Minden hazai szurkoló jobb játékra számított annál, amit Katar nyújtott a 2022-es világbajnokság nyitómérkőzésén. A hónapokig együtt készülő, edzőtáborról edzőtáborra járó házigazdát az első félidőben lemosta Ecuador (0-2 volt, de 0-4 éppúgy lehetett volna), amely a második félidőben már sem a futballt, sem a gólszerzést nem erőltette. Katar jóformán helyzetbe is alig került, nem volt kaput eltaláló kísérlete és az első félidő ráadásának utolsó percéig labdaérintése sem az ecuadori tizenhatoson belül.
Félix Sánchez válogatottja muníciót adott azoknak, akik úgy vélekedtek,
és saját erejéből nem jutott volna el a tornára. A stadion lelátóiról a nyitómérkőzés végére ezrével eltünedező drukkerek pedig azt cáfolták, hogy ez egy futballőrült ország. A nyitómérkőzés csak növelte a katari tornával kapcsolatos kérdőjelek számát, és a házigazdának nagyon sokat kellene javulnia ahhoz, hogy akár Szenegálnak, akár Hollandiának méltó ellenfele legyen.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="3525" width="5287" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Óriási csalódás lehetett a katariaknak a mérkőzés, és talán még fokozta is ezt, hogy a regionális rivális szaúdiak mindent megvalósítottak Argentína ellen, amit nekik nem sikerült. A kis Katar hatalmas szomszédja az ázsiai arab válogatottak legnagyobb vb-diadalát aratta Messiék ellen. Katar és Szaúd-Arábia hasonlóan készült fel, mindkét csapat kizárólag hazai játékosokra épített, de a pályán óriásinak tűnt a szintkülönbség a két együttes között arról nem is beszélve, hogy a fanatikus szaúdi drukkerek jóval fergetegesebb hangulatot teremtettek, mint a rendező szurkolói. Katar (majd Irán) teljesítménye nem mutatta jó fényben az ázsiai zóna (AFC) csapatait, Szaúd-Arábia váratlan sikere viszont felcsillantotta a térségben rejlő potenciált.
Megkésett fejlődés
Katarban csak az 1940-es évek végén kezdett elterjedni a labdarúgás. 1963 óta van (eleinte nem hivatalos) bajnokság, a válogatott 1970. március 27-én játszotta le első mérkőzését, így a most résztvevő 32 nemzeti csapat közül a „legfiatalabb”. Brazília arra készült ekkor, hogy harmadszor is elhódítsa a Rimet Kupát, két évvel később ünnepelték a labdarúgó-történelem első válogatott mérkőzésének (1872, Skócia–Anglia) centenáriumát.
Az 1934-es és 1938-as vébé selejtezőin ugyan elindult Palesztina, ám a válogatott kezdetben szinte kizárólag, majd kizárólag izraeli játékosokból állt (a palesztinai arabok bojkottálták a csapatot). Szíria az ötvenes években jelent meg a színen, de erős nyugat-ázsiai kontingens először csak az 1978-as világbajnokság selejtezőin indult. Hogy az észak-afrikai arab válogatottak hol tartottak? Egyiptom 1934-ben debütált a vébén, Marokkó 1970-ben lépett ki a nagyszínpadra, 1978-ban Tunézia pedig Afrika és az arab térség első világbajnoki sikerét szállította a Mexikó elleni győzelemmel. Négy évvel később Algéria legyőzte az NSZK-t, nyolc évvel később Marokkó vb-nyolcaddöntőbe jutott.
A lemaradás a többi ázsiai riválissal szemben is látható volt. Indonézia (Holland Kelet-India néven) 1938-ban debütált a világbajnokságon, India 1950-ben kijutott, ám a költségek és a közelgő 1952-es olimpia miatt nem vállalta a szereplést. Dél-Korea 1954-ben mutatkozott be, Észak-Korea pedig 12 évvel később óriási szenzációt okozott azzal, hogy legyőzte Olaszországot és bejutott a negyeddöntőbe, amelyben háromgólos előnyt tékozolt el az Eusébio vezette portugálokkal szemben. A ma már az európai zónában szereplő Izrael 1970-ben képviselte Ázsiát a vébén, Irán 1978-ban mutatta meg tudását.
