Az angolok feltalálták, a jenkik birtokolják: amerikai pénzcunami az európai topfutballban

A Chelsea épp égett az Etihad Stadionban a Manchester City elleni kupamérkőzésen, a szurkolók pedig nemcsak az exedző Thomas Tuchelt, hanem az extulajdonos Roman Abramovicsot is éltették a lelátón. Ez ugyan még nem nyílt szurkolói lázadás, de mindenesetre jelzésértékű az új tulajdonos Todd Boehlynek: az Abramovics-érában sikerekhez szokott drukkerek hamar türelmüket veszíthetik, ha nem jönnek az eredmények. Márpedig hiába költött Boehly hatalmas összeget új átigazolásokra, az eredmények (egyelőre) nem jönnek.

Új játékosok igen: Benoit Badiashile az európai futballban ritkán látott hosszúságú, 2030-ig szóló kontraktust írt alá, miután a Monaco rábólintott a Chelsea ajánlatára. A tinédzser Andrey Santos a Vasco da Gama mezét cseréli a londoniak kékjére, a norvég Moldéból pedig David Datro Fofana jött, és már ki is röppent az ablakon újabb 62 és fél millió euró. A Chelsea fél év alatt 340 millió eurós költésnél jár. Boehly nagyban játszik, de az a jövő ködébe vész, hogy kultuszfigura (lásd Abramovics) vagy közutálatnak kitett vezető (lásd a Manchester Unitednél a Glazerek) lesz belőle.

Todd Boehly csak egy az európai futballéletben minden eddiginél markánsabban megjelenő amerikai tulajdonosok közül. Az angol futball négy legmagasabb osztályában már 23 klubnál találunk amerikai befektetőt, a Premier League csapatainak több mint felénél érkezett a többségi vagy kisebbségi tulajdonos az Egyesült Államokból.

Nagyon erős az amerikai (illetve észak-amerikai) jelenlét az olasz Serie A-ban, egyre erősebb a francia ligarendszerben és Spanyolországban is megvetették a lábukat a „csillagos-sávos” befektetők. Sőt még Németországban is – ahol pedig többségi tulajdonrészt nem szerezhetnek – jönnek az amerikaiak, mutatja ezt, hogy a 777 Partners bevásárolja magát a Herthába, a szerződést várhatóan januárban véglegesítik. A német labdarúgás „Öreg Hölgye” betagozódna a 777 nemzetközi klubhálózatába, amelynek még az olasz Genoa, a spanyol Sevilla (itt csak kisebbségi tulajdonos az amerikai befektető), a belga Standard Liege, a francia Red Star, a brazil Vasco da Gama, illetve az ausztrál Melbourne Victory a tagja. Ha véglegesítik az üzletet, ez lesz a legnagyobb külföldi befektetés a Bundesligában. A hétszeres francia bajnok Olympique Lyon John Textor „karácsonyi ajándéka” lett december 19-én; az Eagle Football Holding LLC hosszas procedúra után vette át az OL feletti ellenőrzést. Textor ugyancsak nagy klubgyűjtő: a Crystal Palace-ban, a brazil Botafogóban, a belga RWD Molenbeekben is tulajdonrésze van.

Az angol futball amerikai inváziója megkezdődött

– ezt a címet adta a jelenségről készített filmjének a Bloomberg. Az angolt európaira is cserélhetnénk a címben: az UEFA legutóbbi áttekintő éves jelentése ki is emelte az amerikai befektetők élénk mozgolódását. Az európai szövetség 2020-ban és 2021 első negyedévében 52 tulajdonosváltást regisztrált az öreg kontinens klubjai körében, és 13 esetben amerikai volt az új befektető. A külföldi klubtulajdonosok között egyre nő az amerikaiak száma.

Ennek a terjeszkedésnek több dolog is megágyazott:

• Az amerikai üzletemberek, befektetési alapok üzleti lehetőséget látnak az európai futballban. A Premier League – a világ legjobban szervezett, leggazdagabb labdarúgóligája – különösen vonzó számukra.
• A 2015–2017 között rohamtempóban befektető kínai üzletemberek hátat fordítottak az európai labdarúgásnak (változott a politikai direktíva), terjeszkedésük megtorpant.
• Az orosz üzletembereknek az orosz–ukrán háború, illetve a szankciók tették ki a stoplámpát.
• A koronavírus-világjárvány által megtépázott európai klubok új befektetőkre, új tőkére áhítoznak. A Közel-Kelet mellett az Egyesült Államok a legkézenfekvőbb megoldás, ha más kontinensről akarnak vevőt találni.

