Jesse Marsch és a gegenpressing örök ígérete

Jesse Marsch 21 meccsen át ült a RB Leipzig kispadján 2021 őszén, mielőtt felállították onnan: mindössze ötöt nyert meg a tizennégy bajnokijából, a komoly babérokra törő csapat a tizenegyedik helyen szerénykedett, ráadásul az utolsó négy meccséből hármat is elveszített. Mindeközben a Bajnokok Ligájában sem jutott tovább a csoportkörből. Nem tüntettek tehát a szurkolók Marsch menesztése ellen, az eredmények magukért beszéltek: valamiért nem sikerült az amerikai edző lipcsei kalandja.

Nem volt azonban ideje szomorkodni, mert nem sokkal később már arról szóltak a hírek, hogy a Leeds Marsch-ban látja Marcelo Bielsa ideális utódját, és mint később kiderült, fel is vették vele a kapcsolatot: ha minden jól megy, nyártól átvehetné a stafétát. De a csapat időközben olyan rémes sorozatot produkált, hogy a klubvezetés megijedt, és tavaly februárban inkább úgy döntött, előrébb hozza az utódlást: Bielsa ment, Marsch jött, és mindjárt volt is dolga bőven. Nem mondhatni, hogy az együttes feltámadt volna, de nagy nehezen mégis összekapart annyi pontot, hogy az utolsó fordulóban sikerüljön kivívnia a bennmaradást.

Csakhogy a következő évben sem állt össze a jelentősen megerősített társaság, az ígéretes indulás után a Leeds novemberre már újra a kiesőzóna közelébe került.

De a klub ezután is kitartott Marsch mellett, olyannyira, hogy januárban újabb játékosokat vásárolt, látszólag kifejezetten az edző kérésére.

Ezért lehetett csak meglepő, hogy február elején mégis szerződést bontottak vele a Nottingham Forest elleni vereséget követően, merthogy az eredmények egyáltalán nem igazolták az amerikaiba vetett bizalmat.

Ennek ellenére napokkal később Marsch már egy másik, kiesés ellen küzdő Premier League-csapattal tárgyalt. Tény, hogy nincs már széles választék állás nélküli edzőkből, akik szívesen dolgoznak a PL sereghajtójánál, mégis felszaladt jó néhány szemöldök a hírre, hogy a Southampton Marschot tartja a legmegfelelőbb jelöltnek a kispadra, elvégre mindkét topligás klubjánál elbukott. Ennyire meggyőzőek lennének az osztrák és az amerikai bajnokságban elért eredményei?

Az biztos, hogy

a wisconsini Marsch ennél nem is lehetne amerikaibb,

nem véletlenül emlegetik vele kapcsolatban állandóan a Ted Lasso című vígjátéksorozat főhősét, aki szintén Amerikából jön egy angol csapathoz. Nem feltétlenül igazságos (pláne, hogy nem Marsch az első Egyesült Államokból érkezett edző Angliában), de tény: ő maga is sokat tett azért, hogy amerikai sztereotípiák jussanak eszünkbe róla. Például rengeteget beszélt. Néha egyenesen olyan volt, mintha valami önfejlesztő guru okosságait visszhangozná, elmondta, hogy megnézette a játékosaival a pekingi olimpián győztes amerikai kosárcsapatról készült Netflix-dokumentumfilmet, megint máskor közölte, hogy híres emberektől – Gandhitól, Teréz anyától, Muhammad Alitól – vett idézetekkel motiválja a játékosait. Már az szokatlan volt, hogy Marsch jóval többet nyilatkozott, mint az átlagos PL-edző, de idővel nemcsak az volt a probléma, hogy amerikai bullshit-generátornak tűnt, hanem a klubnak is kellemetlenné vált az állandó szereplése. Pláne, hogy Marsch néha felért egy píárkatasztrófával: a Teréz anyás idézetei miatt még csak kinevették, de amikor januárban bejelentette, hogy regisztrált a leginkább álláskeresésre használt LinkedIn-re, az még szükségtelen híreszteléseket is gerjesztett.

