Mi a menetelő Rayo Vallecano titka?

A vezetőedző, a baszk Andoni Iraola nem meglepő módon az Athletic Bilbao csapatánál töltötte játékospályafutása nagy részét, amelynek színeiben 2003 és 2015 között jobbhátvédként több mint négyszáz mérkőzésen lépett pályára. Visszavonulása után röviddel edzőnek állt, először Cipruson volt egy rövid, sikertelen kalandja az AEK Larnaca együttesénél, majd a 2019/20-as évadban a Spanyol Kupa elődöntőjéig vezette másodosztályú Mirandés csapatát. 2020-ban lett az akkor másodosztályú Rayo Vallecano vezetőedzője, s hatodik helyezettként, a Girona elleni osztályozót megnyerve sikerült a piros-fehéreket az élvonalba juttatnia.

A madridi székhelyű Rayo Vallecano történetet lényegében a hatvanas évek óta

folyamatos ingázás jellemzi a spanyol első és másodosztály között.

A klub az előző évtizedben – 2011 és 2016 között – öt évet töltött a Primera Divisiónban. Az akkori edző, Paco Jémez nevére a spanyol futball legnagyobb fanatikusai bizonyára emlékeznek: bátor, labdabirtoklásra és letámadásra épülő játékfilozófiáját ellentmondást nem tűrően valósította meg a keret korlátozott képességei ellenére is. Hogy mást ne mondjunk, 2013 szeptemberében a Barcelona elleni bajnokin a Rayo olyasmit ért el, amit azelőtt öt évig senki: többet birtokolták a labdát a katalánoknál. Az idealista játékfelfogás azonban csak ideig-óráig tudta a csapatot a víz felett tartani, és 2016-ban kiesett az élvonalból. Aztán 2018/19-ben ismét tett egy rövid kitérőt az első osztályban, ám a reaktivált Jémez sem tudta megmenteni a kieséstől, sőt a következő kiírásban a másodosztályban is csak hetedikként végzett az együttes. Ám Iraola vezetésével ismét stabil helye van az első osztályban a Rayo Vallecanónak, noha a játékfelfogás már közel sem olyan idealista, mint a korábbi években.

Iraola edzői felfogására – elmondása szerint – az a Patrick Vieira gyakorolta a legnagyobb hatást, aki a játékospályafutása végén, a New York City csapatánál rövid ideig a trénere volt. „Patrick új perspektívát nyújtott számomra a játékról, hiszen korábban edzőként a Manchester Citynél dolgozott – mesélte a Coaches Voice oldalán. – Pozíciós játékot játszottunk 4-3-3-ban, azzal a céllal, hogy mindenki tartsa a helyét, és megtaláljuk a pályán a szabad embert”. Iraiolának a rögzített szituációkról is határozott elképzelése van.

Edzőként az NFL iránt is érdeklődöm. Az amerikai futballra úgy tekintek, mintha a labdarúgás rögzített szituációit látnánk kibővítve. Az elzárásokat, a tisztázásokat, a túltöltéseket. A játékosoknak nagyon pontos feladatuk van, minden posztra külön edzővel. A labdarúgás még biztosan nem tart itt, de napról napra fejlődik

– fejtette ki.

A pozíciós játékot a Rayo Vallecano egyelőre korlátozott mértékben képes csak megvalósítani. Az Understat statisztikái szerint a piros-fehérek akciónként átlagosan 10,42 passzt tudnak teljesíteni a saját térfelükön, ebben a tekintetben a La Liga középmezőnyében vannak. A mérkőzéseiket nézve szembetűnő, hogy agresszív letámadással a labdakihozatalaik zavarba hozhatók. Az ellenfelek így gyakran próbálkoznak a két középhátvéd, Alejandro Catena, valamint a francia Florian Lejeune oldalra szorításával. Ha nem sikerül rögtön ívelésre kényszeríteni őket, akkor marad az oldalvonal mellett játszó két szélsőhátvéd, Iván Balliu és Fran García.

