Hajrá, dánok, hajrá, szerbek, hajrá, Messi!

1. Dánia vb-győzelme

Leginkább arra vágyom, hogy – ha már az olaszok elszerencsétlenkedték a részvételt – a világbajnokságot Dánia nyerje meg. A dánok régi kedvenceim, már a ’86-os csapat is az volt (amely a csoportkörből 9-1-es gólkülönbséggel ment tovább, legyőzve a későbbi döntős NSZK-t), nem beszélve a ’92-es strandválogatottról (amely a döntőben ugyancsak Németországot verte). A mostani keret kicsit hasonlít a jelenlegi olasz válogatottra abból a szempontból, hogy valódi világklasszis nincs a csapatban, amely ugyanakkor piszok egységes – az Eriksen-eset óta talán még inkább –, egyénileg pedig kábé kéttucatnyi kiválóan képzett, gyors, dinamikus, támadásorientált focistából áll. Ez a dán modell: attak ezerrel. Hirtelen nem is tudom, ki a kedvencem: a gólérzékeny futóbajnok a balszélen (Maehle), vagy a középpálya két technikás Duracell-nyuszija (Dolberg, Damsgaard). De hát persze: Kjaer.

A futballszimpátiát nálam kiegészíti az országszimpátia is:

az elmúlt években kétszer töltöttem el némi időt Dániában, aminél békésebb, nyugodtabb és emberközpontúbb hely szerintem nem nagyon van a földön. Csak attól félek, hogy a csoportkörben nem tudják megelőzni a franciákat, így a nyolcaddöntőben rögtön megkapják Argentínát.

2. Szerbia továbbjutása a csoportkörből

A szerbek (meg a jugoszlávok) is régi kedvenceim. A kötődés Dragan Stojkovictól és a kék meztől (plávik) indul, majd jött a Crvena zvezda iskolajátéka a Bayern München ellen a BEK-ben, aztán a jugoszláv válogatott menetelése az olaszországi világbajnokságon. A 1992-es Európa-bajnokság miatt a jugó focistáknak (horvátoknak, szerbeknek stb.) szerintem máig tartozik a világ, és most inkább a szerb válogatottnak van esélye arra, hogy olyan csodát tegyen, mint amit négy éve a horvátoktól láttunk. Persze, ehhez az kell, hogy a válogatott túlélje a csoportkört, ami utoljára 1998-ban sikerült a csapatnak. Azóta háromból semmi, 2006-ban a válogatott – szégyen, gyalázat – utolsó lett a németországi tornán.

Ami most Szerbia mellett szól, hogy az elmúlt években végre egységes csapatként mutatkoztak, ami korábban nem volt jellemző rájuk.

A 11 Olaszországban és 6 Spanyolországban játszó légiós alapján azért azt sem mondhatjuk, hogy ne lennének sztárjaik, akik közül vannak, akik jobb (Kostic, Milinkovic-Savic), mások problémásabb időszak után (Tadic, Vlahovic) érkeznek Katarba. Az edzőjük predesztinálja őket: Dragan Stojkovic a kilencvenes évek egyik legnagyszerűbb futballistája volt, a válogatott pedig az ő filozófiáját követve leginkább a támadófutballban hisz. Számukra már a csoportkör sem lesz sétagalopp – Brazília mellett meg kell küzdeniük Svájccal is, és ez már az olaszoknak is gondot okozott a selejtezők során. Örülnék egy olyan november/decembernek, mint amilyen a négy évvel ezelőtti nyár volt, amikor vb-meccseket nézni jártam át Pécsről Eszékre és Zágrábba.

3. Afrikai áttörés

Én, hülye, az 1990-es vébén még az angoloknak drukkoltam (David Platt, isten!), fogalmam sem volt a harmadik világ nehézségeiről, nem volt bennem romantika az afrikai népek iránt. Tetszett a kameruniak focija, de úgy tekintettem rájuk az Anglia ellen elveszített negyeddöntő után, mint szimpatikus vesztesekre. Akkoriban mindenki arról beszélt, hogy tíz év múlva egy afrikai csapat akár a világbajnokságot is megnyerheti, ehhez képest Kamerun például azóta sem tudott továbbjutni a csoportkörből, az utolsó hét vb-meccsét pedig egyaránt elveszítette. Az áttöréshez legközelebb a ghánaiak álltak, de tőlük Luis Suárez („isten másik keze”) vette el az elődöntőt 2010-ben.

Az afrikai csapatokról lassan nem is annyira a foci jut eszünkbe, hanem inkább a botrányok sora.

