Spanyolország visszatért saját stílusához, és olyan közegben is versenyképes, amely tőle tanulta újra a futballt

2008 és 2012 között Spanyolország uralta a futballt. Pep Guardiola Barcelonája négy év alatt tizennégy trófeát nyert, miközben a válogatott világbajnok és kétszer Európa-bajnok lett. A két keret közötti kapcsolat megkerülhetetlen, hiszen a 2010-es világbajnok együttes kezdőcsapatából hat játékos, Carles Puyol, Gerard Piqué, Sergio Busquets, Xavi Hernández, Andrés Iniesta, Pedro Rodríguez is a Barcelona futballistája volt, David Villa pedig közvetlenül a vb után igazolt a katalánokhoz.

A Barcelona és a spanyol válogatott mindenki másnál jobban tudta keresni, megtalálni és uralni a területet, amely a „tiki-taka” néven híressé vált stílusban öltött formát.

Miután azonban Guardiola 2012-ben távozott a Barcelonától, a katalán klub és a spanyol válogatott eredményei is hanyatlásnak indultak.

A Barcelona a 2013-as Bajnokok Ligája-szezonban 7-0-s összesítéssel esett ki a Bayern Münchennel szemben az elődöntőben, a válogatott pedig – címvédőként – még a csoportból sem jutott tovább a 2014-es világbajnokságon. A Barcelona 2015-ben triplázott, de az a siker sokkal inkább volt a Lionel Messi, Neymar, Luis Suárez támadótrió egyéni elismerése, mint klubstílusból fakadó diadal. A klub azóta sem tudott nemzetközi szintű eredményt elérni, a nemzeti csapat pedig a 2016-os Európa-bajnokságon és a 2018-as világbajnokságon is leszerepelt.

Ma már mindenki ugyanúgy futballozik

Guardiola a Barcelonától való távozása után Németországba és Angliába is magával vitte a tudást, így a klubok és a szakemberek testközelből figyelhették és tanulmányozhatták a tiki-takát. A Barcelona és a spanyol válogatott sikereinek hatására egyre többen kezdték utánozni a spanyol stílust, és mostanra ott tartunk, hogy szinte az összes európai szupercsapat a tiki-taka valamilyen formáját játssza.

Nem pont ugyanazt, amit annak idején a Barcelona és a spanyol válogatott, de a labdabirtoklási fölény, a pozíciós játék, a területek kihasználása és az intenzív letámadás minden nagy klub repertoárjában megtalálható. „Ami megnehezíti egy ilyen magas edzői ambíciójú fiatal szakember dolgát, az az ő játékosként való hatása” – írta Michael Cox, a világ egyik legtekintélyesebb futballszakírója a The Athleticen tavaly októberben, amikor a Barcelona hivatalosan is kinevezte Xavit. Cox szerint Guardiola Barcájának idején – amikor Xavi a világ egyik legjobb futballistájává vált – a futballban még ideológiai háború dúlt a labdabirtoklás-alapú és a kontrafocit valló edzők között.

Tizenhárom évvel később a futball teljesen megváltozott, immár minden nagyobb klub és nagyobb nemzet azon van, hogy úgy játsszon, ahogyan a Barcelona és a spanyol válogatott játszott. Xavi volt a labdabirtoklás-alapú futball kirakatembere, ezért az ő edzői stílusa kevésbé tűnik majd ki a közegből, mint 2008-ban Guardioláé.

Cox eszmefuttatása Xavira vonatkozott, de valójában a teljes spanyol futballra kivetíthető.

A Bajnokok Ligája mostani csoportkörében a labdabirtoklást illetően a legjobb nyolc csapat között volt hét nagyágyú: a Manchester City (65,4 százalék), a Barcelona (63,5), a Chelsea (63,1), a Real Madrid (58,6), a Bayern München (57,4), a Paris Saint-Germain (56,4) és a Liverpool (56,1). A letámadás intenzitásának mérésére szolgáló PPDA-mutatóban – a PPDA azt mutatja meg, hogy egy csapat hány passzt enged az ellenfelének a támadó- és a középső harmadban, mielőtt valamilyen védekező akciót kezdeményez – a legjobb hat között ott volt a Chelsea (6,11), a Barcelona (7,15), a Bayern München (8,65), a Liverpool (9,36) és a Manchester City (10,37).

A területek kihasználását nehéz labdás eseményekre vonatkozó adattal (event data) leírni, de a progresszív passzok száma irányadó lehet. A 90 percre vetített progresszív passzok számát illetően a BL-csoportkör legjobb tíz csapata között találjuk a Chelsea-t (84,17), a Barcelonát (76,33), a Liverpoolt (75,91), a Bayern Münchent (74,87), a Real Madridot (74,13) és a Manchester Cityt (70,99). A legjobbak tehát ugyanúgy futballoznak, még ha kicsit máshogyan is. A Barcelona és a spanyol válogatott számára pedig versenyhátrányt jelent, hogy azt, amit tudnak, mások is tudják.

Luis Enriquével Spanyolország visszatért a saját stílusához

Ilyen körülmények között állt munkába Luis Enrique a spanyol válogatottnál 2019 nyarán. A Barcelonával 2015-ben triplázó edzőtől a generációváltás levezénylését várták, hiszen 2018-ra a korábbi sikerek főszereplői közül Xavi Hernández, Andrés Iniesta, David Silva, Cesc Fábregas, Iker Casillas és Gerard Piqué is visszavonult a válogatottságtól. Másokat pedig – Sergio Ramost vagy David De Geát – Luis Enrique nyugdíjazott, még ha nem is végleg és nem is hivatalosan. Luis Enrique kinevezése óta kapja a kritikákat a kiválasztással kapcsolatban, de az asztúriai mester egy korábbi nyilatkozatában elmondta, hogy

éppen ezért nem olvas újságot, nem néz tévét és nem hallgat rádiót.

