Southgate a távozást fontolgatja, pedig most van a legjobb csapata

A katari világbajnokság előtt egyértelműnek tűnt, hogy Gareth Southgate elveszítette a közvélemény bizalmát. Miután kiderült, hogy Anglia az utolsó helyen végzett a Nemzetek Ligája-csoportjában, a világbajnokság előtti várakozások sosem látott mélységeket jártak meg, és maga Southgate sem fogadkozott nagyon, amikor arról volt szó, kitölti-e a szerződését, amely 2024-ig szól. Az az angol közvélemény, amely nem sokkal korábban még ünnepelte a kapitányt, nem igazán hitt már benne és a csapatában:

a Magyarország elleni kiütéses, wolverhamptoni vereség után pedig a szurkolók nyíltan a távozását követelték,

és az őszi meccsek tovább rombolták Southgate renoméját.

És ugyan Southgate-tel rendkívül sikeresen szerepelt az angol válogatott a két addigi nagy tornáján, a kritikák már a tavalyi Európa-bajnokságon szerzett ezüstérem után megtalálták, és az első vb-t leszámítva rengeteg bírálatot kapott. Leginkább azért kritizálták őt, mert túlságosan óvatosnak és defenzívnek tartották, de sokan nem szerették azért sem, mert a formától függetlenül ragaszkodott a kedvenceihez, miközben remek futballistákat mellőzött, látszólag indokolatlanul.

Most viszont hiába nem érte el az angol válogatott az elődöntőt, a lemondását követelő kórus érezhetően elhalkult, sőt egyre hangosabb a tábor, amely maradásra bírná a vacilláló kapitányt. Érdemes hát megnézni, honnan hová jutott az együttes az alatt a bő hat év alatt, amióta Southgate ül a kispadján.

Southgate-et azután nevezték ki szövetségi kapitánynak, hogy a korrupciós botrányba keveredő Sam Allardyce-nak egyetlen meccset követően távoznia kellett. Néhány hónappal azelőtt Anglia katasztrófával felérő vereséget szenvedett az Európa-bajnokságon Izland ellen, a kudarc Roy Hodgson állásába került, és akkoriban kevesen gondolták volna, hogy a következő tornákon Anglia főszerepet játszik majd. Pláne, hogy a korábbi eseményeken sem szerepeltek sokkal jobban, miközben az aranygenerációnak nevezett, de semmit nem nyerő nemzedékből már csak Wayne Rooney maradt, és már az ő beválogatásának jogosságát is egyre többen kérdőjelezték meg. Ezek után nem túlzás kijelenteni, hogy az elvárások sem voltak túl magasak.

Az U21-es válogatottól érkező Southgate az első meccsét Málta ellen játszotta, és ezt a kezdő tizenegyet küldte pályára: Hart – Walker, Cahill, Stones, Bertrand – Henderson, Rooney – Walcott, Alli, Lingard – Sturridge.

Ebből a csapatból mára hárman maradtak a keretben, és csereként beállt még Marcus Rashford is a mostaniak közül, de látható, hogy nagyon sok minden változott azóta. Anglia a 2018-as világbajnokságra ha nem is meggyőző teljesítménnyel, de kijutott, ám vérmesebb reményei nemigen lehettek. Ekkorra már átalakult Southgate csapata:

volt mersze elköszönni Rooney-tól,

hozott pár új embert, és korábban nem látott módszerességgel közelítette meg a tornát, ami különösen a tudatos pontrúgás-variációkban volt megfigyelhető. Sőt a kapitány nem félt a komolyabb taktikai változtatásoktól sem, így az angolok hosszú évek után újra három védővel játszottak. Bár az oroszországi vb-n Anglia távolról sem volt ellenállhatatlan, a szerencsés sorsolásnak is köszönhetően 1990 óta először jutott a négy közé, s végül a horvát válogatott állta az útját.

Előtte azért a csapat leszámolt egy régi démonnal, hiszen a világbajnokságok történetében először nyert meg Anglia büntetőpárbajt Kolumbia ellen. És noha lehet, hogy nem játszott erős ellenfelekkel, a korábbi vb-ken a nevesebb játékosokkal felálló angol válogatott Algériát vagy Costa Ricát se tudta legyőzni. Így aztán egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy Southgate csapata lebirkózza Tunéziát vagy kiejti Svédországot. A kapitány láthatóan tisztában volt a játékosai korlátaival, ezért biztos védekezésben és jól begyakorolt pontrúgás-változatokban bízott, és ezt nem is rótta fel neki senki. A Horvátország elleni elődöntő viszont megmutatta, van még hová fejlődni: az első félidőben sikerült ugyan meglepni a horvátokat, a második játékrészben már nyomasztó fölénybe kerültek a horvátok a középpályán; Modricék tettek róla, hogy az angolok csak pillanatokra birtokolják a labdát, és végül meg is fordították a meccset, amin Anglia így állt fel: Pickford – Walker, Stones, Maguire – Trippier, Henderson, Alli, Lingard, Young – Kane, Sterling.

