Máté Gábor: Ki gondolta?

Sejtettem, hogy Japánnal a találkozó nem lesz sétagalopp. Elhittem, hogy Busquets és Gavi nélkül állnak majd fel a spanyolok, és innen, a fotelomból figyelmeztettem Luis Enriquét, hogy nem szabad nagyképűsködni, tanácsos lesz a lehető legjobb összeállításban felállni, a japánok azok japánok. A középpálya maradt, de a védelmet és a csatársort enyhén megkeverte, Morata góljáig úgy tűnt, hogy ez működik is. Na, de azután.

A kelet-ázsiaiak az eredményt tekintve ugyanúgy győztek, mint a németek ellen. Mondhatni, megérdemelten nyerték a csoportot. Nem lehetett számítani erre, de akik legyőznek hasonló arányban két világbajnokot – noha egyik csapat sem azonos a valahai világbajnokkal, így semmi értelme ennek a közbevetésnek –, azok nem véletlenül állnak ott, ahol állnak.

A szakét ugyan nem egy repülőgép-anyahajón itták bevetés előtt, hanem nyilvánvalóan a szünetben, de úgy jöttek ki a második félidőre, mint anno Pearl Harborben a reggeli attaknál.

Unai Simónra nyilvánvalóan ráállt a teljes csatársor, a labdazsonglőrnek nem nevezhető kapus már az első félidőben majdnem becselezte magát a saját kapujába; jó ötletnek tűnt tehát arra figyelni, hogy valaki mindig legyen a közelében, és kényszerítse hibára. Fényes elgondolás.

Az öltözőben maradt spanyolok úgy maradtak. Semmi remény nem volt arra, hogy a labdabirtoklással el lehet jutni az ellenfél gólvonalán túlra. (Jut eszembe, vonal. Azért az elég érdekes a VAR részéről, hogy több kameraállásból látható, a labda átjut teljes terjedelmével egy felfestett vonalon, de addig keresnek a felvételek között, míg legalább egynél inkább úgy tűnik, hogy mégsem, és ezt fogadják el bizonyítékként. Ezzel nem azt állítom, hogy igazságtalanság történt.)

Mint köztudott, volt egy pillanat, amikor Japán és Costa Rica került a csoport első két helyére. Kimondható: a spanyolok csak a németeknek köszönhetik, hogy továbbjutottak, ők viszont nem tették meg ugyanezt a szívességet a németeknek. Csak egy pici, akármilyen gólocskát kellett volna rúgni, és akkor a már emlegetett két valamikori világbajnok jutott volna a negyeddöntőbe. Döntetlent játszani a hispánokkal és 4-2-re nyerni Costa Rica ellen, nem mondható gyászos teljesítménynek. Vagy nem következne feltétlen ebből egy csoportharmadik-helyezés. Szegény németek.

Rosszindulatú feltételezés, hogy a dél-európai csapat arra bazírozott: elkerülje a későbbiekben a brazilokat.

Másik ágra került. Másik ágra. Nem játszik a horvátok ellen, akik ugyan nem jók, de mindig előrántanak valamit, és továbbjutnak. De játszik Marokkóval. Nem tudok felhozni történelmi példát, de ez a Marokkó nem véletlenül áll ott, ahol, méghozzá pompás játékkal. Például, úgy birtokolják a labdát, hogy előre rohannak az ellenfél kapuja felé. Nem pedig a saját kapusukat foglalkoztatják ahelyett, hogy támadnának. Mindenesetre Busquets a mérkőzés utáni nyilatkozatában nem tett úgy, mintha különösebben bánkódna a csoport második helye miatt.

Két meccset néztem egyszerre. A németeket számítógépen, a spanyolokat tévén. Így valójában egyiket sem láttam, inkább figyelemmel kísértem. Jellemzően az első gólok alatt mentem ki a konyhába teát készíteni. Moratáét ismétlésben láttam, Gnabryét még úgy sem, mert valami komplikáció adódott az internettel. Némi problémát okozott az is, hogy a japán szurkolók szűnni nem akaró hangorkánja az egyszerre nézés miatt úgy tűnt, hogy mindkét stadionban ők ülnek.

Nem tudom, mit hoz még a mai nap, milyen meglepetés készül, de ez a világbajnokság – noha télen van és Katarban és korrupt lehetett az egész helyszínkijelölés – arról is megjegyezhető lesz, hogy nem azok a csapatok jutottak tovább a csoportokból, amelyekre számítani lehetett. Ez nyilván jót tesz az egész küzdelemsorozatnak, és a FIFA számítása bevált, valóban világbajnokság van, nem pedig Európa–Dél-Amerika-viadal.

Ki tippelt Argentína–Ausztrália, Japán–Horvátország, Anglia–Szenegál és Marokkó–Spanyolország nyolcaddöntőre?