Lehet jobb a klubfutball, de nem tudja azt nyújtani, mint ez a vb-döntő

Kinek mi marad meg abból az estéből, amikor Lionel Messi végigvitte a futball nevű játékot, Argentína pedig világbajnok lett? Ángel Di María gólja és könnyei egy tanítanivaló, csodálatos kontra végén? A francia feltámadás a semmiből, Kylian Mbappé vezérletével? A 2-2 utáni őrült, zabolátlan rohanás, helyzetekkel itt is, ott is? Messi második találata? Mbappé harmadik gólja? Emiliano Martínez káprázatos védése Kolo Muani lövésénél? A tizenegyespárbaj? Gonzalo Montiel higgadt, sorsdöntő tizenegyese? Messi gyermeki öröme? A teljesen simának tűnő mérkőzésből kibontakozó hosszabbításos thriller egésze?

Mindenkinek meglesz a maga kedves pillanata,

az egész 2022-es, katari világbajnokságnak pedig maga a döntő volt a pillanata;

egy majdnem háromórás, a labdarúgás minden izgalmát és kiszámíthatatlanságát felvonultató, szinte végtelenített momentum.

Klasszikus meccs volt ez, felkerül a FIFA-archívum kiemelt polcára, úgy, ahogy „az évszázad mérkőzése”. Nem, nem az angol–magyar, hanem az 1970-es Jahrhundertspiel, az olasz–nyugatnémet vb-elődöntő, amelyen egy szintén simának tűnő mérkőzésből lett őrületes, hosszabbításos futballhullámvasút, hét góllal. A 2022-es döntő is a kollektív emlékezet része lesz, generációról generációra átörökített emlék, viszonyítási pont futballrajongó énünk koordinátarendszerében.

Lehet, hogy nem ez volt minden idők legjobb világbajnoksága, de bizonyosan ez volt minden idők egyik legizgalmasabb és legemlékezetesebb döntője. Lehet, hogy nem most láttuk a legjobb, legcsiszoltabb csapatjátékot – a világbajnokságon remek teljesítményt nyújtó Alexis MacAllister Brightonja ebből a szempontból valószínűleg felülmúlná a világbajnok argentinokat és az ezüstérmes franciákat is –, de nem is feltétlenül ezért nézünk válogatottfutballt.

Vitathatatlan, hogy

a 2000-es években a sportág fejlődésének mozgatórugója a klubfutball.

Ott dolgoznak a legjobb edzők, belőle indul ki a legtöbb újítás; védekezéstől támadójátékig minden jobb, szebb, kifinomultabb, csiszoltabb, begyakoroltabb. A világbajnokságon elég összerakni egy működőképes „járgányt” a csapat központi figurái köré, fenntartani az egységet meg a jó morált, és ha ez sikerül – lásd Lionel Scaloni példáját az argentin válogatottal –, akkor annak fényes érem lehet a vége. A klubfutballban néha még egy szupersportkocsit is hiába építenek a stábok. Mert van másik, van gazdagabb, van jobb.

Mondhatnánk azt is, hogy a válogatottfutball a nemzeti karakterisztika hordozója, de mára ez is már csak korlátozottan igaz. Az argentinok aranyérméhez kellettek a zseniális mellett a piszkos trükkök is, kellett a dörzsöltség, ami olyannyira hozzátartozik a futballjukhoz; más szempontból viszont a döntőben egy európai topligás együttes múlt felül egy másikat. Nem véletlenül írta Juanma Lillo rendkívül szórakoztató és tanulságos esszéjében azt, hogy észre sem vennénk, ha a brazil és a kameruni válogatott félidőben mezt cserélne, annyira globalizált lett minden a futballban. Ennek részei a játékosok, a klubok és a válogatottak is.

Ha van valami, amivel a válogatottfutball messze, nagyon messze felülmúlja a klubfutballt, az az emocionalitás.

