálhír hallatán annyit írt Twitterre:

„Tinédzserként egyszerűen John Motson akartam lenni. Senki más”.

„Az első tévés mérkőzésem előtt táviratot küldött nekem, amiben az állt: beszélj keveset, de mondj vele sokat. Azt hiszem, ez meg is ragadta John lényegét (…) A felkészültségben, a statisztikai adatok összekészítésében ő állította fel a mércét. Kiváló volt abban, hogyan szője bele az adatokat a közvetítésbe. Nem jó, ha csak statisztikákkal bombázzuk a nézőt, ám egy releváns statisztika előrántása a megfelelő pillanatban igenis kulcsfontosságú. És ő a mestere volt ennek. Mindannyian felnéztünk rá, az elkötelezettségére, a tudására, a szorgalmára. Nagyon komoly ember volt a kommentátorállásban, és nagyon vidám fickó azon kívül, kiváló humorérzékkel” – így Martin Tyler, aki meg Tylesdeytől vette át a FIFA-stafétát.

„Motson saját bevallása szerint nem volt igazán a szavak embere. Ha BBC-s kollégája, Barry Davies a szövegíró volt, akkor Motson az énekes: minden a hangszínéről szólt, a tenorjáról, a mélyről feltörő ordításról, a kis elcsuklásokról, a statisztikák becsempészésétől a ritka, fejhangú kiabálásig. Motson valahogy képes volt annak a gyereknek a lelkesedését belevinni a közvetítésbe, aki életében először néz meccset egy futballstadionban. És erre még akkor is képes volt, amikor már a nyugdíjhoz és a 2500. mérkőzéséhez közelített” – búcsúztatta Jonathan Liew a New Statesmanben.

John Motson bizonyos értelemben egy letűnt kor kommentátora volt. Akkor kezdett dolgozni, amikor a BBC szpíkereinek még ismétlések-lassítások sem segítettek (mert az egyetlen, erre alkalmas apparátot rendre lefoglalták a lóversenyek), és a sportág pénzzel rogyásig kitömött, ötcsillagos infrastruktúrával megtámogatott, agyonszabályozott korszakában hagyta abba.

Neki még úgy kellett verítékes munkával összegereblyéznie az információkat jellegzetes statisztikai lapjaihoz, de amikor visszavonult, akkor már az információk nyomasztó bősége jelentette az egyik fő kihívást.

Egyvalami ugyanaz maradt: a futball drámája, amit imádott. Nem véletlen, hogy kedvenc meccsei mind drámaiak voltak: a karrierjét belökő Hereford–Newcastle, az 1982-es olasz–brazil 3–2, a Wimbledon 1988-as meglepetésgyőzelme a Liverpool ellen az FA Kupa döntőjében, az 1990-es német–angol vb-elődöntő, no meg az a pillanat, amit elsőként említett, amikor személyes favoritjairól kérdezték – David Beckham utolsó percben elért szabadrúgásgólja az angol–görög vb-selejtezőn, amellyel a háromoroszlánosok kijutottak a világbajnokságra.

A nagy stadionok drámájához képest Motson utolsó napja olyan csendes és békés volt, amilyen csak lehetett. A buckinghamshire-i Little Brickhillben élt, egy 407 lelkes kis falucskában, és a helyi pub törzsvendégeként megnézte az RB Leipzig–Manchester City BL-meccset. Megitta a sörét, elköszönt, hazament, lefeküdt aludni, és másnap már nem ébredt fel.

„Egész jól alakult az életem” – írta fiatalkori önmagának célzott levelében.

És valóban. Ha egy kommentátort Anglia-szerte vastapssal búcsúztatnak, a szurkolók dalba foglalják a nevét, a halálhíre világszerte minden futballportálra felkerül, sőt még videojáték-specialista oldalakon is megjelenik, akkor tényleg egészen jól alakult az élete.