Labdakihozatal a Villarreal ellen. Ciss és Comesana emberfogás alatt, egymástól viszonylag távol. Lejeune-t kívülről támadja az ellenfél szélsője, így a befelé mozgó Palazónhoz emeli a labdát. A visszalépő szélső csak a levegőben tudja Balliu-hoz továbbítani a labdát.

A Rayo játékának másik jellemzője, hogy a labdakihozatal során a játékosok közötti távolságok gyakran megnyúlnak, a pálya széltében és hosszában is. Ez részben az ellenfelek harcmodorával is magyarázható: a spanyol kis-és középcsapatok többsége tisztán emberfogással támad le az ellenfél térfelén. A játékosok tehát igyekeznek közvetlenül, egy az egyben semlegesíteni az ellenfeleiket, akkor is, ha a védekező alakzatban ezáltal szabad területek keletkeznek. Mivel így a támadó csapat játékosai a labda birtoklásakor azonnali nyomás alá kerülnek, nem lehet a területek klasszikus elfoglalásával, pozíciós játékkal kihozni a labdát. A játékosoknak elmozgásokkal, egy az egyben kell szabaddá játszaniuk magukat. Ennek érdekében a két védekező középpályás, Santi Comesana, a szenegáli Pathé Ciss, valamint a támadó középpályás Óscar Trejo is sokat mozog a pálya szélességi és hosszanti tengelyében egyaránt, hogy manipulálja az ellenfelek emberfogását. Mivel azonban a játékosok folyamatos mozgásban vannak, nem foglalják el fixen a pálya egyes területeit, ami lassítja a passzjáték sebességét, s adott esetben az egyes játékosok egymástól távol, a pálya nagyon különböző területeire mozognak. Ráadásul a két szélső, Andrés Martín és Isi Palazón is általában az oldalvonal mellett, az ellenfél védelmet széthúzva helyezkedik, csak Palazón mozog befelé időnként, a középső passzopciók száma lecsökken. Igaz, a középcsatár Sergio Camello magas helyezkedésének van olyan funkciója, hogy az ellenfél védővonalát mélyebbre húzza, ezáltal helyet csinálva a felívelés után a vonalak között érkező támadó középpályásoknak.

Labdakihozatal az Almeria ellen. Palazón visszafelé mozog, de nem fér fel a képre, Óscar Valentin jobbra mozogva próbálja tisztára játszani magát. A játékosok között megnyúlik a távolság, Lejeune-t oldalról támadják meg, ívelés lesz a jelenet vége.

Az ellenfél térfelén a Rayo előszeretettel használ a pozíciós játékban megszokott elemeket: forgatás a pálya egyik oldaláról a másikra a két védekező középpályás bevonásával, az ellenfél széthúzása a szélsők, ritkábban a felfutó szélsőhátvédek révén. Óscar Trejo általában lendületből, második csatárként érkezik Sergio Camello mellé a beadásokra. A pozíciós játékban azonban a támadóharmadban zajló játék, a helyzetek kialakítása a legnehezebb, és ez a Rayo esetében is hagy kívánnivalót maga után: 25,63-as xG-mutatójukkal mindössze a 12. legtöbb helyzetet dolgozzák ki a spanyol mezőnyben. A hatékonyság és a magasfokú helyzetkihasználás azonban a Rayo egyik legnagyobb erőssége a mostani bajnokságban: 28 szerzett góljának köszönhetően a csapat játékosai 21 mérkőzés után mintegy két és fél góllal lövik túl a helyzetek minőségét, ami a legnagyobb mértékű túlteljesítés az egész mezőnyben. Iraola csapatán kívül csupán két másik együttesről (Almería, Getafe) mondható el, hogy a góljaik száma nem kevesebb, hanem több az xG-mutatójuknál, a különbség azonban a két másik gárda esetében is 1 alatt van. Ez a felülteljesítés részben magyarázza, miért teljesít a Rayo kiugróan jól a tavalyi 12. helyezéshez képest.

