Máté Gábor: Lassan lecsengek

Sok érdekességet nem tartalmazó első félóra után egy szabálytalanságnak kinéző dolog a tizenhatoson belül. Livakovic, a tizenegyesölő kapus és Messi néz farkasszemet. Utóbbi bevágja, mentálisan rendben van, védhetetlen volt. Így kell tizenegyest rúgni. Drukkoltam is az argentin kapitánynak. A csapatának nem, de a horvátoknak sem. Abszolút semleges maradtam; megpróbálom feloldani ezt az ellentmondást:

nyerjen Messi vb-t, de úgy, hogy az argentinok ne feltétlen.

Nem felejtem el nekik – persze, elfelejtem, és utána kellene néznem –, hogy ’78-ban mi történt, hogy ment le a pályáról Törőcsik és Nyilasi. Később, hogy a peruiaknak annyi gólt lőttek, amennyi a továbbjutáshoz kellett. És hogy milyen volt a politikai helyzet. És nem felejtem el Argentínának a ’86-os vb-n Maradona csalását sem, az angolok elleni kézilabdát. (Még akkor sem, ha pár perccel később valószínűsíthetően az összes világbajnokság legszebb gólját lőtte ez a svindler.) Mindez épp elég ahhoz, hogy ne szeressem Argentínát. De Messi, az Messi.

Barcelona-szimpatizánsként, azt hiszem, az edzőmérkőzéseket leszámítva minden meccsét láttam. Csodáltam, vagy talán inkább élveztem azt, amit a pályán művelt. Még akkor is így van/volt ez, ha némiképp ő maga úgyszintén tehetett arról, hogy a Barcelona mélyrepülésbe kezdett. Nem tudhatjuk, miféle anyagi ez meg az húzódik a történet mögött. Vagy amennyit tudhatunk, arról jobb azt gondolni, nem is szeretnénk ennél többet tudni. Megjegyzem továbbá, hogy Messi, úgy tűnik, felnőtt csapatkapitányi feladataihoz, láthatóan egyben tartja a társait, még nyilatkozik is a mérkőzések után a kamerák előtt, ami régebben egyáltalán nem volt szokása. Nem mintha különösebb élmény lenne őt hallgatni, és nem mintha bármi olyat mondana, amit bárki más nem ugyanígy mondana. Isten, a szurkolók és a család segítsége, akik szerencsére ott vannak vele.

Na, de legalább nem a horvátok játszanak majd Marokkóval vagy Franciaországgal.

Semmi bajom velük, szeretem a tengerüket, ami legalább közel van, a kifogott halaikat, a nap sugarait, komplett az egész vendéglátást, mindent.

Szerettem Suker játékát annak idején, tudtam örülni, hogy gazdagodott általuk az európai futball. De ennél több jót nem találok. Kicsit félek is tőlük, mindegyik magasabb és szélesebb nálam, csupa nagydarab vízilabda-játékos. Mérkőzéseik nem gyönyörködtetnek, ha már a magyar válogatott évtizedek óta nem vesz részt ezeken az eseményeken, legalább hadd élhessek át valami megismételhetetlent.

Az elődöntő emlékezetes pillanatai közé tartozik még, hogy Álvarez, aki amúgy főleg csere a Manchester Cityben, kiharcolt (?) egy büntetőt, két gólt is lőtt. Jól kitapinthatóan elsőrangú a játékkapcsolata Messivel. Minden más mérkőzésen a meccs embere lett volna ezzel a teljesítménnyel. Öröm volt számomra, hogy Dybalát végre beengedte a pályára Scaloni, az albiceleste szövetségi kapitánya. Az AS Roma-fan kisebbik fiam már napok óta reklamálta hozzám küldött SMS-eiben, hogy miért nem teszik be néhány percre legalább ezt a fiút. Úgy tűnik, 3-0-nál ennek nem volt különösebb kockázata.

Esemény az is, hogy Modric valószínűleg szegre akasztja a világbajnokságokon hordott cipőjét, még az argentin szurkolók is megtapsolták, amikor lejött a pályáról. Megtudhattuk, hogy könnyen lehet, a horvát kapus a Bayern Münchent segíti majd Neuer síbalesete után (német sportolók előszeretettel sérülnek meg súlyosan síelés közben; ha német lennék és sportoló, biztos nem síelnék). Gvardiol pedig hirtelen 100 millió eurót ér, 60-ról felszökött az ára 100-ra, és a City vetette ki rá a hálóját. Mondhatni, ő a vb felfedezettje, még akkor is, ha

Messi a harmadik gól előtt szépen megetette.

Nem is egyszer.