Itt már körvonalazódott a későbbi angol csapat, de – negyedik hely ide vagy oda – még távolról sem beszélhettünk a világ egyik legerősebb válogatottjáról.

Ekkor azonban már tudni lehetett azt is, hogy az egy évtizeddel korábban megreformált angol utánpótlásképzés rövidesen kézzel fogható eredményekkel is szolgál majd, és a korosztályos tornákon már kimagaslóan szereplő szigetországi fiatalok közül egyre többen jelentek meg a felnőttek között. A 2018-as vb és a pandémia miatt egy évvel, 2021-re elhalasztott Európa-bajnokság között eltelt három esztendőben egyre másra tűntek fel az új tehetségek: a teljesség igénye nélkül bemutatkozott a válogatottban Jadon Sancho, Declan Rice, Mason Mount, Jack Grealish, Phil Foden, Bukayo Saka és még mások is.

Ezzel párhuzamosan Southgate együttesének fejlődése is nyilvánvaló volt: az angolok szórták a gólokat a kis- és középcsapatok ellen a selejtezőkön, a nagyokkal pedig egyre szorosabb meccseket játszottak. Az Európa-bajnokságon ezért már elvárás volt a jó szereplés, ahogyan a látványos támadójáték is.

Ezzel szemben Anglia igen visszafogottan kezdte a tornát, a csoportmeccseken rendkívül takarékosan focizott, Southgate pedig a skótok elleni döntetlen után az addigi legerősebb kritikákkal volt kénytelen szembesülni. A csapat azonban a kieséses szakaszra feljavult, és nemcsak, hogy beverekedte magát a döntőbe, de – mivel azt a meccset Londonban játszották – a közvélemény már egyértelműen győzelmet remélt az olaszok ellen. Nem így történt: Anglia tizenegyesekkel ugyan, de veszített. Southgate-tel szemben pedig kezdett elfogyni a türelem: nem is a vereség ténye borította ki a kritikusait, hanem az, hogy megint túl óvatosan játszott a válogatott az olaszok ellen, a gyors vezetés után is inkább csak az eredményt akarta tartani, a kapitánynak pedig nem volt válasza a második félidőben arra, hogy az ellenfél átvette a kezdeményezést.

Kiscsapat-mentalitással vádolták meg,

és azzal, hogy nincs B terve, képtelen meccs közben változtatni a taktikán, immár nem először.

A csapat egyébként így állt fel a döntőben: Pickford – Walker, Stones, Maguire – Trippier, Rice, Phillips, Shaw – Sterling, Kane, Mount.

Egyértelmű volt, hogy a léc magasabban van, a szurkolók már egy olyan angol csapatot akartak látni, amely meg tudja tartani a labdát, bárki ellen képes formás támadásokra és egyenlő ellenfélként lép pályára a legerősebb válogatottak ellen is. Az Eb utáni meccseken látszott is valamiféle törekvés erre, a vb-re könnyedén kijutott a csapat, ám Southgate hiába próbálkozott újabb és újabb taktikai formációkkal meg felállásokkal, a problémák továbbra is megmaradtak. Sőt a sokkoló Nemzetek Ligája-szereplés (hat mérkőzésből egyet sem tudtak megnyerni az angolok) arra engedett következtetni, hogy Southgate varázsa megkopott, valami eltörött, és bármit is csinál ezzel a kerettel, az nem működik. Annyira megfagyott a levegő a kapitány körül, hogy a vb-szerepléstől látványosan nem várt sokat az angol közvélemény, és azt is tudni vélték többen (például a szakkommentátorként dolgozó Jamie Carragher), hogy Southgate a vb után lemond, akárhogy is alakul a torna.

