Ancelotti lehet megváltó, de hol vannak a brazil edzők?

Brazília az új szövetségi kapitánytól nem sokat, mindössze megváltást vár, miután az aktuális világbajnokság is kudarccal végződött. A legutóbbi győzelem, azaz 2002 óta immár negyedszer bukott el a csapat a negyeddöntőben, az egyetlen alkalomra, amikor ennél tovább jutott, még kellemetlenebb visszaemlékezni (1-7).

Eddig három külföldi irányította a brazil nemzeti csapatot, de igazi szövetségi kapitány közülük is csak egy akadt: 1925-ben a Dél-Amerika-bajnokságon az uruguayi Ramón Platero dirigálta az együttest, amely a három résztvevőből a második helyen végzett. 1944-ben a portugál Joreca – párban Flavio Costával – két, győzelemmel végződő Uruguay elleni meccs erejéig ülhetett a brazil padon. 1965-ben az argentin Filpo Núnez úgy vált egy meccsre a Selecao szövetségi kapitányává, hogy a szövetség a Mineirao Stadion átadása alkalmából rendezett, Uruguay-jal szembeni találkozóra az időszak legjobb brazil klubcsapatának számító, általa vezetett Palmeirast jelölte ki a nemzeti színek képviseletére.

Ebből a rövidke, és csupán némi erőlködés árán felduzzasztott listából pontosan látszik, hogy

mennyire mond ellent a tradícióknak a mostani döntés.

A szövetséget a közelmúlt jó néhány válogatottkudarca, a brazil klubfutball sok-sok tapasztalata és abból eredően a közvélemény terelte a külföldi kapitány koncepciója felé. Brazil közmegegyezés szerint a játékoskerettel sem a mostani katari, sem a korábbi világbajnokságokon nem volt gond, az mindig alkalmas volt a világbajnoki cím elhódítására, így a hibást is könnyű megtalálni. A kapitány tehet mindenről.

Tite kétségtelenül bakizott azzal, hogy nem Neymart tette első lövőnek a horvátok elleni tizenegyespárbajban, így a brazil csapat aduja végül nem is rúgott, és akadnak, akik Dani Alves beválogatását, vagy a taktikai elgondolásokat bírálják, de léteznek a kapitány mellett szóló érvek is. Egyrészt, az összességében elsöprő mérlege: a válogatott az ő irányításával 60-szor nyert és csak 6-szor kapott ki a 15 döntetlen mellett; másrészt, az a tény, hogy az együttes ezen a világeseményen minden meccsen felülmúlta aktuális ellenfelét xG-ben, azaz várható gólmutatóban. A kapitány felelőssége eddig terjedhet, meg a válogatásig, de a kiválasztott támadók tekintetében utóbbiban senki nem talált kivetnivalót.

A horvátok elleni meccs a brazil nemzeti csapat legutóbbi időszakára jellemző pech szimbólumaként is felfogható, de még inkább reflektál arra a tényre, hogy Brazíliának egy évtizede nincs igazi góllövő csatára. A legutóbbi világbajnoki cím időszakában, és az azt megelőző korban az összes topbajnokság góllövőlistájának élcsoportja hemzsegett a braziloktól, most nagyítóval kell őket keresni, és azzal is csak az alsóbb régiókban érdemes. Jellemző, hogy szezonokon keresztül az akkor a Cagliariban szereplő, Brazília hagyományaihoz mérten csekély képességekkel bíró Joao Pedro számított a dél-amerikai ország gólzsákjának.

Brazíliának nincs a mostani Mbappéhoz, a néhány évvel ezelőtti Messihez hasonlóan az xG-t rendszeresen felüllövő játékosa. A vb-n egyetlen együttes, a látványos játéka ellenére már a csoportkörben búcsúzó Németország lőtte alul nagyobb különbséggel az xG-jét, mint Tite játékosai, akik kerek 4-gyel az összesen 5 meccsen. A 0,8/meccs alulteljesítés kritikán aluli.