Labdabirtoklás a Getafe ellen. A csapattársak közül mindenki mozgásban van, de senki sem megjátszható a megfelelő pozícióban. Comesana kénytelen forgolódni a labdával, így az ellenfél középpályása megtámadhatja.

Áttörés a Getafe ellen. Andrés Martín jól indul be a félterületbe, de kisodródik, csak a vonal mellől tudja középre tenni a labdát.

Az Almería elleni második gól, egy bedobás utáni kontratámadásból. Palazón a jobbszélről befelé viszi a labdát, a csereként beállt Alvaro García pedig balszélsőként befelé indul, és kilövi az alsó sarkot.

Ami a labda elleni játékot illeti, a Rayo Vallecano a legtöbb spanyol középcsapathoz hasonlóan emberfogással támadja le az ellenfeleket. Egy támadás alatt átlagosan 7,91 passzt engednek meg az ellenfél térfelén, ami a Barcelona és a Real Sociedad után a harmadik legagresszívabb letámadást jelenti a mezőnyben. Többféleképpen is képesek letámadni az ellenfelet; 4-4-2-ben Sergio Camello mellé Óscar Trejo lép fel. A cél ilyenkor az ellenfél középhátvédjének oldalra szorítása. Ebben az esetben a két belső középpályás egyike fellép az ellenfél védekező középpályására, míg a szélen labdát kapó szélsőhátvédet a szélső őrzi. Ezzel a módszerrel gyakran sikerül ívelésre kényszeríteni az ellenfelet. A másik megoldás 4-2-3-1-ben a pálya közepe felé terelni az ellenfelet, ekkor a labdát kapó középhátvédet legtöbbször a balszélső, Andrés Martín támadja meg kívülről, a két belső középpályás feladata pedig összeszedni a labdát.

Letámadás az Almería ellen, 4-4-2-ben. Óscar Trejo oldalra szorítja a labdás középhátvédet, Isi Palazón a szélsőre figyel. Az egyik védekező középpályás az ellenfélre lép fel, a másik biztosít.

Letámadás a Villarreal ellen, 4-2-3-1-ben. Andrés Martín kívülről támadja meg a labdást, a többiek embert fognak. A játékosok között viszonylag nagy terület nyílik, ám a Villarreal ezt nem tudja kihasználni.

A Rayo letámadásából olykor hiányzik az összehangoltság, a játékosok pozíciójából adódóan nincs elég nyomás a labdáson. A szélsők szélesebb helyezkedése, valamint a három- helyett négysoros tagozódás ilyenkor középen területeket nyithat az ellenfél számára. A két szélső, de különösen Isi Palazón gyakran emberfogással, mintegy ötödik védőként követi visszafelé az ellenfelek mozgását, a belül játszó duónak így emberfogással kell több területet levédekeznie. A Rayo védelme 21 mérkőzésen 27,23 xG-nyi helyzetet engedett az ellenfeleknek. Ez a liga kilencedik legerősebb védekezését jelenti, a számok tehát a támadójátékhoz hasonlóan a középmezőnybe predesztinálnák a Rayo Vallecano együttesét.

Összességében Andoni Iraola jól szervezett, támadásban és védekezésben is határozott elképzelésekkel futballozó csapatot faragott a Rayo Vallecanóból. Támadásban jelenleg a helyzetek minőségéhez képest felül is teljesít az együttes, ami a klubtörténet legjobb bajnoki helyezését és akár az európai kupában való bemutatkozást is magával hozhatja.

Nagy kérdés azonban, hogy ez a teljesítmény meddig fenntartható, és a játék színvonala tovább tud-e fejlődni oly mértékben, hogy hosszú távon is kiemelje a Rayót a középszerűségből.