Az itt a kérdés Neymar születésnapján: merre szambázik Brazília?

Brazíliának ma is vannak a világ legjobbjai közé tartozó futballistái, de főként védőjátékosok: Allison kapus, továbbá Marquinhos, Eder Militao, Thiago Silva, Casemiro. Ám egyáltalán nem biztos, hogy mindenki betenné bármelyiküket a planéta All Star-csapatába.

Ráadásul Brazília sohasem a védőivel nyűgözte le a világot.

A támadójátéka viszont erősen biceg, a virtuóz szambatáncosokat nemegyszer bénázó balekok váltották fel. A dolog odáig fajult, hogy a 2014-es világbajnokság elődöntőjében a brazil csapat 94 éve nem látott súlyos vereséget (1-7) szenvedett a németektől hazai pályán, ahol ilyen borzalmas blamázs soha nem érte.

De van másik aspektus is.

Világklasszis csapattal szemben legutóbb 2006-ban, a franciák elleni 0-1-gyel esett ki a vb-n brazil válogatott,

azóta 2010-ben a fékezett habzású holland, 2018-ban a túlértékelt, de az igazán nagyok közé sosem tartozó belga, míg 2022-ben az egyetlen – Marquinhosról bepattanó – kapura lövéssel továbbjutó horvát csapat állította meg a labdarúgás hajdani dél-amerikai etalonját.

Ezen a meccsen a bámulatos gyorsasággal meggyógyított Neymar brazilos, fektetős gólt szerzett, a nála fiatalabb hat csatár azonban képtelen volt a hálóba küldeni a labdát. Raphinha, Richarlison és Vinicius Junior kezdett, majd e trió helyett bejött Anthony, Pedro, Martinelli. Hatszor zéró. Gabriel Jesus már nem játszott, mert megsérült, ám ő az a brazil, aki két világbajnokságon is szerepelt, és még véletlenül sem szerzett gólt. A keretből kihagyott Firmino 2018-ban legalább egyet pöttyintett. (Ezzel együtt sem hiányzott legutóbb.)

Hajdanán ilyen dilemma nem volt. A világbajnok vagy éppen nem vb-győztes, ám technikailag rendre kimagasló brazil válogatottakban legkevesebb négy-öt olyan futballista – főként támadójátékos – sorakozott, akit nem lehetett volna kihagyni a globális álomcsapatból. A differencia annál is nagyobb, mint gondolnánk. Ha néhány korábbi selecao tagjait összevetjük a mai brazil csapat játékosaival, akkor szinte megdöbbentő eredményre jutunk: az 1958-as, 1962-es, eredetileg csak két – Pelé sérülése után három – helyen változó tizenegy az egyenkénti összehasonlításban 10-1-re lemossa napjaink garnitúráját. Csak Thiago Silva nyer biztosan Zozimo és esetleg Orlando Pecanha ellen; Gilmar, Djalma és Nilton Santos, Bellini vagy Mauro, Zito, Didi, Garrincha, Vavá, Pelé, Zagallo nem is éppen hogy, hanem utcahosszal győz a posztján.

Egyszer alkalmam volt Roberto Rivellinóval interjút készíteni. A selejtezőkön és a vb-n is százszázalékos, a legtöbb futballkrónikában minden idők legjobb csapataként emlegetett 1970-es válogatott bajuszos bombázója azt mondta:

Azért gondolja ön is, hogy a hetvenes együttes a legjobb, mert túl fiatal. Ha látta volna az ötvennyolcast-hatvankettest, másként beszélne, mert abban a társaságban a védők is a csatárok nívóján futballoztak.

És tényleg: a hetvenes kezdő tizenegy csak 8-3-ra veri meg a mostanit. Allison, Marquinhos, Thiago Silva nyerni tud Felix, Brito, Piazza ellen, és Everaldo is csak azért van Alex Sandro előtt, mert a torinói szélső hátvédhez hasonlóan gyenge vb-balbekkje Brazíliának talán a futball történetében nem volt. Ám Carlos Alberto, Clodoaldo, Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostao, Pelé nemhogy magasan áll a jelen képviselői fölött, de szinte más bolygón tündökölt.

Egyáltalán nem véletlen, hogy Brazília legutóbb 2002-ben volt világbajnok. Akkor felvonultatta azt az öt játékost, aki nélkülözhetetlenné tette magát nemcsak hazája, hanem a világ válogatottjában is. Cafu, Roberto Carlos, Ronaldinho, Rivaldo és mindenekelőtt a fenomén Ronaldo az amúgy utolérhetetlen Pelé és társai színvonalán brillírozott, aztán mintha elvágták volna.

Ennek oka – megítélésem szerint –

a nyakló nélküli játékosexport.

A labdarúgó-exodus. Brazíliából immár hosszú ideje évente nem ritkán ezernél is több futballista szerződik külföldre, jó részük egészen fiatalon kerül zömmel Európába. Idővel mind több lesz bennük az európai, mind kevesebb a brazil vonás. A különbség, amit éppen a jogo bonito lényege adott, ha nem tűnik is el teljesen, egyre inkább elmosódik.

Gabriel Jesus, Firmino, Martinelli brit szigetországi sztárok, ám jelentéktelenek vb-részvevőkként. (Jó, Martinelli még nagyon fiatal, de nem látszik nemhogy Pelének, az 1970-ben egyaránt cserejátékos Paulo Cesar Limának vagy Edunak sem. Ha a differenciát zongorázni tudnám, akkor Szvjatoszlav Richter lehetnék.) Az Eurobrasil nem visz sehova, pontosabban csakis a bukáshoz vezet.

