Kiss Tibor Noé: Visszasírom a vuvuzelát

1. A háttérben meghúzódó politikai szál (Szerbia, Dánia)

Két válogatottnak drukkoltam igazán: az oroszoknak (Szerbia) és a woke-oknak (Dánia). Mindkét csapat csúnyán leszerepelt. A dánok olyan vérszegény és lélektelen futball mutattak, ami totális kontrasztban állt a tavalyi Európa-bajnokságon látott vivid játékukkal. Mintha leszedálták volna őket. Eriksen kényelmesen pofozgatta maga előtt a labdát, mint egy lusta macska kiadós vacsora után. Rossz volt nézni, ahogy Leckie megforgatta-bekötényezte Maehlét, egyedül Cornelius hozta a szokásos Serie B-formáját, csakhogy ez egy világbajnokság volt. A szerbeket is mindenki sötét lónak tekintette, de újfent csak az alkalmatlanságukat bizonyították be. Évek óta mindenki a sziporkázó támadófocijukról beszél (joggal), most viszont kiderült, hogy közben védelmük nincs (3 meccs, 8 bekapott gól). A rég hiányolt – és végre megtalálni vélt – csapategységükről meg annyit, hogy a mindent eldöntő csoportmeccs előtt azzal lett tele a sajtó, ki kinek a feleségével feküdt le. Egy mondatot megér még a háttérben meghúzódó politikai szál is. Hjulmand kapitány nyilatkozata megerősíti azt a tényt, hogy nemcsak a dán küldöttség, hanem a dán labdarúgók is csak félszívvel voltak ott a vb-n.

Nem tudták eldönteni, hogy emberi jogi aktivisták vagy futballisták legyenek.

A szerbek pedig leginkább egy Koszovó létét tagadó zászlóval keltettek feltűnést, ennél veszélyesebb dolgot nem nagyon csináltak Katarban. (És ha már politika: leginkább az iráni focistákat sajnálom, akiket egy hét alatt mindenki megutált a hazájukban, először azért, mert nem énekelték a himnuszt, aztán meg azért, mert végül mégis elénekelték azt.)

2. Mi történt a németekkel?

A jobboldali sajtó kárörvendéssel fogadta Németország kiesését, szinte kész tényként kezelve azt, hogy ennek politikai okai vannak. A szivárványos ideológia megfertőzte az eredeti német identitást, a németekből emiatt eltűnt a győztes mentalitás, hiányzik az igazi német szellemiség, felhígultak, akaratgyengék, és a többi. A gyilkos ösztön hiánya valóban feltűnő, bár azt hirtelen nem látom, hogy az LMBTQ-lobbinak mi köze a meccsenként kihagyott öt-tíz ziccerhez. Nem túlzás: Japán és Costa Rica ellen akár hét-nyolc góllal is nyerhettek volna a németek (Costa Ricával szemben csak a második félidőben a négy gól mellett lőttek három kapufát is, a várhatógól-mutatójuk 6 fölötti volt.) Ha csupán a számokat nézzük, a németek valóban kiemelkedően teljesítettek a tornán, a kiesésüket el lehetne intézni azzal, hogy pechjük volt, csakhogy a legutóbbi három világversenyükön is leszerepeltek. A 2018-as vb-n sem élték túl a csoportkört, a tavalyi Eb-n a legjobb tizenhat között búcsúztak, az idei Nemzetek Ligája-sorozatban pedig mindössze egy meccset tudtak megnyerni a hatból. Flick kapitány szerint alapjaiban kell újjászervezni a német futballt, ami a kétezres évek elején egyszer már sikerült – ráadásul akkor a német labdarúgástól idegen hatások beépítésével. A keret összetétele akkor változott meg először igazán: a robotolós német játékosok mellé a bevándorlók fiatal generációjának képviselői is bekerültek, működőképes mixet hozva létre. Most többen emlegették a keret rossz összetételét. A belső középpályás poszt mindig a németek erőssége volt, ezúttal mindössze három játékos (Gündogan, Goretzka, Kimmich – utóbbi Costa Rica ellen jobbhátvédként szerepelt) volt az egész keretben ezekre a posztokra.

Az egyetlen klasszikus center a Bundesliga-szezon idei felfedezettje, a 29 éves Füllkrug.

És bár sokan azt gondolhatják, hogy Németország most már biztos elindul felfelé, az olaszok példája intő jel lehet. Olaszország a 2006-os világbajnoki győzelem után kétszer is a csoportkörben búcsúzott (ahogy ez most a németekkel is megtörtént a 2014-es cím megnyerése óta), majd a legutolsó két vb-re már ki sem jutott…

3. Belgium, Uruguay: hattyúdal

Minden vb hattyúdalt jelent egy-egy játékos vagy csapat számára. A búcsú ezúttal a belgáknak jött el, ráadásul a csapat olyan hangulatban távozott a tornáról, hogy senkinek sem hiányoznak. A Kanada ellen aratott mázlista győzelem után De Bruyne döbbenettel vegyes értetlenkedéssel („nem tudom, miért kaptam meg ezt a díjat”) vette át a meccs legjobb játékosának járó elismerést, majd nyilvánosságra került a vb előtti őszinte nyilatkozata is, amely szerint esélyük sincs a vb-cím megnyerésére.