A ghánai válogatott volt az például, amely a 2006-os világbajnokságon bundaügybe keveredett: a brazilok elleni nyolcaddöntőben kapott góljaik valóban furcsák voltak. Ezúttal más a probléma a csapatnál: a válogatott mezek nélkül érkezett meg Katarba, így valószínűleg a portugálok elleni nyitómérkőzésen kölcsönszerelésben láthatjuk majd őket. A legkönnyebb dolga ezúttal talán Szenegálnak lesz, amely a sorsolásnak köszönhetően simán bejuthat a legjobb tizenhat közé, ahol – a csoportköri helyezésektől függően – akár Irán, Wales vagy az USA is lehet az ellenfele. A magam részéről leginkább az 1986-ban felfedezett Marokkónak drukkolok majd: ők azóta is arról híresek, hogy minden meccsükön gyönyörűen játszanak, majd vereséget szenvednek. Talán majd most, remélem, az öregecskedő belgákat elintézik, s Horvátországgal kéz a kézben bemasíroznak a kieséses körbe.

4. Ronaldo és Messi búcsúja

Egy korszaknak minden bizonnyal vége lesz: ez lesz az utolsó világbajnokság, amelyen láthatjuk Cristiano Ronaldót és Lionel Messit. Klubszinten szinte mindent elértek, összesen van kábé egy tucatnyi aranylabdájuk, de a válogatottal még hiányzik számukra a pályafutásuk megkoronázása. Mindketten nyertek ugyan egy-egy kontinensbajnoki címet (Messi épp tavaly, Ronaldo hat éve, sérülés után, könnyek között), de a vb-trófea még hiányzik a gyűjteményből. Az előjelek teljesen ellentétesek:

Ronaldo páriaként érkezik Katarba,

a Manchester Uniteddel szembeni súlyos kritikái miatt decemberben aligha térhet vissza a klubhoz. A formája gyönge, a bajnokságban összesen egy gólt lőtt, nehéz elképzelni, hogy a portugálok élére áll, és elviszi őket a világbajnoki címig. Messinél ez inkább várható, annál is inkább, mert az argentin válogatott egyébként is a torna egyik legnagyobb favoritja. Messi ráadásul azok után, hogy a tavalyi évet átaludta a PSG-nél, az idén kulcsfigura, 12 gól, 14 gólpassz (tavaly az egész évadban 11/15). Soha nem voltam igazából Messi nagy rajongója, a Barcát is akkor szerettem igazán, amikor Prosinecki, Hagi, Bakero és Guardiola varázsolt. A kispadon Cruyff. Számomra az még nem űrfoci volt, hanem egy szerethető, hóbortos csapat, cselkirályok és primadonnák, néhány bajnoki cím a kilencvenes évek elején. Aztán jött Ronaldinho, majd a Messi-korszak, a tökéletes gépezet, a tiki-taka. Messi egy ufó, és a világbajnoki trófeával lenne teljes a karrierje.

5. Kultúrkampf

Ez a vébé nem olyan lesz, mint a többi, és nemcsak azért, mert télen tartják. A katari rendezést a kezdettől fogva botrányos ügyek kísérik, ha csak címszavakban soroljuk fel, az is sok: a rendezés jogának megvásárlása, az építkezéseken dolgozó vendégmunkások százainak (ezreinek?) halála, az emberi jogok sárba tiprása. Az elmúlt napokban aztán kiderült, hogy a katari rendszer nemcsak korrupt, hanem szavahihetetlen. Két nappal a nyitány előtt betiltották a sörfogyasztást (kivéve: VIP), tévéstábot fenyegetnek, a csapatoknak pedig színes maskarákba öltözött helyiek drukkolnak. A nyitómeccsen 20 ezer ember + Infantino katari ingatlantulajdonos + a katari csapat, kapura lövés nélkül. Ezek a dolgok mindennel szembe mennek, ami a futball hagyományait jelenti.

Általában nem szórakoztatnak az ideológiai viták, de a katari futballvébé kapcsán ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Kíváncsi leszek a dánok mezén szereplő láthatatlan logóra, illetve arra is, hogy milyen tiltakozásokra került majd sor, ki viseli például majd a szivárványos karszalagot és ki nem. Ennek, persze, az égvilágon semmi jelentősége sincs, ezek a viták nem valók a futballpályára, az azonban a FIFA bűne, hogy mindez így lett. A katari vébé az első olyan torna, amely legalább annyira a politikáról és a közösségimédiás trollkodásokról fog szólni, mint a futballról, ami aligha válik a játék előnyére.