A kivétel látszólag 1994. Noha 1990-ben becsődölt a Brazíliában akkoriban elhatalmasodó európai vonal, a csütörtököt mondó Sebastiao Lazaroni szövetségi kapitány után Carlos Alberto Parreira is ezt erőltette. Az együttes elnyerte a vb-aranyérmet – jellemző módon 0-0 utáni tizenegyesekkel az olaszokkal vívott döntőben –, de egyáltalán nem hódította meg a világot. Még Brazíliát sem. Sao Paulóban egyenesen prüszköltek az összetétel miatt, magam pedig a szemtanú hitelességével igazolhatom, hogy amint a megafonokon keresztül bemondták a brazil tábor szerint Európát megtestesítő Dunga csapatkapitány vagy Parreira szakvezető nevét, még a döntő előtt is átható füttykoncertet rendeztek a dél-amerikai szurkolók.

Na, azzal a csapattal talán felveszi a versenyt a mostani. Mármint egyenkénti indításban, mert az 1994-es alakulat világbajnok volt, ugyebár, a mai meg nem az. Próbáljuk meg tehát posztról posztra: Taffarel–Allison 1-0 – Jorginho–Danilo 2-0, Aldair–Marquinhos 3-0, Marcio Santos–Thiago Silva 3-1, Leonardo–Alex Sandro 4-1 – Dunga–Lucas Paqueta 5-1, Mauro Silva–Casemiro 5-2 – Bebeto–Raphinha 6-2, Rai–Neymar 6-3, Zinho–Vinicius 6-4 – Romario–Richarlison 7-4.

Pardon, még ezt sem sikerült szorossá tenni.

Félreértés ne essék: itt nem arról van szó, hogy Brazília két évtizede nem aratott világbajnoki diadalt. Akadt már ennél hosszabb nyeretlen időszaka is 1970 és 1994 között. Ám

annak idején – legalábbis 1970-től 1986-ig – Brazília megőrizte Brazília jellegét.

Az 1978-as vb egyetlen veretlen válogatottja a brazil (B) volt, és ha a FIFA meg Argentína nem manipulál oly visszataszító módon, akkor a valóságos világválogatottat ki-, illetve otthon hagyó Claudio Coutinho kapitány pótcsapata nyer. Az 1982-es művészegyüttest ma is áhítattal emlegetik, az 1986-os alakulat minden idők technikailag legmagasabb színvonalú mérkőzéseinek egyikén esett ki a franciákkal szemben a tizenegyes-párbajban úgy, hogy a rendes játékidőben, 1-1-nél Zico büntetőjét Joel Bats kapus kivédte. E három vb-n egyetlen egyszer kapott ki a brazil csapat, az olaszokkal szemben maradt alul (3-2) az 1982-es középdöntőben. Az összesített mérleg: 17 mérkőzés, 12 győzelem, 4 döntetlen, 1 vereség.

S volt Nelinho, Dirceu, Junior, Falcao, Socrates, Zico, Eder Assis vagy 1986-ban olyan védőnégyes, amely másutt támadósor lehetett volna: Josimar, Julio Cesar, Edinho, Branco. E furfangos fiúk közül Josimar bódító bombákat küldözgetett a hálóba, Edinho csatárokat megszégyenítő trükkös gólt lőtt a lengyeleknek Mexikóban. De hát Argentínában Nelinho is a tizenhatos oldalvonalától zúdította be jobb külsővel Dino Zoffnak…

Hogy ez újra rendszeresen így legyen, ahhoz Brazíliának alighanem vissza kellene térnie a gyökerekhez. A dél-amerikai ország ma a világ hetedik gazdasága. Elképzelhető tehát, hogy államilag ellensúlyozni tudná a tömeges kiáramlást. Garrincha és Pelé esetében nemzeti jelmondat volt, hogy egyikük sem eladó, Didi és Vavá pedig világbajnokként sem kockáztatta meg, hogy úgy járjon, mint a center Evaristo, aki 1957-ben – évi 700 ezer pesetás mamut fizetésért – elment a Barcelonához, és hiába volt a selecao mesterlövésze, lemaradt a világbajnokságról, mert a csatárt családi házzal és luxus Mercedesszel is megörvendeztető katalán klub egy spanyol kupaszereplés miatt nem engedte el. Az 1958-as együttes játékmestere és középcsatára az 1962-es vb előtt tehát sietve visszatért Brazíliába a Real Madridtól, illetve az Atletico Madridtól, nehogy Spanyolország elzárja előle a duplázás lehetőségét. (Igaz, Didi nem is tudott beilleszkedni, Vavá annál jobban.)

S milyen az élet: a csoportmérkőzések harmadik fordulójában a brazil–spanyol rangadó döntött a továbbjutásról. Amarildo két góljával a dél-amerikaiak nyertek 2-1-re, pedig Puskás Ferenc is játszott, mint a spanyolok valamennyi vb-mérkőzésén (14-es mezben, a 10-es a barcelonai Sigfrid Graciáé volt).

Hogy Brazília ehhez ismét méltó legyen, tennie kell valamit.

Az ország nem sütkérezhet abban, hogy válogatottja a vb-kudarc ellenére is – amúgy ki tudja, miért? – a világranglista vezetője, s hogy játékosainak összértéke 1 milliárd 150 millió euró. E hatalmas összeg nemhogy karnevált, még kultúrházi haknit sem jelent.

A hódításhoz nem bankókötegekre, hanem labdazsonglőrökre van szükség. Az erőművészek világában is. (Ha nem jobban, mint azelőtt.)

A kérdés az, hogy Brazília marad-e a világellátó szerepében vagy visszatér önmagához, és előhúzza a cilinderből a követhetetlen bűvészeket. Magam úgy gondolom, az aranyláb többet ér mindenféle valutánál.

Merthogy megfizethetetlen.