A horvát siker titka: labdatartás és szerencse
„Gyűlölöm a tiki-takát. Csak öncélú passzolgatást jelent. Amikor passzolsz, akkor az kell legyen a célod, hogy közelebb juss az ellenfél kapujához” – mondta még a Bayern München edzőjeként Pep Guardiola, akinek a csapatait ennek ellenére is gyakran a tiki-takával azonosítják. Az viszont tagadhatatlan, a katalán szakembernek nagy hatása volt arra, hogy a labdabirtoklás-központú játék óriási teret nyert a legmagasabb szinten. Vicente del Bosque is az általa irányított Barcelona mintájára építette fel a 2010-ben világbajnokságot, 2012-ben pedig Eb-t nyerő spanyol válogatott játékát.
Del Bosque csapata azonban valóban tiki-takát játszott. A sikeredző teletömte az együttesét középpályásokkal, akik a legmagasabb szinten tudták eldugni a labdát az ellenfelek elől, ezzel unalomba fullasztva a legtöbb mérkőzésüket. Amíg Guardiola Barcelonája támadófutballt játszott, addig a spanyol válogatott védekezett. Viszont ezt a labda kisajátításával tette.
Ha az elmúlt évtizedből meg kellene nevezni egy olyan középpályás sort, amely technikai tudásban, nyomástűrő készségben, tempódiktálásban és döntéshozatalban a Xavi, Iniesta, Busquets hármashoz mérhető, akkor alighanem a Modric, Kovacic, Brozovic trió lenne a legkézenfekvőbb válasz. Zlatko Dalic szövetségi kapitány a brazilok ellen ráadásul Mario Pasalic személyében újabb középpályást állított a jobb szélre, míg az előző meccsel ellentétben nem a jól megtermett Petkovic, hanem a Hoffenheimben többször is középpályásként feltűnő Andrej Kramaric kezdett a középcsatár posztján.