„Az amerikai profi sportcsapatok óriási pénzt hoznak a tulajdonosaiknak. De ha valaki mondjuk az NFL-be akarna beszállni, akkor többszörös dollármilliárdosnak kellene lennie. Ehhez képest az angol Premier League-be sokkal olcsóbban bevásárolhatja magát valaki, és a haszon is nagyobb lehet” – magyarázta Jason Kelly, a Bloomberg Quicktake szakírója.

A Boehly vezette amerikai konzorcium 5,4 milliárd dollárért vette meg a Chelsea-t, de ez nagyon drága vétel volt. Bill Foley és a Black Knight FC ehhez képest bagatell összegért, 149 millió dollárért vásárolta meg a Bournemouth együttesét. Egy másod- vagy harmadosztályú klub még olcsóbb, és ha sikerül feljuttatni a legmagasabb osztályba (pláne: hosszabb távon benntartani), akkor a befektetés busásan megtérülhet. Persze ezzel kéz a kézben jár a rizikó is: felvásárolni egy klubot, aztán kiesni vele, majd az alsóbb osztályokban ragadni nem jó üzlet…

Globális közönsége van a Premier League-nek, méghozzá több mint egymilliárdos. Az amerikai profi sportok meg sem közelítik ezt. Természetesen nem azt mondom, hogy mindannyian monetizálni tudnánk ezt az egymilliárdos közönséget, de üzletileg vonzó ez a hatalmas, már létező tábor

– fejtette ki Alan Pace, a Burnley elnöke, egyben az ALK Capitalon keresztül tulajdonosa. Pace a pandémia alatt vásárolta meg a Burnleyt, amely az előző idény végén kiesett a Premier League-ből, de Vincent Kompany kinevezése óta szárnyal, és vezeti a másodosztály tabelláját. Az üzletember szerint nagy kérdés, hogy egyáltalán alkalmazhatók-e az európai labdarúgásban azok a módszerek, amelyek az amerikai profi sportokban igen jól működnek. Befektetőtársaival amondók, a válasz igen.

Kapcsolódó

Manchestertől Montevideóig, Jerevántól Debrecenig: a klubhálózati kapcsolódás lenne a futball jövője?

Szuperklubok sora keres partnercsapatokat, anyagilag megrendült együttesek tömege pedig szívesen betársulna egy-egy jól működő és tőkeerős szervezetbe. Lehet, hogy a közeljövőben a multiklubhálózatok fogják uralni a világ labdarúgását?

A szurkolók hol örömmel fogadják az új befektetőket, hol aggodalommal, hol vegyesek az érzéseik. John Nauright és John Ramfjord már egy 2010-es tanulmányban leírta, hogy az amerikai befektetők más külföldi tulajdonosokhoz képest nagyobb gyanakvással találkoznak. Szinte azt is könnyebben elfogadják a drukkerek, ha egy közel-keleti befektetői csoport (közvetve: egy-egy állam) vagy egy kelet-európai oligarcha ráönt egy halom aranyat valamelyik klubra. Ők ugyanis a dicsőséget, a trófeákat, a presztízst, a hírnevet vadásszák. Az amerikai tulajdonosokkal kapcsolatban viszont él a gyanú: csak üzletet látnak a klubok adásvételében.

„Úgy tartják róluk, nem igazán értik a futballt, és az angol klubokba kizárólag üzleti érdekből fektetnek be, a céljuk nem a hosszú távú fejlesztés” – állapítják meg a szerzők.

„Európában a tulajdonosoktól nem várják el, hogy profitot könyveljenek el – még kritizálhatják is őket ezért. Az Egyesült Államokban a tulajdonosok a tőkebefektetésükért cserébe nyereséget várnak. Ez egy kulturális konfliktus” – magyarázza az Albachiara sporttanácsadó cég alapítója, Roger Mitchell.

A Glazer család jó példa lenne a vegyes, vagy inkább rossz megítélésű tulajdonosokra, és az arsenalos Stan Kroenke is rengeteg kritikát kapott az évek során. A Liverpool tulajdonosa – John Henry, illetve a Fenway Sports Group – az elmúlt évek hangos sikerei miatt egyértelműen jobb megítélésű, gyakran példaként is állítják az FSG regnálását és a Liverpool reformját más klubok elé. Végső soron úgyis főleg az eredmények döntik el a megítélést, de persze vannak más tényezők is. Csak távoli (esetleg a klubból pénzt kitalicskázó), „pénzszagú” tulajdonosról van szó, vagy olyanról, aki érti, érzi a futballt meg a klubot, és tud kapcsolódni a szurkolókhoz, a közösséghez? Hoz-e új módszereket, új megközelítést (gondoljunk például az adatalapú elemzésre), és működik-e a tulajdonosi kör elképzelése? A klub teljhatalmú tulajdonosaként tekint magára, vagy befektetőként is inkább szolgálni szeretne egy nagy múltú szervezetet? Egyszerű vásárlóként tekint-e a szurkolókra? Megannyi változó van, de a középpontban a pálya és az azon elért eredmények állnak.

