Máté Gábor: Mintha Katarban

A németek japánok elleni betlijéhez nem volt szerencsém, egy új netflixes mini sorozatot szinkronizáltam az igényes Molnár Kristóf rendezésében. Figyelemre méltó francia politikai vígjáték kerül majd műsorra, remélhetőleg, a téli hónapokban, talán Elnökjelöltek lesz a címe, írom ezt zárójelesen, mert sehogyan sem kapcsolódik a katari eseményekhez. Leszámítva magamat, aki nézné a közvetítéseket.

Itt nyitok egy újabb zárójelet: a németek minden kis veresége olyan, mintha győzne az igazság. Hiszen annyiszor nem győzött már az igazság, hogy így utólag, amikor szinte mindegy is, hogy győz-e, megtörténik. És jöhet egy újabb zárójel: ez a Flick nevű szöv. kap. jó fickónak látszik, még akkor is, ha aljas módon a vezetésével a Bayern München megalázta anno a kedvenc csapatomat. A kedvenc csapat egy másik zárójelben lejjebb kitudódik.

A spanyolokat viszont egyenesben láthattam 18 fokra melegített otthonomban.

Elég hamar eldőlt a meccs, hiába nyilatkozták a Costa Rica-iak, hogy világbajnokságot jöttek nyerni Katarba. Három nullra alakult a félidő, majd ahelyett, hogy a hispánok lealibizték volna a második játékrészt, rúgtak még négyet. Ez lehetne a meccs krónikája is egyben, pláne, ha felsorolom hozzá a gólszerzőket. Ebből egyet-kettőt mutatóba.

Előtte azonban egy nem mellékes megjegyzés: Luis Enrique okosan beoltotta válogatottját az úgynevezett Barcelona DNS-sel. Itt most tényleg teszek egy zárójelet: alapos az elfogultságom a katalán alakulattal kapcsolatban. Nem törődött a kockázattal, hogy amint tehette, Pedrit és Gavit, a két pofátlanul ifjú zsonglőrt a megújított együttes élére állítva kritika érheti, biztosra ment. Ez a két gyerek, mint annak idején Xavi és Iniesta, képes egész mérkőzéseket levezényelni. Ráadásul a kezdőben ott volt Jordi Alba, Busquets, Pedri, Ferrán Torres, Gavi, nem sokkal a vége előtt csatlakozott Balde Jordi Alba helyén, akit a szövetségi kapitány Gaya sérülése után, néhány napja hívott be a válogatottba. Lényegében a fél Barcelonát néztem, ami számomra cseppet sem volt megerőltető. Büszkén bámultam a pályán szaladgáló kedvenceimet. Torres lőtt két gólt, a kis Gavi adta az első – ugyan szerencsés – gólpasszt Olmónak, majd a negyedik átadás is az ő nevéhez fűződött. Már azon drukkoltam, hozza le őket a kapitány sorban a pályáról, nehogy megsérüljenek, ami nyilván előbb utóbb bekövetkezik. Nem értettem, hogy ha Pedrit, Albát, Busquetset kíméli, Gavi miért marad. Nem kellett sokáig várnom a feleletre. Morata balról adott középre, és Gavi 14 méterről, kapásból védhetetlen kapufás gólt vágott a szégyenkező Navasnak.

Noha az egész találkozót mosolyogva néztem, amikor ez a fiú betalált, magam számára is megmagyarázhatatlan módon két karomat feltartva, üvöltve rohantam a tévékészülékem felé.

Később tudtam meg, hogy az összes vb legfiatalabb gólszerzőjét köszöntöttem a 18 éves 110 napos Gaviban. Káprázatos, amit ez a fiatalember művel, az utóbbi idők legszorgalmasabb robotosa saját egyesületének is, kirobbanthatatlan a nemzeti tizenegyből. Hozzáteszem, hogy élményszámba menő labdaszerzései mellett ő örül a legjobban csapattársai góljainak, nem válogat a boldogsága eszközeiben, az egyik gól után akkorát ugrott az ölelkező kollégái nyakába, hogy a másik oldalon majdnem fejre esett.

Mintha Katarban lettem volna, sör nélkül hoztam le a meccset.