Volt aztán egy kis árulózás,

néhány játékos állítólag már szóba sem állt egymással, a horvátok elleni sorsdöntő meccsen pedig Lukaku hozta azt a lúzerformát, ami az Inter színeiben sem áll tőle távol a legfontosabb meccseken. Közhely: a belga aranygeneráció 2018-ban volt a topon, Martínez kapitány konzervatív válogatási elvei miatt a megújulás, így a jó hangulat és a siker is elmaradt. A keret tagjai még arra sem voltak képesek, hogy ugyanazzal a járattal utazzanak haza Katarból. Uruguay könnyeivel könnyebb empatikusnak lenni. Különösen azért, mert a felállások hallatán az embernek az az érzése támadt, hogy valami old boys-meccs következik. Godin, Vecino, Cavani, Suárez, a cserepadon Muslera. Az uruk legalább hozták a kötelezőt Ghána ellen, csak azzal nem számoltak, hogy a portugálok vereséget szenvednek Dél-Koreától. Uruguay 2002 után először esett ki a csoportkört követően, és bár a keretben vannak ígéretes futballisták (Mathías Olivera, Darwin Núnez) a korábban említettek szintjét nehezen közelítik meg egyhamar az uruk.

4. Afrikai és ázsiai előretörés

A Katar–Ecuador nyitómeccs után a fél világ azon poénkodott, hogy a következő, immár 48 csapatos világbajnokságon milyen kínos lesz újabb négy ázsiai válogatott játékát nézni. Nem csoda:

a friss Ázsia Kupa-győztes katariak NB II-es csapat szintjén futballoztak, bántó átadási, labdakezelési és helyezkedési hibákat elkövetve, különösebb lelkesedés nélkül.

Aztán Szaúd-Arábia valami elképesztő csoda folytán fordított Argentína ellen, további három ázsiai csapat pedig továbbjutott a legjobb 16 közé (ilyen sem volt még a vb-k történetében): Japán megverte a németeket és a spanyolokat, Dél-Korea Portugália ellen tudott győzni, a futballban ázsiai zónás ausztrálok Dániát búcsúztatták. Az afrikaiaknak is jó vb-jük volt eddig: mostanáig mindössze 2014-ben fordult elő, hogy két afrikai csapat is továbblépett a nyolcaddöntőbe, igaz, akkor Nigéria és Algéria is rögtön kiesett. Most Marokkó csoportgyőztesként, Szenegál csoportmásodikként ment tovább, de nem kellett szégyenkezniük a többieknek sem – Tunézia a vb-címvédő franciákat, Ghána Dél-Koreát, Kamerun pedig Brazíliát győzte le a csoportkörben. Ez a felsorolás különösen annak tükrében érdekes, hogy néhány európai csapat már-már nézhetetlen játékot produkált. A belgák és a dánok kóválygásáról már ejtettünk néhány szót, de nem lehetnek magukra büszkék sem a walesiek, sem a meccseiket kilenc emberrel végig védekező lengyelek. Bevallom, a következő világbajnokságon a bővítés miatt inkább elnézném Algériát vagy Üzbegisztánt, mint az európai középszert megtestesítő Írországot vagy Svédországot. (Titkos favoritom: Grúzia.)

5. A hamisság vébéje

Nehéz elmenni szó nélkül amellett, hogy az utolsó csoportkörben számára tét nélküli mérkőzésen Spanyolország, Franciaország, Brazília és Portugália is kikapott egy nála sokkal gyengébbnek tekinthető riválistól. Ez sem épp a sportszerűség csúcsa. Mint ahogy az egész világbajnoksághoz szervesen kötődik valamiféle hamisságérzés. Lapbeszámolók szerint kiderült, hogy a katari válogatott szurkolótáborának egy részét libanoni bérszurkolók alkották. Ezt követően a világbajnokság szervezőbizottságának egyik vezetője elismerte, hogy az építkezések során mintegy 4-500 vendégmunkás veszítette életét. Emlékezzünk rá: a torna előtt hivatalosan nagyjából negyven, az építkezésekkel bármilyen módon kapcsolatban álló halálesetet ismertek el a katari hatóságok – az Amnesty International szerint az áldozatok valós száma így is több ezer lehet.

Kíváncsian várom, hogy a katariak a torna végén azt is elismerik-e majd, hogy a FIFA tisztviselőinek lefizetésével szerezték meg a torna rendezésének jogát.

Szomorú, hogy néhány mérkőzés milyen hangulattalan volt, a stadionok konganak az ürességtől, néha csak a labda pattogását és az edzői, szurkolói bekiabálásokat vagy Infantino FIFA-elnök kifütyülését halljuk. Sokszor nincs más, csak a csend. Visszasírom a vuvuzelát.