Az első „fecske” 1982-ben Kuvait volt, és azóta állandó képviselete van az ázsiai arab államoknak a világbajnoki mezőnyben. Következett Irak (1986), az Egyesült Arab Emírségek (1990), Szaúd-Arábia (1994, 1998, 2002, 2006, 2018, 2022), végül Katar (2022, rendezőként nem kellett selejtezőket játszania). Az eddigi 43 ázsiai vb-szereplésből csak 10 kötődik arab országhoz, és egyedül Szaúd-Arábia lett rendszeres vendég a világ legnagyobb válogatott labdarúgótornáján.
Az ázsiai arab válogatottak eddigi vb-szereplése nem volt diadalmenet. Egyetlen továbbjutójuk Szaúd-Arábia, amely (talán az ismeretlenség erejét is kihasználva) 1994-ben bravúrosan szerepelt, legyőzte Marokkót és Belgiumot, majd a nyolcaddöntőben búcsúzott Svédország ellen. A meglepetéscsapat több kulcsjátékosa – mint a remeklő Fuad Amin vagy a kontinens valaha volt egyik legjobb kapusa, Mohamed al-Daia – korábban U16-os világbajnokságot nyert. Ettől eltekintve a régió csapatainak szereplése gyengécske: a 2022-es torna előtt 3 győzelem, 3 döntetlen, 19 vereség volt a mérleg, a gólkülönbség 16–60. A szaúdiakon kívül senki sem tudott meccset nyerni a vb-n.
Pedig kontinentális szinten a nyugat-ázsiai csapatok jól teljesítenek. 1985 és 2021 között az arab klubcsapatok kilencszer hódították el az ázsiai trónt (a szaúdi válogatott gerincét adó al-Hilal négy sikerével és négy vesztett döntőjével a legeredményesebb klub mind között), az Ázsia Kupát pedig Szaúd-Arábia háromszor, Kuvait, Irak és Katar egyszer-egyszer nyerte meg. Az arab csapatok 6 végső győzelme ugyanannyi, mint amit a Távol-Kelet két vezető futballhatalma, Japán (4) és Dél-Korea (2) aratott. Szaúdi, katari, arab emírségekbeli, iraki és szíriai játékos is nyert már kontinentális egyéni díjat (AFC Év Játékosa). Szaúd-Arábia teljes joggal tartja magát kontinentális futballhatalomnak, de ezt a vb nagyszínpadán az 1994-es kivételtől eltekintve eddig nem tudta bizonyítani.
Ha összevetjük a távol-keleti csapatok és a nyugat-ázsiai arab válogatottak világbajnoki szereplését, akkor az előbbiek jönnek ki jobban az összehasonlításból. A távol-keletiek (sőt Irán) pontátlaga is jobb a vébéken, s míg az arab országok Szaúd-Arábia egyetlen továbbjutását tudják felmutatni, távol-keleti riválisaik közül Észak-Korea (1), Dél-Korea (2, benne egy elődöntő) és Japán (3) is tovább tudott már jutni a csoportkörből.
Vérkeringésen kívül
Ha meg akarjuk fejteni a legnagyobb színpadon mutatott teljesítménykülönbség okait, akkor két feltételezésre juthatunk. Az egyik: a japán–dél-koreai, közös rendezésű világbajnokság tényleg „meglökte” a távol-keleti futballhatalmakat, olyannyira, hogy azok korábbi statisztaszerepükből a mezőny egyenrangú tagjaivá váltak.
A másik:
Katar és Szaúd-Arábia kizárólag otthon futballozó játékosokat nevezett a 2022-es világbajnokságra (a katariaknál gyakorlatilag kötelező volt otthon maradni, illetve hazajönni); de az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Omán vagy Kuvait jelenlegi kerete is csak otthon vagy más ázsiai arab országokban játszó labdarúgókból áll. A hányattatott sorsú, jelentős diaszpórájú országok (mint Irak vagy Szíria) válogatottjaiban viszont jó pár kalandozó légióst találunk. A 2018-as vb előtt a szaúdiak egy ligaközi megegyezés keretében kilenc játékosukat Spanyolországba küldték fél évre; hatan alacsonyabb osztályú klubokhoz kerültek, hárman a La Ligába. Kilencen együttvéve három bajnokit játszottak, majd mindenki hazatért – aligha lehetett mást várni, hiszen a játékosoknak jóformán beilleszkedni sem volt idejük.
