Máté Gábor: Horvát halak, spanyol síp

Az alábbiakban írok néhány dolgot, de nem vagyok benne biztos, hogy egyetértést váltok ki azokból, akik egy magamfajta meccsnéző okoskodására egyáltalán kíváncsiak lehetnek. A legjobb nyolc első meccsnapja után kijelenthető, hogy

két rendkívül unalmas csatát kellett végig néznünk ahhoz, hogy elmondhassuk, hihetetlen izgalmak után jutott tovább Horvátország és Argentína.

A futball kegyetlen.

Semleges nézőknek mi juthat egy ilyen péntek után? Van mire emlékezni – ez kétségtelen. De jobb szerettem volna késő délután horvát lenni, este pedig argentin. Semmi esetre sem semleges néző.

Mire lehet emlékezni? Egy délszláv kapusra. Egy zseniális Neymar-megmozdulásra, amiből végre gól született. Egy Messi-passzra és egy egészen elképesztő hidegvérrel végrehajtott trükkös holland szabadrúgásra. Na, persze, büntetők. Akik szeretik az ilyesmit. Sűrített izgalmak azoknak, akik konkrétan szurkolnak valamelyik csapatnak, de azok számára, akik csak azért néznek ilyet, mert élvezkedni akarnak, csalódás.

A horvát stáb kitalált egy taktikát, amellyel kiejthetik a brazilokat. Fényesen sikerült a terv.

Megölték a kreativitást.

A mentalitás került előtérbe, mint Jugoszlávia megszűnése óta annyiszor. Már az első negyedóra után szinte biztosra lehetett menni. Döntetlen lesz, valószínűsíthető volt a 0-0, a hosszabbítás, a Neymar-gól után, amikor a meccs magyar hangja már-már búcsúzott, méltatta a dél-amerikai továbbjutást, egy szép támadás végén Petkovic keményen belőtte a labdát a kapuba, pedig azért cserélték be, hogy fejeljen. És innentől már száz százalékra lehetett venni, hogy a büntetőkkel déli szomszédaink jutnak tovább. A tengerpartjukon elfogyasztott horvát halakra gondoltam, hogy valami pozitívat is mondhassak azon kívül: a mentalitás diadalmaskodott. De több mint 120 percig mentalitást nézni nem biztos, hogy szeretek.

Na, nem baj. Jön a következő mérkőzés. Sokat nem vártam, mert a jelenlegi argentin tizenegy nem állt elő az eredményességen túl egyébbel, az izgalmakat inkább az okozta addig, hogy Messit egy mexikói bokszoló megfenyegette, ne merjen találkozni vele, pofán veri amiért az öltözőben ráállt egy mexikói mezre. Tény, ami tény, Messi a játéktudása, kiugró képességei miatt tényleg megérdemelne egy világbajnoki címet.

És úgy is játszik, mint aki mindent feltett egy lapra.

Volt egy egyedülálló gólpassza, ezért kellett az első félidőt nézni, én már a pohár után nyúltam, nem lehet, mondtam, hogy még egy ilyen felesleges két óra rombolja a szabadidőmet. A spanyol bíró, Mateu Lahoz mindent elkövetett, hogy egy kis izgalmat csempésszen az összejövetelbe, sárga lapokat osztott ki teljesen ismeretlen embereknek, akik a pályán se voltak. Azután olyanoknak is, akik szabálytalankodtak, de következetességről nem beszélhettünk ezekben az esetekben. (Ez a bíró a spanyol bajnokságban is szeret szerepelni. Mintha miatta lenne az egész.) A kettő-null után végleg biztosnak látszott a kék fehérek győzelme. Van Gaal innentől megengedte fiainak, hogy képességeiknek megfelelően kezdjenek focizni.

De annyira nem lehetett számítani semmire, hogy Hajdú B. István az első gólnál nem is nevesítette a gólszerzőt („az egyik cserejátékos”), csak később lett neve, miután már – az egyébként valóban különleges – második gólját lőtte. Weghorst – így hívják.

Annyira nem volt érdemes a képernyőt nézni, hogy a kiváló szpíker – nyilván érdekességek után kutatva a tabletjén – az argentin középkezdés után megjegyezte, „egy argentin fekszik a füvön” – ez a fekvő Lionel Messi volt.

Az említett Van Gaalnak egyébként ez volt az utolsó meccse a kispadon.  Különösebben nem bánom.  De Jong, remélem, kipiheni magát, és felveszi a fonalat Barcelonában. Most már csak Dembélé és Koundé mihamarabbi kiesésének kell szorítanom, és akkor elmondható lesz, hogy kedvenceim sérülés nélkül lehozták ezt a hónapot.