Diego Radames / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency / AFP
Foci sport24

Lehet jobb a klubfutball, de nem tudja azt nyújtani, mint ez a vb-döntő

A 2022-es világbajnokság után is leszögezhetjük: a klubfutball szebb, jobb és magasabb színvonalú a válogatott-labdarúgásnál. Ám olyan érzelmeket, amilyeneket az Argentína–Franciaország döntőn átélhettünk, csak a válogatottfutball tud elszabadítani – már ha semlegesként nézzük a mérkőzéseket. A világbajnokság emocionális töltete, nem pedig nívója miatt lesz több minden más labdarúgó-eseménynél, és ez még akkor is igaz, ha a katari finálé feledhetetlenre sikerült.

Kinek mi marad meg abból az estéből, amikor Lionel Messi végigvitte a futball nevű játékot, Argentína pedig világbajnok lett? Ángel Di María gólja és könnyei egy tanítanivaló, csodálatos kontra végén? A francia feltámadás a semmiből, Kylian Mbappé vezérletével? A 2-2 utáni őrült, zabolátlan rohanás, helyzetekkel itt is, ott is? Messi második találata? Mbappé harmadik gólja? Emiliano Martínez káprázatos védése Kolo Muani lövésénél? A tizenegyespárbaj? Gonzalo Montiel higgadt, sorsdöntő tizenegyese? Messi gyermeki öröme? A teljesen simának tűnő mérkőzésből kibontakozó hosszabbításos thriller egésze?

Mindenkinek meglesz a maga kedves pillanata,

az egész 2022-es, katari világbajnokságnak pedig maga a döntő volt a pillanata;

egy majdnem háromórás, a labdarúgás minden izgalmát és kiszámíthatatlanságát felvonultató, szinte végtelenített momentum.

Klasszikus meccs volt ez, felkerül a FIFA-archívum kiemelt polcára, úgy, ahogy „az évszázad mérkőzése”. Nem, nem az angol–magyar, hanem az 1970-es Jahrhundertspiel, az olasz–nyugatnémet vb-elődöntő, amelyen egy szintén simának tűnő mérkőzésből lett őrületes, hosszabbításos futballhullámvasút, hét góllal. A 2022-es döntő is a kollektív emlékezet része lesz, generációról generációra átörökített emlék, viszonyítási pont futballrajongó énünk koordinátarendszerében.

Lehet, hogy nem ez volt minden idők legjobb világbajnoksága, de bizonyosan ez volt minden idők egyik legizgalmasabb és legemlékezetesebb döntője. Lehet, hogy nem most láttuk a legjobb, legcsiszoltabb csapatjátékot – a világbajnokságon remek teljesítményt nyújtó Alexis MacAllister Brightonja ebből a szempontból valószínűleg felülmúlná a világbajnok argentinokat és az ezüstérmes franciákat is –, de nem is feltétlenül ezért nézünk válogatottfutballt.

Vitathatatlan, hogy

a 2000-es években a sportág fejlődésének mozgatórugója a klubfutball.

Ott dolgoznak a legjobb edzők, belőle indul ki a legtöbb újítás; védekezéstől támadójátékig minden jobb, szebb, kifinomultabb, csiszoltabb, begyakoroltabb. A világbajnokságon elég összerakni egy működőképes „járgányt” a csapat központi figurái köré, fenntartani az egységet meg a jó morált, és ha ez sikerül – lásd Lionel Scaloni példáját az argentin válogatottal –, akkor annak fényes érem lehet a vége. A klubfutballban néha még egy szupersportkocsit is hiába építenek a stábok. Mert van másik, van gazdagabb, van jobb.

Mondhatnánk azt is, hogy a válogatottfutball a nemzeti karakterisztika hordozója, de mára ez is már csak korlátozottan igaz. Az argentinok aranyérméhez kellettek a zseniális mellett a piszkos trükkök is, kellett a dörzsöltség, ami olyannyira hozzátartozik a futballjukhoz; más szempontból viszont a döntőben egy európai topligás együttes múlt felül egy másikat. Nem véletlenül írta Juanma Lillo rendkívül szórakoztató és tanulságos esszéjében azt, hogy észre sem vennénk, ha a brazil és a kameruni válogatott félidőben mezt cserélne, annyira globalizált lett minden a futballban. Ennek részei a játékosok, a klubok és a válogatottak is.

Ha van valami, amivel a válogatottfutball messze, nagyon messze felülmúlja a klubfutballt, az az emocionalitás.

Franck Fife / AFP

A világbajnokság csúcsra pörgeti ezt, és tetézi a korlátosság rémével. Egy tényleg kiemelkedő tehetségű – pláne korszakos jelentőségű – futballista többé-kevésbé biztos lehet abban, hogy ha nem siklik ki a karrierje, akkor eljut egy topcsapatig. Ha pedig eljut a mai szuperklubok egyikébe, akkor számos esélye lesz trófeákat nyerni. Persze nem jön össze minden kupa minden évben, de egyszer (kétszer, háromszor, ötször…) ott van a bajnokság, előbb-utóbb sikerül bejutni a BL-döntőbe, és megnyerni azt. Minden év új esélyt kínál. Ha meg nem sikerül? Akkor továbbállhat olyan csapatba, mely jobb esélyeket kínál.

A világbajnokság nem ilyen. Itt lehet, hogy csak egy esély van.

Kedves Olvasónk!Az általad keresett cikk olvasása Sport24 előfizetéshez kötött.
Sport24 előfizetés
990 Ft/hónap
Sport24 - Előfizetés logó
  • havi 24 cikk Magyarország legjobb focis szerzőitől
  • előfizetői extrák
    (részvétel a Sport24 szerzői által tartott meccskibeszélőn)
Próbáld ki most kedvezményesen az első hónap csak 490 Ft!
Ha már előfizetőnk vagy, jelentkezz be!
Nicolo Zaniolo három évvel ezelőtt az olasz futball legnagyobb reménységének tűnt. A januári átigazolási ablak utolsó napjaiban nyújtotta be távozási szándékát az AS Romának, így a következő fél évben a lelátó lehet az otthona.