Ki csap le a foci-vb marokkói gyémántjára?

Amikor az évek óta fel-le liftező Hellas Verona visszajutott a Serie A-ba, az edzői pályafutását a Genoánál szépen építgető Ivan Juric lett a csapat edzője. A horvát szakember hozta magával Genovából a portugál klasszist, Miguel Velosót, és nagy erőkkel nekiállt keresni egy hasonló attribútumokkal rendelkező középpályást a 3-5-2-es formáció közepére. Az ideális hatost a ghánai Emmanuel Badu személyében vélte megtalálni, csakhogy a játékos egy tüdőembólia miatt hosszú időre kidőlt, így Juric kénytelen volt tovább keresni a 6-osát. Hogy mi vezette a Bruges-ben peremembernek számító Sofyan Amrabathoz, azt csak ő tudja.

A két évvel korábban reménytelenül kizúgó Hellas – elsősorban a hihetetlenül gyorsan összeálló Veloso, Amrabat tengelynek köszönhetően – a Serie A 2019-2020-as évadának egyik legkellemesebb meglepetésegyüttese lett, és húsz éve nem látott magasságokban zárta a szezont.

Amrabat, bár a Feyenoordban és a Bruges-ben is játszott fontos meccseket, első topligás szezonjában hihetetlen számokat produkált Olaszországban,

és szinte tökéletes párt alkotott a rutinos portugál klasszissal. Már ekkor feltűnt, hogy nemcsak iszonyatos futómennyiséget, ütközéseket és labdaszerzéseket tesz a közösbe, de – ha nem is úgy, mint egy klasszikus irányító – remekül passzol is.

A Hellas a téli átigazolási szezonban gyorsan véglegesítette a játékos kölcsönszerződését (rongyos négymillió euróért), majd még azon a héten el is adta Amrabatot a Fiorentinának (kevésbé rongyos 19,5 millióért), ám a szezont még Veronában fejezte be.

A firenzei kapkodás egyik nagy áldozata

A Fiorentinánál ekkor mutatkozott be az új amerikai tulajdonos, Rocco Comisso, aki látványos játékot, komoly sikereket és nemzetközi kupaszereplést ígért a szurkolóknak. Aztán az első szezonja végén a lilák vért izzadva, két fordulóval a szezon vége előtt biztosították csak be a bennmaradásukat. Az év közben két edzőváltás is történt, de sem Beppe Iacchini, sem a helyi legenda, Cesare Prandelli nem tudta összerakni a csapat játékát.

Amrabat, akinek ekkor még mindig súlyos gondjai voltak az olasz nyelvvel, nemcsak az öltözőben, hanem a pályán sem találta igazán a helyét. Bár így is a jobbak közé tartozott, a korlátjaira is fény derült: nem klasszikus irányító, de nem is kimondott védekező középpályás, így a legjobban akkor érzi magát, ha van mellette egy ilyen, meg egy olyan játékos is. Erre azonban egy évet várni kellett.

A következő évadot már a Speziával csodás idényt futó Vincenzo Italiano irányítása alatt kezdte meg a Fiorentina, és Amrabat megkapta azt a pozíciót, amelyben ki kellett volna teljesednie. Italiano 4-3-3-as formációjában övé lett a mélységi irányító,a regista posztja, de valahogy nem jött ki belőle az a produkció, amivel Veronában a liga egyik legragyogóbb középpályásává vált.

Kevesebbet volt játékban, ami láthatóan zavarta,

s bár a passzpontossága javult, ez inkább annak volt köszönhető, hogy letiltották a hosszú indításokról, és inkább a Fiorentina technikás középpályásait kellett keresnie a passzokkal.

A Fiorentina vállalható szezont futott, noha a végére alaposan kifogyott a tankból a benzin. A mostani idényben Amrabat továbbra is alapember, teszi a dolgát a védelem előtt, sőt egy Konferencia Liga-meccsen még belső védőként is megvillantotta tudását. De ha teljesen őszinték akarunk lenni, akkor kijelenthetjük: továbbra is igen messze van attól a minőségtől, amit Veronában láthattunk tőle. Illetve messze volt. Aztán elkezdődött a világbajnokság.

A marokkói szerepet rá írták

A marokkói középpálya nagyon sokban hasonlít a veronaira. Bár csak a spanyolok ellen állt fel háromvédős rendszerben, a belső középpálya elrendezése 4-3-3-ban és 3-5-2-ben is nagyon hasonló, Amrabat szerepe pedig gyakorlatilag tök ugyanaz. Azzedine Ounahi személyében az egyik oldalán vérbeli nyolcas szerepel, a másikon pedig az a Selim Amallah játszik, aki klasszikus box-to-box középpályásként mindig ott bukkan fel, ahol szükség van rá. Amallah az, aki megtestesíti Amrabat mellett az egykori játszótársat, Miguel Velosót, és neki köszönhetően tud úgy kiteljesedni a középpályás, ahogyan annak idején a Hellasban.

Amrabat nemcsak a legtöbbet futó és általában a legtöbbet passzoló játékosa Marokkónak, hanem az átmeneti játék kulcsfigurája is.

Rajta keresztül futnak a labdakihozatalok, amikor támadásba megy át a csapat, de még ennél is fontosabb, hogy a védelem előtt járőrözve a kontrákat is képes megszűrni. Ennek köszönhetően a kulcspasszok hiányoznak ugyan a játékából, hosszú átadásokkal szívesen és eredményesen próbálkozik, a közeli passzai pedig csaknem kilencven százalékban jó helyre mennek.

Ahhoz, hogy Amrabat a világbajnokság után egy topcsapatba kerüljön, még két dolog hiányzik. Az egyik, hogy a marokkóiak – akiknek eddig ellenfél még nem lőtt gólt ezen a vb-n – a portugálokat is kiejtve bejusson az elődöntőbe. A másik pedig, hogy végre egyszer elég közel kerüljön a kapuhoz, és eleresszen egyet az irtózatos bombái közül.