És akkor még nem beszéltünk Marsch állandó cirkuszolásáról

a pályán: emiatt egy idő után külön figyelmeztette is a klubvezetés. Persze mindezek elnézhetők lettek volna, hiszen, ha jönnek az eredmények, kit zavar, ha az edző kicsit fura figura? Csakhogy az ő esetében nem ez volt a helyzet. A tavaly tavaszi teljesítmény sem volt meggyőző, de ott mindent háttérbe szorított a tény, hogy sikerült kivívni a bennmaradást: még ha kellett ehhez a Newcastle győzelme is a Burnley ellen a zárónapon, és az sem volt mellékes, hogy a Leeds azt a Brentfordot gyűrte le nagy nehezen, amely kilenc emberrel fejezte be a meccset. De mindez másnap már nem érdekelt senkit, a lényeg az volt, hogy a  Leeds újabb egy évvel meghosszabbította Premier League-tagságát.

A klub pedig hat felnőttjátékost igazolt a nyáron, közülük három is Marsch korábbi klubjaiból érkezett: Brenden Aaronson és Rasmus Kristensen a Salzburgból, Tyler Adams pedig a Lipcséből. Ez egyértelmű jele volt annak, hogy a Leeds Marsch-sal képzeli el a jövőjét, és amikor az együttes a harmadik fordulóban szenzációs játékkal 3-0-ra verte a Chelsea-t, még úgy is tűnhetett, hogy ennek a bizalomnak van alapja. Elvégre hét ponttal, veretlenül állt a csapat, és senki sem gondolt arra, hogy nem sokkal később megint a kiesés ellen kell küzdenie. Pedig így történt:

a következő nyolc bajnokiból egyet sem tudott megnyerni a Leeds, sőt nagy pofonokat is kapott, és október végén, a Fulham elleni hazai vereség után a szurkolók már Marsch távozását követelték.

Ekkor azonban váratlanul nyert a gárda Liverpoolban, ahol a szerencse is nagy szerepet játszott a győzelemben, de az Anfield Roadon aratott sikert nem kell megmagyarázni. Marsch tehát megmenekült, bár amikor a következő meccsen a Bournemouth a második félidő elején 3-1-re vezetett az Elland Roadon, úgy tűnt, tényleg itt a vége. Ehhez képest szenzációs hajrával sikerült megfordítani az állást, a Marsch-féle káoszfoci ezúttal a Leedsnek kedvezett, és a győzelem után kisebbségben maradtak azok, akik felemlegették: azért az nem oké, hogy a mérkőzés nagyobb részében a Bournemouth simán lefocizta a hazaiakat. A találkozó után bejárta a Twittert a Leeds szakmai igazgatójáról, Victor Ortáról készült videó, amint diadalittasan parodizálta azokat a szurkolókat, akik a vezetőség távozását követelték. Ez tavaly november 5-én történt, és a dátum azért érdekes, mert azóta a Leeds nem nyert egyetlen bajnokit sem, pedig hetet is játszott.

Orta kiemelése nem véletlen, hiszen Marsch leginkább az ő ötlete volt, miképpen az is, hogy még januárban is az edzőhöz passzoló játékosokat igazoljon a klub: így jött egy harmadik Salzburg-játékos (Maximilian Wöber), illetve egy harmadik amerikai (Weston McKennie). Sőt a hírek szerint Orta hevesen ellenezte Marsch kirúgását, és rendületlenül hitt abban, hogy végre tényleg összeáll a csapata, de a Nottingham Forest elleni vereség után már kisebbségbe szorult. A spanyol szakmai igazgató tevékenysége eddig is vonzotta a kritikusokat, de mivel Marcelo Bielsa szerződtetésében főszerepet játszott, Orta mindeddig tudott mire hivatkozni. Ám a Marsch iránti végtelen bizalom nehezen érthető, és nem csak azért, mert a Leeds most jóval erősebb kerettel tart ugyanott, ahol Bielsával tartott tavaly, mielőtt az argentin edzőt menesztették.

Ahogyan arra több cikk is rámutatott, az eredményeken túl

az az állítás sem stimmelt, hogy Marsch stílusa passzolt Bielsáéhoz, holott Orta negyven jelölt közül választotta ki utódként a salzburgi két éve alapján.

Csakhogy amíg Bielsa csapata nemcsak rendületlenül letámadott, hanem bátran használta a széleket és a labdabirtoklásra is nagy súlyt fektetett, addig a Marsch-féle Leeds középen tömörült, egyáltalán nem becsülte meg a labdát, és mindenekelőtt feltűnően lyukas volt a védelme. Kizárólag az intenzitás volt a Bielsa-érához mérhető, de az együttes az esetek többségében csupán ideig-óráig bírta a saját tempóját. Ehhez társult, hogy hiába támadott vadul, a mezőnyfölény csak ritkán eredményezett gólt. A jelek szerint a Premier League is gyorsan kiismerte Marsch stílusát.