Aztán Anglia kezdésként rúgott egy laza hatost Iránnak, de ez még annak ellenére sem keltett feltűnést, hogy ezen a világbajnokságon korántsem magától értetődő: a „nagyok” agyonverik a „kicsiket”. Majd jött ugyan egy, a skót meccshez hasonló, csalódást keltő döntetlen az USA ellen, ezt két három-nullás győzelem követte. Ráadásul Anglia jól, szemre tetszetősen is játszott: három olyan tökéletes támadással mattolta a szenegáli védelmet, amelyhez hasonlót angol válogatottól még nem nagyon láthattunk.

Franciaország azonban félelmetes ellenfélnek tűnt, és a szakértők azt találgatták, vajon a kapitány visszatér-e az elátkozott háromvédős rendszerhez, hogy kifogja a szelet Mbappé és a többiek vitorlájából. Southgate azonban maradt a korábbi kezdőcsapatnál és a négy védőnél, a nézők pedig azt láthatták, hogy Anglia nem áll vissza az egyenlítés után sem. A csapat tulajdonképpen az összes fontosabb statisztikában felülmúlta a franciákat, legyen szó labdabirtoklásról, a kapura lövések számáról vagy éppen az xG-ről. De hiába mindez, ha a meccset mégis a rutinosabb és a döntő pillanatokban határozottabb franciák nyerték.

A mérkőzést követően azonban elmaradt az a letargia, amely az olaszok ellen elbukott Eb-döntő után volt tapasztalható:

akkor visszatérő érv volt, hogy soha többé nem lesz ilyen esélye Angliának Eb-t nyerni, most viszont inkább azok a vélemények kerültek többségbe, amelyek szerint menni kell tovább a megkezdett úton, és a jövő fényes. Való igaz, ez az angol csapat fiatal, mindössze három olyan játékos van, aki fölött 2026-ra eljárhat az idő, ám Walker, Henderson és Trippier sem pótolhatatlan, a többiek viszont mind ott lehetnek talán még négy év múlva is. Jude Bellingham például még mindig csak tizenkilenc éves, ezen a vb-n azonban megérkezett a nagyszínpadra: nemcsak megnyerte a tizenéves szupertehetségek külön versenyét a keveset mutató Gavival és Pedrivel, illetve a fontos pillanatokban kudarcot valló Musialával szemben, hanem kifejezetten érett, kiemelkedő teljesítményt nyújtott. És ami szintén fontos, leginkább neki köszönhetően tudta végre az angol középpályássor kontrollálni a meccseket, ami soha nem sikerült, még Gerrard, Beckham vagy Scholes idején sem.

Ráadásul korántsem arról van szó, hogy összejött egy nagy generáció, mint, mondjuk, a belgák esetében, hanem folyamatosan érkeznek az újabb tehetségek. Anglia az idén például megnyerte az U19-es Eb-t, és minden valószínűség szerint újabb fiatalok kopogtatnak majd a nagycsapat kapuján a következő években. Talán nem túlzás a németek megújulásához hasonlítani a mostani angol generációváltást, de Joachim Löw is csak a negyedik próbálkozásra tudott nagy tornát nyerni.

Ettől függetlenül benne van a pakliban, hogy Southgate most mégis távozik, mert láthatóan nem múlt el nyomtalanul a számos kritika, amit kapott. Az angol sportsajtó nagyobb része azonban most már marasztalná a kapitányt, egyrészt az előzőek miatt, másrészt azért is, mert nem nagyon akad más potenciális jelölt. Southgate nem nevelt ki olyan utódot a korosztályos csapatoknál, mint amilyen ő maga volt, a legtöbbre hivatott angol trénerek karrierje pedig még nem tart ott, hogy feladják az ígéretes klubedzői pályájukat. Nem valószínű, hogy Graham Potter, Eddie Howe, vagy a walesi – de az angol ifjúsági csapatoknál sikerrel dolgozó – Steve Cooper otthagyná a klubját, az állás nélküli edzők pedig nem véletlenül keresnek éppen munkát. Szóba jöhetne még egy neves külföldi szakember szerződtetése is, de Sven-Göran Eriksson és Fabio Capello ténykedése elég friss emlék ahhoz, hogy az angol szövetség talán meggondolja: szeretné-e egy újabb, szebb napokat látott mester gondtalan időskorát finanszírozni.

Persze a feladat sem könnyű, hiszen márciusban már indulnak az Eb-selejtezők, és Anglia újra egy csoportba került Olaszországgal. Most pedig abban kell bízniuk, hogy Gareth Southgate-et is meggyőzi a tény:

hiába volt a katari vb a papíron leggyengébb szereplése, a csapata most a legerősebb.