Máté Gábor: A benzinkutas és az örömlány

Nem könnyű a színházi embernek munkája dandárjában megoldani a vb-elődöntők nézését, pláne, ha az ténylegesen színházi időben van. Este nyolckor a színpadi gépezet fullon van, az igyekvő legfeljebb csupán a második félidő második felét láthatja. Erre való az otthoni mediabox, amit, ha idejében és ügyesen beállítunk, meg tudjuk nézni késleltetéssel a katari eseményeket.

A Tíz eszkimó című, hamarosan bemutatandó előadásunk fotós próbája után indultam haza. Ilyenkor az a legnehezebb, hogy elkerüljük a végeredménnyel kapcsolatos információkat.

A színházban hírzárlat van, a kollégáim tudják, hogy senki sem ejthet egyetlen mondatot sem az éppen aktuális eredményről.

Már elég régóta azt a legnehezebb megoldani, hogy sehogy se jusson a fülembe semmi, amiből akár csak következtethetek is bármire.

A két legeklatánsabb ilyen történetem még az ezredfordulóra nyúlik vissza. Nyíregyházáról indultam haza 1999. május 26-án, a hosszú út miatt tankolnom kellett a város szélén lévő kútnál. És éppen akkor, amikor kiszálltam a kocsimból, az egyik benzinkutas átüvöltött a másiknak, hogy kettő egy, a United nyerte a Bajnokok Ligáját.

Százalékosan nagyon kicsi volt az esély, hogy éppen akkor szállok ki a kocsiból, éppen akkor üvölt az egyik alkalmazott a másiknak, amikor kiszállok, de a végeredményt megtudtam, így a mindenkori BL egyik legizgalmasabb találkozóját már úgy nézhettem végig – akkor még videomagnómon –, hogy csak azt figyelhettem, miképpen alakul ki a végeredmény. Így sem volt érdektelen az egész, hála Sir Alex cseréjének. Már-már azt hittem, rosszul hallottam, hogy a manchesteriek nyertek, mert idő – úgy tűnt – nincs a fordításra.

A másik ehhez hasonló, ám pikánsabb történetem Kovács „Kokó” egyik izgalmasnak ígérkező profimérkőzése után esett meg. Akkor még Budán laktam, a színházból haza kellett jussak, hogy megtekintsem a felvételt. Tömegközlekedéssel nem megyek, mert bárki a buszon beszélhet a bokszmeccsről, taxival pláne nem, mert ott még a CB-rádión a diszpécser is bemondhatja, mi történt.

Taxisok egymás közt. Ismerjük. Akkor még javában divat volt, hogy unatkozó sofőrök poénkodnak egymással.

Akkor megyek gyalog, semmi nem érhet, végig a régi Váci utcán, át a Szabadság hídon és onnan már csak 500 méter és otthon is vagyok. A Váci utca sarkán egy magát áruló hölgy lépett elém, és próbált meg rávenni, hogy vele töltsem a következő időszakot. Elléptem mellőle, ő újra elém vágott, így ment ez körülbelül tizenöt méteren keresztül. Ellépek, elém vág, ellépek, elém vág. Végre megértette, hogy nincs szükségem a szolgálataira. Szedtem az irhám, ahogy csak tudtam. Vereségét elismerve még utánam kiáltott egy rövid mondatot, ami semmiféle összefüggésben nem állt az addigiakkal: „Győzött a Kokó!”. Na, köszönöm.

Amúgy a franciák kiverték Marokkót.

Helyreállt a világ rendje, ha az igazság nem is győzött, mert, ha győz, akkor Marokkó jut tovább.

De az igazság nem szokott győzni. A két gólszerző közül az egyik az a Théo Hernandez volt, aki, ha a tesója nem sérül le, valószínűleg nem is játszik a vb-n, legfeljebb csak Tunézia ellen, a másiknak pedig még a nevét sem tudom, de megnézem: azt mondja, hogy Kolo Muani. Kábé negyven másodpercet töltött a pályán, amikor elé csurgott a labda, ő pedig nem tehetett mást, a kapu üres felébe lőtte azt. Állítólag ez volt az első gólja a válogatottban. Dembélé helyett állt be – aki régi, Szepesi György által használt kifejezéssel élve – szárnyaszegetten játszott. Remélem azért, mert már a Barcelona december 31-i, Espanyol elleni bajnoki mérkőzését forgatta a fejében.

Amúgy két francia lövés találta el a kaput, mindkettőből gól lett. Jöhet az argentin–francia döntő. Lesz ott minden. Nem hiszem, hogy unalmas 90 vagy 120 perc elé nézünk.