A globalizált futballvérkeringésből kimaradni ma versenyhátrányt jelent. A régiónak nincsenek világsztárjai, nem úgy, mint a Távol-Keletnek. Míg Pak Dzsi Szung, Szon Hung Min, Honda Keiszuke vagy Nakata Hidetosi világszerte ismert játékossá vált, a szaúdi legenda Szami al-Dzsaber csupán négy, Angliában lejátszott bajnoki mérkőzésig jutott a Wolverhampton színeiben.
Ha a szaúdiak jó futballistákat akarnak, akkor el kell engedjék őket külföldre
– mutatott rá a problémára már húsz éve al-Dzsaber.
Az LTT Sports tanulmánya szerint a 2022-es világbajnokságon résztvevő játékosok közel háromnegyede (73 százaléka) Európában futballozik, a kerettagok fele pedig az öt topligában. Hatalmas erő- és tehetségkoncentráció ez – ebből maradnak ki az ázsiai arab válogatottak, hiszen sem a katari, sem a szaúdi keretben nincsen légiós. A FIFA tízéves, a világ nemzetközi transzfereit vizsgáló anyagában Szaúd-Arábia, Katar és az Egyesült Arab Emírségek is az erősen negatív átigazolási mérlegű országok listáján az élmezőny közelében található (a 7., a 9. és a 11. helyen), mivel jelentős pénzért folytat játékosimportot, ám kifelé szinte kizárólag a légiósok mozognak, a hazai játékosok nem. Az ázsiai riválisok közül Japán és Dél-Korea a játékosexportőrök között van, s ennek megfelelő átigazolási díjakat is szed be. Irán esetében szintén játékos-kiáramlásról beszélhetünk.
Lehet világszínvonalú infrastruktúrát kialakítani (ezzel nincs gond), és lehet tudást importálni (ezzel sincs; magas szintű edzők, sporttudományos szakemberek és játékosok sora szerződik az Arab-félsziget nagy bajnokságaiba), de a játék színvonala, a keretbe és a pályára kerülésért folytatott harc intenzitása nem ugyanaz, mint az európai elitben. A dél-koreai vb-keretben nyolc, Európában légióskodó futballista van. Az irániban 13, a japánban 19, a szintén az ázsiai zónában játszó ausztrálokéban 15. Katar és Szaúd-Arábia esetében a szám 0.
„Tetszik-e vagy sem, de Európa topligáiba gyűlnek a legjobb játékosok szerte a világból. Ott van a pénz, ott vannak a nagy szurkolói tömegek. Elkerülhetetlen, hogy mindenfelől idevándoroljanak a játékosok, akik aztán felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat visznek haza a válogatottjukhoz. Japán, Ausztrália és még Irán is bőven profitál ebből. De ha olyan országokra gondolunk, mint az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia, akkor látjuk, hogy
Márpedig amíg a nyugat-ázsiai játékosok nem kóstolnak bele a legmagasabb szintű futballba, addig fennmarad a probléma” – vélekedett a 2018-as vébé után Andy Roxburgh, az ázsiai szövetség technikai igazgatója.
Komfortzónán belül
Példa lehetne a fentiekre Omar Abdulrahman. Az EAE válogatottjának csillogó tehetségű irányítója képességei alapján beférhetett volna egy topligás vagy topliga közeli csapatba. Aki látta a bongyor hajú támadó középpályást varázsolni az Ázsia Kupán, megerősítheti ezt. Xavi „nagyon jó játékosnak, nagy talentumnak” nevezte, akinek külföldre kellett volna mennie. Abdulrahmant nagy klubok csábították, a Manchester Citynél még próbajátékon is szerepelt, ám egyrészt gondok voltak a munkavállalási engedélyével, másrészt nem akart kölcsönbe menni más országba. Az üzletből semmi sem lett, és Abdulrahmant később hiába hívták, klubja elutasította az ajánlatokat, és talán már ő sem akart mindenképp külföldre szerződni.
Ünnepelt sztárként, gazdagon élhetett az ismerős közegben, de ha Európába ment volna, akkor egy mezei játékos lett volna; egy a kezdő tizenegybe kerülésért kőkemény harcot folytató huszonötből, idegen környezetben, ráadásul kevesebb pénzért kellett volna aláírnia. Otthon maradt, sérülések gyötörték, és leépült – bármilyen nagyszerű futballista, az utóbbi években már a válogatottnál sem veszik számításba.