A világbajnokság csúcsra pörgeti ezt, és tetézi a korlátosság rémével. Egy tényleg kiemelkedő tehetségű – pláne korszakos jelentőségű – futballista többé-kevésbé biztos lehet abban, hogy ha nem siklik ki a karrierje, akkor eljut egy topcsapatig. Ha pedig eljut a mai szuperklubok egyikébe, akkor számos esélye lesz trófeákat nyerni. Persze nem jön össze minden kupa minden évben, de egyszer (kétszer, háromszor, ötször…) ott van a bajnokság, előbb-utóbb sikerül bejutni a BL-döntőbe, és megnyerni azt. Minden év új esélyt kínál. Ha meg nem sikerül? Akkor továbbállhat olyan csapatba, mely jobb esélyeket kínál.

A világbajnokság nem ilyen. Itt lehet, hogy csak egy esély van.

Zseniális játékosoknak egy sem adatott meg. A tinédzserkorukban berobbanó, harmincas éveik derekán még csúcson vagy csúcs közelben futballozó szupersztároknak – mondjuk, Lionel Messinek – megadatik öt. Maximum ötször hét mérkőzés, négyévente, amelyen bármi félrecsúszhat. Rosszul meccsel az edző. Indiszponált a csapat. A csatárok nem tudnak semmit sem befejezni. Az ellenfél kapusa mindent megfog. Hibázik a játékvezető. Nincs egység, nem működik a taktika. Belvillongások rontják a hangulatot. Fortuna egyszerűen hátat fordít a válogatottnak. Ezt könnyebb kiküszöbölni egy bajnokság harmincvalahány vagy a Bajnokok Ligája tizenhárom mérkőzésén.

Ehhez képest

a világbajnokságon egy néhány perces elalvás vagy egy balszerencsésen megpattanó lövés véget vethet négy évre egy csapat, minden játékosa, no meg nem mellesleg egy országnyi szurkoló álmának.

Kegyetlen dolog ez, de ez a kegyetlenség (is) a vonzó a válogatottfutballban. Lehet valaki a valaha volt legnagyobbak egyike (Johan Cruyff, Puskás Ferenc), de ez sem garancia a világbajnoki címre. És mindenkin, aki a legnagyobb akar lenni, ott van a nyomás, hogy a vb-trófeát egyszer meg kell nyernie. Mert Pelének sikerült, háromszor. Maradonának is, egyszer.  Be lehet kerülni a futballpanteonba világbajnoki cím nélkül, ám ott lesz egy csillag, egy lábjegyzet: vb-t sohasem nyert. A legnagyobbak között is legnagyobbak viszont nyertek.

És persze ott van az a tény is, hogy a válogatottfutball nemzeti játék. Bár a legnagyobb válogatottak a topklubokhoz hasonlóan világszerte gyűjtik a szurkolókat; különleges és semmi máshoz nem hasonlítható az a kapocs, ami a vb heteiben egy nemzeti csapat és drukkerei között van. A válogatott tényleg több mint egy klub: az ország, a nemzet manifesztációja; nem (vagy csak igen korlátozottan) cserélhető, nem összevásárolható. Pont ezért nem olyan kifinomult, nem annyira elit, mint a klubfutball, de közben szinte ősi módon érzelem- és szenvedélyvezérelt.

Ha a FIFA-nak érvelnie kellene, hogy miért a világbajnokság a labdarúgás csúcseseménye, akkor biztosan nem a pályán kavargó érzelmi viharral élesen szemben álló, másodpercre és centiméterre kiszámolt, fényshow-val és tűzijátékkal kísért, politikai–szponzori–sportmosdatási szörnyszülött díjátadóval példálózna, hanem inkább Messivel és Mbappéval, az argentin és a francia válogatottal, a gólokkal, a védésekkel, a sírással és nevetéssel. Ha lecsupaszítanánk a csodaszép, steril, méregdrága környezetet, akkor maradna mögötte a lényeg: a futball, annak elképesztő kiszámíthatatlansága és az általa generált érzelmek.

Ezért a futball a világ első számú játéka.

Ezért nézzük. Ezért rajongunk érte. Ezért vésődik a kollektív szurkolói memóriánkba egy világbajnoki döntő. Pláne, ha ilyen – a valaha volt egyik legélvezetesebb és legizgalmasabb, amely Argentína aranyérmével és a futball diadalával végződött.