Brazíliában nem foglalkoznak ezzel, hanem a kapitány személyében keresik az válaszokat és így az eredményesebb jövőt is. A hihetetlen futballistabőségben

el sem tudják képzelni, hogy a játékosanyag lehetne egy kudarc gyökere, ráadásul mindig fel lehet sorolni töméntelen mennyiségű olyan tehetséget, aki már az aktuálisan elbukott vb másnapján reális reményt ad a következő torna megnyerésére.

Most például Rodrygón, Gabriel Martinellin, Vinícius Junioron és a többi már befutott, de még mindig nagyon fiatal klasszison kívül ott emelkedik a horizonton a Real által a világbajnokság előestéjén vagyonnyi pénzért lefoglalt Endrick, meg az éppen zajló U20-as dél-amerikai bajnokság góllövőlistáját 17 évesen vezető Vitor Roque. Futballista tehát lesz, ahogy kávébab, homok a strandon vagy karnevál. A helyi sportkommentátorok (elemzők) és újságírók számára tehát annyi a kérdés: alkalmasak-e a brazil edzők? A válasz pedig az, hogy nem.

Kétségtelen, hogy Luis Felipe Scolari óta egyetlen brazil tréner sem vált tényezővé a nemzetközi térben, az egy szem, Európában jegyezhető munkákkal megbízott Sylvinho is az albán válogatott padjáig jutott. Renato Gaucho, Cuca és Dorival nyert ugyan Libertadores Kupát, Cuca ötven év után tette ismét be az Atletico MG vitrinjébe az országos bajnoki trófeát, az ő megbecsültségük mégis elmarad a külföldiekétől. Ezt leginkább az mutatja, ahogy Dorival Junior szezon közben átvette a szenvedő Flamengót Paulo Sousától, megnyerte a „dél-amerikai BL-t” és a brazil kupát, majd szinte az éj leple alatt kirúgták, és átadták a helyét egy másik portugálnak, Vitor Pereirának.

A brazil edzőkkel szembeni általános kifogás, hogy nem követik eléggé a nemzetközi trendeket, és ritkán van világosan kirajzolódó koncepciójuk. Egy brazil edző a legtöbbször szezon közben kap meg egy kispadot, minden meccsen eredményt várnak tőle, majd hagyományosan hetek-hónapok alatt gyűrik össze, és hajítják a kukába, ez pedig egyáltalán nem arra szocializál, hogy játékot építs és távlatokban gondolkodj.

Az európai edzők olyan kondíciókkal érkeznek, amelyek munkájuknak általában hosszabb kifutást engednek, gyakrabban szabhatják meg a teljes stáb összetételét is, ez pedig előnyt biztosít számukra. A külföldi és elsősorban portugál trénerek áradatát Jorge Jesus tevékenysége indította el igazán, amikor 2019-ben a Flamengóval a kontinentális korona mellett a brazil bajnoki címet és a kupát is elhódította. Jelenleg a 20 első osztályú brazil együttesből 7 padján ül portugál szakember; közülük Abel Ferreira a Palmeirasszal már két Libertadores Kupát nyert és védi a bajnoki címet is.

Ha ilyen eredményeket érnek el a külföldi edzők, akkor még jó, hogy nem a brazilokat preferálják, vághatja rá a kívülálló, de az igazság az, hogy az európai edzőlégió attól egyáltalán nem függetlenül jelent meg Brazíliában, hogy az anyagi lehetőségek ugrásszerűen javultak, és a kontinensen elsöprő fölényre tettek szert a brazil klubok. Mindenesetre ez mind a külföldi kapitány választásának irányába hatott.

Ancelotti megfelel a megfogalmazott kritériumoknak:

akadnak eredményei, beszél spanyolul és portugálul, alkalmas lehet a fiatalabb generációk szemmel tartására, beépítésére, ráadásul a jelenleg számításba vehető játékosok egy részével is jó a viszonya. Az olasz edző pályafutása során több mint 40 brazil labdarúgót edzett. Belőlük ilyen csapatot lehetne összeállítani: Dida – Cafu, Roque Junior, Thiago Silva, Marcelo – Emerson, Casemiro – Kaká, Rivaldo – Ronaldinho, Ronaldo.

Ancelottit vajon megnyugtatja-e, hogy hasonlóval most is elégedett lenne a brazil közvélemény?