Máté Gábor: Zsúfolt szombat

Míg a számomra teljesen közömbös Tunézia–Ausztrália találkozó zajlott, nyílt próbánk volt a Katona József Színházban. Az általam rendezett Tíz eszkimó című darabból mutattuk meg az érdeklődőknek, hogy éppen hol tartunk. Jó érzéssel töltött el egyrészt, hogy sokan voltak, másrészt, hogy Grecsó Krisztián, a szerző ennyire népszerű. Kiültünk a színpadra, és minden megnyilvánulása célt ért, mondhatni, együtt lélegzett színpad és nézőtér. Hogy ne áruljunk el sokat a darabból, csak a különböző szereplők megjelenését mutattam. Az említett összhang a publikum és a színészek között is végig megmaradt, ennél többet nem kívánhattunk ettől a délelőttől.

Együtt ebédeltem Bálint fiammal és kislányával a Trattoria La Coppolában. Szót ejtettünk a katari vébéről, érthetetlen okból a kis Linda ebbe sehogyan sem tudott vagy tán nem is akart bekapcsolódni.

Rossz számlát hoztak ki az ebéd végeztével.

Elég tisztességes voltam, hogy jeleztem a felszolgáló fiatalembernek, jóval kevesebbet fizettem. Bár ezekben az új éttermi időkben nem mondom, hogy rosszul esett: a buffala mozzarella tál, a carpaccio, a spagettim, a tintahal karikák és két tiramisu, két limonádé továbbá egy nagy üveg szénsavmentes ásványvíz csupán 13 ezer forintot nyomott a felszámított szervíz díjjal együtt. Mégis nyeltem egy nagyot, és becsületem jeléül alaposan ráfizettem a mobil applikációmmal egy csinos összeget. Ezalatt a mellettünk lévő asztalnál egy olasznak tűnő állampolgár a mobilján a lengyel meccset nézte, nem mellesleg magyar kommentárral, a háttartásából azt következtettem ki, hogy nem maradtam le semmiről. Idehaza azután örültem Lewandowski góljának, nem szeretném, ha frusztráltan térne haza Barcelonába. És örültem annak is, hogy kettőnél nem rúgtak több gólt a polákok, így végre-végre eltaláltam egy meccs eredményét a tippjátékban.

A délután A zseni című darab szövegösszemondásával telt a Kamrában, ezalatt háttal ültem egy falra szerelt tévének, és ezzel együtt háttal a francia-dán összecsapásnak is. (Második félidő: készülődés az előadásra, eszembe se jutott, hogy valakik valahol futballoznak.) Amikortól történni kezdett valami a találkozón, azt már felvételről néztem odahaza, majd közvetlenül utána az argentinok Mexikó elleni tettét.

Minek örültem még? Nyilván jót tesz a világbajnokságnak, ha a legjobb csapatok jutnak tovább a csoportokból.

Lehet szimpatizálni esélytelenekkel, de mégis az élvezetet az adja, ha a legeket tudhatjuk csodálni.

Örültem továbbá, hogy Dembélé örült az első Mbappé-találat után, de ugyanúgy boldoggá tett, hogy Griezmann is szerepet játszott a gallok győzelmében – holott az ő barcelonai kalandja finoman szólva vitatható. Megfigyeltem, hogy a gólörömöknek hány fajtája van. Most nem a hosszú térden csúszásokról beszélek – hát nincs egy orvos, aki figyelmeztetné a játékosokat, hogy öregkorban csúnyán visszaüt majd ez a térdeket nem kímélő mozdulatsor? –, hanem a férfiak különös összecsókolózásairól, ahogy más az a puszi, amit klubjaikban adnak és más az, amikor saját anyanyelven borulnak össze, más csillog a szemekben, nem dollárok, fontok és eurók kattognak az agyban, hanem szívdobbanás van vagy miafene.

Háromnegyed egy után aludtam el. Ezekben a felvett meccsekben az a jó, hogy szüneteket, időhúzásokat, szimulálásokat, felesleges VAR-nézegetést meg lehet gyorsítani. Ez persze nem kárpótol, nem helyettesíti a jelenidejűséget, hiszen sportnyelven szólva, közhelyesen: mindaz, amit nézek, már történelem.