Luis Enrique kezdettől fogva rendszerben gondolkodik, és ahhoz válogatja össze az éppen aktuális keretet. Ezért lehet, hogy David De Gea helyett Unai Simón kap meghívót, a La Ligában hét góllal álló Iago Aspas helyett pedig az a Marco Asensio, aki mindössze 179 percet játszott a mostani bajnokságban a Real Madridban.

Luis Enrique emellett bátran nyúl a barcelonai fiatalokhoz; Pedrinek mindössze négy válogatottsága volt, mielőtt meghívta őt a 2020-as Európa-bajnokságra, amelyen kevés híján az összes elérhető játékpercet végig játszotta. Gavi még a Barcelona felnőttcsapatában is alig melegedett meg, amikor a múlt év őszén kezdőként lépett pályára az aktuális Európa-bajnok és 37 meccse veretlen Olaszország ellen a Nemzetek Ligája négyes végjátékának elődöntőjében.

Az eredmények Luis Enriquét igazolják. A 2020-as Eb-n Spanyolország az elődöntőig menetelt, és csak tizenegyespárbajban maradt alul a későbbi győztes Olaszországgal szemben. Néhány hónappal később a Nemzetek Ligája elődöntőjében a spanyolok visszavágtak az olaszoknak, a világbajnok franciák ellen pedig vezettek a döntőben, de végül 2-1-es vereséget szenvedtek. Spanyolország egyik tornát sem nyerte meg, de messze a várakozások felett teljesített, játéka alapján pedig újra versenyképes volt a legerősebb ellenfelekkel szemben is.

Az idei világbajnokságra Spanyolország csoportelsőként jutott ki.

A selejtezősorozatban résztvevő 55 tagország közül a dél-európaiak összesített xG-je (12,27) mindössze a 32. (!) legjobb volt.

Tudva azt, hogy a spanyolok nem szeretnek klasszikus középcsatárral játszani – ahogyan az a katari vb első két csoportmeccsének kezdőcsapatán is megmutatkozott –, nem meglepő az alacsony xG, és az ahhoz tartozó szintén alacsony gólszám (15).

Ami viszont ennél fontosabb: a sikerkorszak stílusjegyeit leíró mutatókban a legjobbak között voltak a spanyolok.

A németek után az övék volt a második legnagyobb labdabirtoklási arány (73,7 százalék) a selejtezősorozatban, 90 percre vetítve ők passzoltak a legtöbbet (775,48), a legalacsonyabb a PPDA-értéket érték el (5,92), vagyis nekik volt a legintenzívebb a letámadásuk. Mindezek egyenes következménye, hogy nincs az ellenfeleknél a labda, vagyis nem tudnak gólhelyzetbe kerülni – az összesített xGA-t, azaz az ellenfelek helyzeteinek minőségét tekintve, a spanyoloké volt a harmadik legjobb védelem a selejtezőkben (4,27-es xGA).

Ugyanez a stílushoz hű játék a világbajnokságon is eredményre vezetett eddig. Costa Rica ellen 78,4 százalékban volt a spanyoloknál a labda és 1035-öt passzoltak 93,9 százalékos passzpontosság mellett. A csapat PPDA-ja 6,64, vagyis hasonló ahhoz, amely a selejtező sorozatban is jellemezte őket. Mindezek után nem is a hét szerzett gól és a 2,79-es xG, hanem Costa Rica nulla kapura lövési kísérlete nevezhető a stílusból fakadó sikernek.

A spanyolok 633 alkalommal kértek labdát a németek ellen. A legtöbb ilyen passzlehetőséget a Barcelona középpályása, Pedri kínálta fel (130), akit 46-szor meg is játszottak a csapattársak. Forrás: fifatrainingcentre.com

A csoportkör második meccsén Németország eredménykényszerben játszott, de a spanyolok így is több mint 64,2 százalékban birtokolták a labdát, és 597-szer passzoltak. A csapat PPDA-ja ezúttal már magasabb volt (8,79), de még így is jobb, mint a németeké (10,84). Az eredmény megint az, hogy az ellenfélnek még az egy gólra elegendő xG-je sem jött össze (0,81).

A spanyolok pozíciós játékáról és a teljes spanyol stílusról, sokat elmond, hogy a játékosok összesen 633 alkalommal kérték el a labdát, miközben a németek „csak” 440-szer. Egyéni szinten Pedri kínálta fel a legtöbb ilyen passzlehetőséget, 130-at, amelyből 46 alkalommal meg is kapta a labdát. A németeknél Jamal Musiala 67-szer kínált lehetőséget (feleannyiszor, mint Pedri), és tizennyolcszor kapott labdát.

Spanyolország mindkét világbajnoki meccsén megmutatta, hogy Luis Enriquével visszatért saját stílusához, és tíz évvel az utolsó nemzetközi sikere után is eredményes, versenyképes egy olyan közegben, amely tőle tanulta újra a futballt.

Ettől Spanyolország még nem lesz automatikusan a torna legnagyobb esélyese, de az utóbbi évek világeseményein elszenvedett kudarcok után magabiztosan várhatja az egyenes kieséses szakaszt.

A szerző Kovács Gábor, a Magyar Labdarúgó Szövetség adatelemzője.