Az UEFA szerint a futballklubok egyre vonzóbb befektetésnek számítanak,

a pandémia óta pedig gyorsult a tulajdonoskeringő, egyre több a váltás, és „különösen aktívak az amerikai befektetők”. Sokan lépnének be a futballpiacra, és közben vannak, akik kifelé kacsingatnak: a szuperklubok közül a Liverpool és a Manchester United is hamarosan tulajdonost válthat. Ilyen vételi lehetőség nagyon ritkán adódik, és befektetőjelöltekből aligha lesz hiány.

„Amerikai pénzcunami söpörne végig a futballvilágon” – mondta a The Athleticnek Laurie Pinto, a Pinto Capital pénzügyi tanácsadója.

Ennek vezetői szinten sem örül mindenki. David Dein, az angol szövetség (FA) és az Arsenal volt alelnöke attól tart, az amerikai befektetők a tengerentúli dinamikát – „steril liga, városról városra mozgatott franchise-ok” – is magukkal hozzák. A Szuperliga-projekt (ideiglenes) bedőlésénél is látszott, hogy a futball tradicionalista közege még nem vevő a zárt vagy félig zárt ligák gondolatára.

Amíg ez így marad, nehéz lenne átverni egy változtatást, de az új tulajdonosok nemcsak klubokat, hanem befolyást is vásárolnak maguknak. Az új befektetők – pláne, ha multiklubhálózatokat hoznak létre – hatékonyan tudják képviselni érdekeiket a klubszövetségekben, és lobbierejük a jövőben akár változásokhoz is vezethet. Ezek megjelenhetnek sporttudományos és analitikai vonalon, klubok közötti együttműködésben, különféle jogok értékesítésében, de akár versenysorozat-formátumreformokban és szabályváltozásokban is.

„A futball amerikanizálódása nem csak Angliára korlátozódik […] A sportcsapatok értéke majdnem mindig emelkedik, így a felvásárlási ár is egyre meredekebben nő. Ez pedig azt eredményezi, hogy a vásárlók köre – még kisebb klubok esetében is – a milliárdosok osztályára korlátozódik. Márpedig milliárdosból az amerikaiaknak van a legtöbb. Az amerikaiak egyetlen riválisának a közel-keleti befektetőjelöltek számítanak, akik korlátlan büdzsével rendelkeznek (…) De a szabályozásokat átírják, s megpróbálják ezzel elérni, hogy egyes tulajdonosok – mint a Manchester Citynél Manszúr sejk – egyszerűen túlköltsék a többi klubot. A pénzügyi fenntarthatósággal kapcsolatos új európai szabályozás is az amerikai hedge fundokat és azok költségcsökkentési mentalitását hozza előnyös helyzetbe még akkor is, ha esetleg nem tudnak trófeákat szállítani (…) Az angolok találták fel ezt a csodálatos játékot, ám ma már a jenkik birtokolják” – állapította meg a Washington Postban megjelent véleménycikkében Bill Saporito gazdasági újságíró.

Egy kaliforniai ügyvéd – bizonyos Bruce Osterman – 1984-ben megvásárolta a súlyos anyagi gondokkal küszködő Tranmere Roverst, így a brit futball történetének első amerikai klubtulajdonosa lett. Három év múlva kivásárolták – kevesebbért, mint amennyiért megvette a klubot, ám az árfolyamingadozás valamelyest kárpótolta –, de élete egyik nagy kalandjának tartotta a befektetést.

Ő még passzióból fektetett be egy angol klubba, négy évtizeddel későbbi utódai már elsősorban hideg számítás alapján keresnek majd csapatokat.

Ez nem biztos, hogy elhelyezhető a jó és a rossz skáláján – leginkább más, mint amit az európai futballban megszoktunk. A beáramló amerikai tőke és tulajdonosok minden bizonnyal futballkulturális változásokat is előidéznek. Reformok katalizátorai lehetnek a labdarúgás keretrendszerében, amelyet egyébként is konfliktusok, problémák sora feszít szét. No meg hozzájárulhatnak ahhoz – a helyi labdarúgás fejlődésével együtt –, hogy (Észak-)Amerikából új futballcentrum legyen.