Máté Gábor: A vébé nekem, hétfőn

Már reggel kaptam egy telefont, újabb kollégám lett covidos, el kell hagynunk a hétfői és keddi előadásunkat a kisebb játszóhelyen. Így indult a reggel. Csoda, hogy nem felejtettem el beállítani a felvételre alkalmas médiaboxot a három meccsre. Anglia, Hollandia, USA. Érdekelnek persze, hogy mikor tudom majd egészében megnézni ezeket, még terveim sincsenek, de valahogy lesz. Így okoskodtam.

A színházban próbáltam majdnem kettőig.

Amikor bementem ezután az irodámba, már az angol és az iráni himnusz szólt, ezt nem tartottam különösen lényegesnek ezúttal, noha az angol himnuszt szeretem hallgatni, nehezebb hamisan énekelni, szemben a miénkkel.

Volt egy-két ügyem, mire odanéztem a tévére az iráni kapus feküdt a füvön, ezt hosszú percekig néztem, de kezdődött egy műsorértekezlet. A februári hónap tervezett műsorához szóltak hozzá a színház tárvezetői és asszisztensei, mindezt zoomon. A pandémia óta már ritkán gyűlünk össze a szobámban, kiváltottuk erre a praktikus lehetőségre – ennyi haszna volt/van a járványnak, nem kell feltétlen mindig, mindenütt személyesen megjelenni. Siettem gyalogosan a fogorvosokhoz, hátha megnyugtató megoldást találnak a számban kellemetlenkedő implantátumnak.

A váróban ücsörögve volt lehetőségem a mobilom applikációjában belenézni a meccsbe. Épp véget ért az első félidő, nem is feltétlen az eredmény izgatott, hanem, hogy eltereljem a figyelmemet a kínzó idegeskedésről, latolgatva a legrosszabb variációkat: az összes fogam elvesztésétől, az állkapcsom megfelezésén keresztül a sima ínyproblémáig. Ekkor az angolok már három nullra vezettek. A fiatal orvos, aki másfél éve még a fogköveim leszedésével bajlódott, mára biztoskezű fogpótlástan-szakértővé vált, épp a röntgenbe kísért, mikor Saka újra betalált, továbbá éppen annyi ki- és becsavarozás esett meg velem a fogorvosi székben, ahány gól még a második félidőben adódott. De minderről már otthon értesültem, ahol sebtében megtekintettem a második félidőt, bár az eredményt már tudtam, mert valamelyik applikációm miatt előugrott a mobil készülékemen.

Már hosszú ideje nem történt semmi a Szenegál–Hollandia összecsapáson, amikor újra felkerekedtem, és bementem a színházba, útba ejtve a Disznótoros nevű étkezdét, hogy óvatosan pár szem rósejbnit a számba tegyek. Az injekció még hatott, szerencsére csak apró darabokat rágtam ki a szám belsejéből, a nyelvemnek nem esett baja. Még mindig nem történt semmi a meccsen, amikor nekiálltunk a Rozsdatemető 2.0 című előadásunk felújító próbájának, és midőn szünetet tartottam, az egyik színészünk bemondta a végeredményt.

Na, akkor a második félidőt se nézem meg otthon – gondoltam -, gyorsan megkerestem, hogy F. de Jong lőtt-e gólt, adott-e gólpasszt; lőni nem lőtt, de adni adott. A próba folyt tovább, elkezdődött az USA–Wales, és már csak kilenc perc volt hátra – ennyit hosszabbított a bíró –, amikor felértem a társalgóba a próbánk befejezésekor. A futballrajongó színészek éppen arra voltak kíváncsiak, történik-e még valami Katarban. Megvártam a hármas sípszót, hazasétáltam.

Így ért volna véget a nap, néztem a királyi csatornából folyó szakértést, mikor felugrott a Mészöly Kálmánról szóló gyászhír.

És ezzel együtt párásodott be a szemem, sose felejtem el, amikor 1966-ban bakonybéli nyaralásunk alatt figyelem a fekete-fehér Kékes televízión, ahogy a Szőke Szikla fekszik a liverpooli gyepen, Baróti Lajos szövetségi kapitány arcát eltakarva kétségbeesetten fut a kispadja felé, azután ahogy mégis, felkötött karral játszik tovább Mészöly Kálmán, akit akkor 11 éves gyerekként a szívembe zártam.