Portugáliában csak álmodtak arról, amit az Újpest megcsinált – lefékezni a Benficát

Fél évszázada, 1973. február 25-én a Belenenses vendége volt a Benfica. Addig 21-ből 21 bajnoki mérkőzést nyert, és nem esett a 22-es csapdájába: a rangadón 2-0-ra győzött. A következő fordulóban, a Vitoria Setubal elleni 3-0-val már matematikailag is eldőlt az elsőség addig sem nyitott kérdése, szárnyaló „sasokra” ragyogtak a reflektorok a Fény lisszaboni stadionjában.

Majd az együttes a bajnokság végéig megőrizte veretlenségét, és először – mindmáig utoljára – fordult elő, hogy vereség nélkül lett bajnok. Egyetlen vesztes találkozóval már sokszor volt aranyérmes, ahogyan egy évvel korábban is, amikor a tabella első sorában ez állt a neve mögött: 30 26 3 1 81-16 55.

Nem rossz, de még innen is sikerült javulni: 30 28 2 – 101-13 58.

Sőt,

portugál bajnoki mérkőzésen 1972. április 2. (Belenenses 0-1) és 1973. szeptember 9. (Boavista 0-2) között nem kapott ki a csapat.

Közben megnyerte a portugál kupadöntőt 1972-ben – Eusebio mesterhármasával 3-2 az örök fővárosi rivális, a Sporting ellen, a győztes gólt a 118. percben szerezte a Benfica-história első számú legendája –, és a legjobb négy közé jutott a BEK-ben. Aztán az elődöntőben csak minimális különbséggel (0-1, 0-0) maradt alul Johan Cruyff egymás után háromszor győztes, totális futballt játszó Ajaxával szemben.

Az együttest az 1972-es, húszcsapatos Függetlenségi Kupa riói döntőjében (Brazília–Portugália 1-0) tíz, majd 1973 márciusában, a franciák elleni, Eusebio duplájával kivívott párizsi 2-1 alkalmával kilenc labdarúgó képviselte a válogatottban.

A bajnokságban a legtöbbször ez a tizenegy szerepelt: José Henrique (30 mérkőzésen védett, egyszer sem hiányzott) – Malta da Silva (25), Humberto Coelho (27), Messias (22), Adolfo (29) – Graca (16), Vitor Martins (22), Toni (28) – Nené (28), Eusebio (28), Simoes (29). Gyakran játszott még Rui Rodrigues (16), Artur Jorge (15), Vitor Baptista (14), Rui Jordao (10).

A 101 Benfica-gólból az akkor már harmincegy éves Eusebio negyvenet ért el,

és elnyerte az európai Aranycipőt. (E díj alapításakor, 1968-ban szintén az övé lett a nemesfém csuka, akkor 42 góllal vitte el.) A vb-bronzérmes Fekete Párduc tiszteletére 1973. szeptember 25-én gálameccset rendeztek Lisszabonban, és a világválogatottban olyan hírességek vonultak fel a Benfica ellen (2-2), mint az angol Gordon Banks, Jackie és Bobby Charlton, a nyugatnémet Günter Netzer és Uwe Seeler, a spanyol José Angel Iribar, az északír George Best, a brazil Paulo Cesar Lima, a holland Piet Keizer.

A Benfica edzője akkoriban az angol Jimmy Hagan volt. Ő egy másik szigetországi mesterre emlékeztetett: Jimmy Hoganre, aki az 1910-es, 1920-as években – két periódusban – tíz éven át az MTK-t trenírozta. Hagan, aki huszonöt esztendeje, 1998. február 26-án hunyt el, nem kímélte labdarúgóit.

„Lisszabonban minden játékos úgy gondolta: az edzésprogram túlságosan megterhelő – mondta. –

Néhányan szó szerint rosszul voltak az első tréningek után. De egy idő után rájöttek, hogy megéri, mert elkezdtük nyerni a meccseket.

Az angliai Washingtonban született szakvezetőt 1972 őszén csaknem elsöpörte a népharag, miután a Benfica 3-0-ra kikapott az akkor az angol bajnokság tizenhatodik helyén álló Derby Countytól. Az edzőt Duarte Borges Coutinho klubelnök mentette meg, és a veretlen bajnoki diadal igazolta, hogy az elöljáró jól döntött.

A gárda 1973 őszén Magyarországra látogatott. A BEK második fordulójában Benfica–Újpest párbajt rendeztek, és a lilák úgy értek el 1-1-et a lisszaboni éjszakában – Gerhard Schulenburg nyugatnémet játékvezető fél tizenkettő tájban fújta le a meccset –, hogy Tóth András góljával még vezettek is. Aztán Antonio Simoes beíveléséből Eusebio fejessel egyenlített, és a sokat ígérő döntetlen után mindenki ott akart lenni a visszavágón.

Az Újpest nem kedvelte a Népstadiont, ezért a hatalmas érdeklődés ellenére is maradt a Megyeri útnál, és a negyedik kerületi stadion 30 ezer belépője már a meccset megelőző héten elkelt. Különféle felhívások láttak napvilágot, hogy a Megyeri úton nem lehet parkírozni, az autóval érkező szurkolók válasszák a környező utcákat, s hogy az újlipótvárosi Katona József utcától M jelzésű külön buszok járnak majd a sporttelepig, amelynek kapuit már déli tizenkettőkor kinyitják, jóllehet a találkozó csak délután négykor kezdődik.

Az Újpest nem keltett tömeges csalódást: a Szentmihályi – Kolár, Harsányi, Horváth, Nagy László – Dunai III, Zámbó, Tóth András – Fazekas, Bene, Fekete (Noskó) összetételű csapat 2-0-ra győzött. Az első gólt Bene Ferenc lőtte, miután kicselezte Humbertót és Artur Correiát, míg a másodikat Kolár Endre zúdította huszonöt méterről a jobb felsőbe.

A találkozó felfedezettje azonban Fekete László volt.

A tizenkilenc éves csatár addig csupán egy mérkőzésen, akkor is csak huszonkét percig kapott helyet a csapatban, ám a Benfica ellen – Dunai II Antal sérülése miatt – a kezdő tizenegybe állította Szűcs Gyula edző. S a száguldozó tinédzser a mezőny legjobbja volt, attól kezdve vált országszerte ismertté a Golyó becenév.

A találkozó után a Magyar Nemzet azt írta: „Megint sikerült kiemelkedő eredményt elérnie az Újpestnek. Csak végre ne akadjon meg a csapat a legjobb nyolc között! Jó lenne, ha a Vasas és a Győri ETO után újra szerepelne magyar együttes a BEK elődöntőjében, és nem túlzott igény, hogy először a döntőben is.”

Az elődöntő megvalósult, a döntő nem, miután a legjobb négy között a Bayern München 1-1, 3-0-val kiejtette a lila-fehér együttest. Az volt mindmáig az utolsó BEK-, illetve BL-kiírás, amelynek során magyar csapat megérte a tavaszt. A Benfica abban az esztendőben ünnepelte fennállásának hetvenedik évfordulóját, de a bajnokságban és a kupában is a Sporting mögé szorult.

Ám fél évszázada napjainkig élő történelmet írt: egyszeri veretlenség 101 góllal, az bizony korántsem kiskutya.