A Marsch-időszak emblematikus meccse talán az Aston Villa otthonában játszott januári bajnoki volt, melyen a Leeds rögtön nekiesett a házigazdának, helyzeteket alakított ki, de a vezetést a Villa szerezte meg egy szögletből induló kontra végén. Ezt követően tovább rohamoztak a vendégek, de vagy a támadók hibáztak, vagy a világbajnok Emi Martinez védett bravúrosan. A szünetben aztán Unai Emery összekapta a Villát, a második félidőben masszívabb lett a hazai csapat, és ugyan továbbra is a Leeds támadott többet, a szórványos hazai kontrák mindig veszéllyel fenyegettek, majd az egyik ilyen ismét góllal végződött. Hiába szépített a Leeds, a végére már elfogyott az erő, és a sok vendéghelyzet ellenére a Villa győzött. Hasonló volt a recept a Marsch bukását hozó, Nottingham Forest elleni meccsen is, amelyen a Leeds dominált, gólt azonban a Forest szerzett, majd amikor a szünet után Steve Cooper visszább vonta a csapatát, Marschnak nem volt válasza, és játékosai tanácstalanul lézengtek a pályán.

Valami sosem stimmelt Marsch csapatával: a Bielsa stílusához szokott szemnek kevés volt a tervszerű, kidolgozott akció, amihez képest Marsch

taktikája kaotikus flipperezésnek tűnt,

ráadásul ez a káosz átterjedt a védekezésre is. Most nincs könnyű helyzetben Michael Skubala, aki az U21-es csapattól került át a nagycsapathoz, de az első két meccsén már masszívabbnak tűnt a Leeds, mint Marsch alatt, noha az ellenfél mindkétszer a Manchester United volt.

Mindezek ellenére Nathan Jones kirúgása után Marsch lett a Southampton első számú jelöltje is. Sőt az Athletic szerint már hét éve (!) figyelik az edzőt, aki akkor még a New York Red Bullsnál dolgozott, majd a Red Bull ernyője alatt folytatta pályáját a következő években is, miközben anno ugyancsak az RB Leipzigtől érkezett Ralph Hasenhüttl: ő csaknem négy évig ült a Szentek kispadján, mielőtt tavaly novemberben menesztették volna.

Márpedig a Southampton szakmai stábja úgy látta, Marsch és Hasenhüttl hasonló stílust képvisel, legalábbis ami a gegenpressing kiemelt szerepét illeti az edzői eszköztárban. Ráadásul Hasenhüttl utódja, a nyolc bajnoki után menesztett Nathan Jones olyan népszerűtlen volt a szurkolók körében, hogy nagyjából bárkinek örültek volna, aki egy icipici fejlődést képes felmutatni. Főleg, hogy az edzőváltások sem tudták feledtetni a tényt, miszerint a Southampton kerete bizony nem túl acélos: az a klub, amely az igazoláspolitikája miatt néhány éve még hasonló becsben állt, mint most a Brighton vagy a Brentford, mostanra annyira túlzásba vitte az olcsó tehetségek hajszolását, hogy a nagy igyekezetben elfelejtett csapatot építeni köréjük.

A sajtó biztosra is vette, hogy az ígéretesen induló megbeszélések végén Marsch és a klub megegyezik, mégsem így történt: szerdán

váratlanul megszakadtak a tárgyalások, és az amerikai edző el is hagyta a kikötővárost.

Marsch problémája egyrészt az volt, hogy csak hat hónapra ígértek neki szerződést a tökutolsó helyen álló csapatnál, másrészt a segítői Leedsben maradtak, harmadrészt pedig nem érezte az erőt magában, hogy néhány nap elteltével újra belevesse magát a kiesés elleni harcba.

A történet azonban megmutatta, hogy Jesse Marschról még hallani fogunk. A jelek szerint maradt elég hitele ahhoz: annak ellenére is benne lássák a megoldást egyes klubok, hogy az eredményei ezt nem igazán indokolják. Az esete rávilágít továbbá a Red Bull család mindenhatóságára is, és arra, hogy egy edző megítélésekor még mindig a trófeák és az eredmények a legfontosabbak. Márpedig Marsch nagyot menetelt a jóindulattal is csak közepesnek nevezhető osztrák bajnokságban a pénzzel rendesen kitömött Salzburggal.

Vagyis lehet, hogy az jár jól, aki elmegy egy gyengébb bajnokságba királynak, és az ott elért eredményeiből még évekig vígan megél bárhol.