Máté Gábor: Humphrey Bogart Katarban

Még mindig jobb bronzérmet nyerni, mint a döntőben kikapni, és ezüstéremmel hazatérni. Ez az elfogadott szólam már a meccs előtt és utána is igaznak tűnik.

Tehát Horvátország lehet boldogabb. Marokkó sem boldogtalan talán, hiszen nem kis dolog afrikai csapatként az elődöntőbe jutni. Pluszban még, ugye, az arab világ követeként. Tehát nagy baj nem történt, színvonalas játék jellemezte a találkozót, benne volt a gól, akár a további gólok is a kilencven percben. Biztató volt, hogy alig indult el az összecsapás, Gvardiol – akinek az ára az elmúlt napokban tovább emelkedett, már százhuszonvalahány millióba kerül – máris gólt fejelt, ráadásul arcvédő maszkban.

Hát nem tudom.

A fejelés fáj.

És volt egy-két év, amikor a levegőben lógott, hogy egészségügyi okokból betiltják. Sőt úgy szól a verdikt, hogy Nagy-Britanniában a 12 évnél fiatalabb futballpalánták az edzéseken nem gyakorolhatják a fejelést. (Persze, ha nem gyakorolják, hogyan tudnak majd jól fejelni az éles meccseken?) A gyakori fejelés agyi traumát okoz ugyanis, azt olvasom, elég csak hússzor a labdába fejelni, a memóriateljesítmény a felére csökken.

Tehát az is lehet, hogy a 20 éves védőjátékos arra emlékszik, hogy megnyerték a bronzmeccset, de arra nem, hogy övé volt az első gól, sőt ő szabálytalankodott a marokkóiak egyenlítő gólja előtt. Ehhez jön még az arcvédő maszk, amit azért hord, mert egy német bajnokin eltört az orra. Nem tudom. Ha rajtam lenne egy ilyen orrvédő-felszerelés, kedvem lenne-e kockáztatni egy újabb törést, hiszen kétségkívül pár centin múlik, hogy a bőrgolyó odaér-e az orromhoz vagy sem. Szóval nem mindennapi vakmerőség lehetett a részéről egyáltalán részt venni a világbajnokságon, hát még fejelni, hát még az esemény felfedezettjének lenni oly módon, hogy állandóan viselnie kell ezt a maskarát. Lassan dupla annyiba kerül a kivásárlási ára, mint másfél hónappal ezelőtt, mindez 20 évesen. Én Koltai Róbert Csocsó című filmjében fejeltem utoljára, mit mondjak, nem volt kellemes.

Gvardiol csapattársa, Orsic pompás gólt lőtt még az első félidőben. 2-1, ennyi is lett a végeredmény. Érdekes volt továbbá, hogy

Kramaric a második félidő 58. percében elterült a földön, közel a szöglet zászlóhoz, a játék folyt, folyt, se a játékosok, se a bíró nem gondolta, hogy érdemes lenne megállítani egy sípszóval a kergetőzést.

Se a marokkóiak, se a horvátok nem rúgták ki a labdát az oldalvonalon kívülre, így hát Kramaric felkelt, elvánszorgott a kezdőkörig és ott újra leült. A mérkőzést magyarul közvetítő honfitársunk gyanakodni kezdett, miszerint nyilván valamilyen vírusfertőzést kaphatott. Eközben a horvát orvosi stáb Kramaric combját jegelte, mindenféle spray-k kerültek elő. A tévében még mindig a vírusra gyanakodtak. Hiszen a franciák is betegek lettek. Vírusfertőzést a combon ellátni, ilyet még nem láttam. A gyanakvás akkor sem szűnt meg, amikor Kramaric már a cserepadon üldögélt és a bal combjára jeges tömlőt tekertek.

Később volt még meg nem adott tizenegyes, felrémlett, hogy a bíró meg a VAR-szobában ülő kollégák így akarnak esélyt adni Marokkónak az esetleges egyenlítéshez. Ha jól láttam, Amrabat elgáncsolta a kapura törő Gvardiolt. Ez utóbbi elkövetett egy hibát: a gáncsolás észlelése után esett el, nem pedig akkor, amikor elgáncsolták.  Eltelt egy másodperc a cselekvés és annak érzékelése között, és az észlelés után a kelleténél látványosabbat esett a horvát.  Végül az arab együttes – noha voltak helyzetei – képtelen volt újra a kapuba találni. A Hakimi, Zijes tandem veszélyesen működött, de hiába.

Talán ilyenkor mindenki hazamegy, a horvátok Horvátországba, minden bizonnyal Zágrábba, a marokkóiak talán Rabatba. Kár, hogy nem Casablanca a marokkói főváros, mert milyen nosztalgikus lehetne a futball kapcsán a Casablanca című filmre gondolni. Mindig karácsonykor – közeleg ugyebár – adta le a tévé annak idején, a kiváló magyar szinkronhangokkal. A fülemben cseng, ahogy a végén a Kálmán György hangú Humphrey Bogart Rick szerepében azt mondja:

Louis, maga ugyanolyan szentimentális, mint én.