De említhetnénk a katari csatársztár Almoez Alit is, aki ugyan légióskodott Európában (az osztrák Paschingban és LASK-ban, valamint a katari kézben levő belga Eupenben és a spanyol Leonesában), de 2016-ban hazatért, és azóta is az al-Duhailban játszik. Állítólag nagy csapatok (AC Milan, Tottenham) is figyelték, ám 26 évesen még mindig otthon szerepel (illetve kell szerepelnie). A katariak által Európába nyitott csatornák (főleg az említett Eupen) inkább a dohai Aspire akadémiáról kikerülő afrikai tehetségeknek, s nem a vb-rendező játékosainak jelentettek felhajtót az európai topfutball országútjára.
„A szaúdi játékosok azért nem igazolnak külföldre, mert a legjobbak közülük nagyon, nagyon bőkezű szerződéseket kapnak a hazai kluboktól. Mindig nagy a harc a klubok között a legjobb szaúdi játékosokért, szóval nagyon magas ajánlatok futnak be értük” – magyarázta a The Athleticnek Jasszer al-Miszehal, a szaúdi szövetség elnöke. A légióskorlátozás a kiemelkedő képességű hazai futballisták árát és fizetési igényeit is felveri. Egy játékosügynök hozzátette: a legjobb szaúdi spílerek Európában is magas (bár nem feltétlenül topligás) szintű csapatokban játszhatnának, de az európai klubok nem versenyezhetnek az otthoni szerződésajánlatokkal.
Meghálált bizalom
Hervé Renard szaúdi szövetségi kapitány szerint a már családos, húszas éveik második felében járó futballisták nem szívesen költöznének külföldre, a lehetőséget abban látja, ha tinédzserkorú szaúdi tehetségek veszik az irányt Európa felé. A rutinos edző arra is rámutatott: bár a szaúdi bajnokság színvonala sokat emelkedett, intenzív sprintekben, le- és visszatámadásban jócskán lehetne még fejlődni. A francia kalandfilmhős kinézetű, korábban remek eredményeket (Afrika Kupa-győzelem Zambiával és Elefántcsontparttal) elérő Renard ettől függetlenül bízott abban, hogy a selejtezőkön mutatott jó csapatjátékot Szaúd-Arábia át tudja menteni a világbajnokságra.
Átmentette. Sőt, ha valamit kívánhatnának a katari drukkerek, az alighanem az lenne, hogy csapatuk legyen olyan, mint az argentinok ellen látott szaúdi válogatott. Mert hol volt ez a négy éve Oroszországban járt, ijedtnek és gyámoltalannak tűnő, fizikálisan könnyedén elnyomott szaúdi együttestől?
Hiába került Hervé Renard csapata a világrekord közeli veretlenségi sorozatból érkező Argentína ellen hamar hátrányba, jól begyakorolt lescsapdájával és magasra feltolt védővonalával valósággal megőrjítette Messiéket, majd a második félidő elején fordítani tudott. Innen már „csak” hősies védekezés kellett – a csapatukhoz hasonlóan eksztázisba eső szaúdi drukkerek minden egyes jól időzített szerelést tomboló lelkesedéssel fogadtak –, és végül az eredményjelzőn az állt: Argentína–Szaúd-Arábia 1–2. Ez az ázsiai arab csapatok legnagyobb vb-diadala.
A szaúdi válogatott egymást követő 12. mérkőzését hozta úgy, hogy nem kapott egynél több gólt, s véget vetett Argentína 36 meccset számláló, világcsúcs közeli veretlenségi sorozatának is. Renard joggal bízott a csapatában, a hosszú felkészülés, a sok gyakorlás pedig (főleg a magasra feltolt védővonalnál, a kockázatos lesre állításokon) nagyon is látszott együttesén. Ha Katar a 0–100 skála 0 pontját hozta első mérkőzésén, Szaúd-Arábia a 100 közelében volt, játékosai pedig megmutatták, hogy európai légiósok nélkül is eredményesek tudnak lenni.
Hogy ez egyszeri eset volt-e,
azt meglátjuk a következő mérkőzéseken. A nyitó bravúrtól függetlenül: hosszú távon valószínűleg az tenne a legjobbat a nyugat-ázsiai arab csapatoknak, ha erősödő bajnokságaik segítségével ki tudnának nevelni olyan játékosokat, akik aztán megállják a helyüket a topkategóriás klubfutballban. Izolációból ugyan születhet néhány váratlan bravúr, ám szintlépés aligha.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="90" width="408" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
