10-est kapott a Népsporttól, tíz évig egyetlen bajnokit sem mulasztott, mégis csak egyszer volt válogatott

Nem úgy indult, hogy 310 tétmeccsen áll majd a kapuban. Hatvan évvel ezelőtt Tatabányán hiába vonult vissza Grosics Gyula, helyettese, Rapp Imre megint csak cserekapus maradt, mert dr. Lakat Károly edző az egész évadban – egy mérkőzés kivételével – Gelei Józsefre bízta a háló őrzését.

Amikor Grosics elköszönt, a Rappan Kupa nyári mérkőzésein én védtem, s az Ajax 2-1-es amszterdami legyőzése alkalmával, azt hiszem, életem legjobb napját fogtam ki

– emlékezett a kárvallott. – Aztán megsérültem a Nimes elleni találkozón.”

Nem mellesleg: Tatabányán szintén 2-1 volt az Ajaxszal szemben a magyar csapat javára, akkor is Rapp állt a kapuban.

Mégis kizárólag Salgótarjánban került a csapatba. A mérkőzés 0-0-val zárult, ez volt a 89 találkozó egyike, amelyen a már fiatalon is kopaszodó kapus nem kapott gólt.

Miután ette eleget a tartalékok keserű kenyerét, 1965-ben úgy döntött, átigazol Pécsre. Közben azonban végre rámosolygott a szerencse. Szentmihályi Antal és Varga László, a Vasas két kapusa azzal fordult az angyalföldi klubvezetőkhöz: mondják meg, melyikük lesz az első számú „portás”, mert a másik elszerződne a piros-kék csapattól. Az elöljárók nemhogy kidobták a két játékost, hanem elhatározták, hogy egyikük sem utazhat a Vasas akkoriban szokásos téli dél-amerikai túrájára.

A helyükre kölcsön kérték az MTK-tól Kovalik Ferencet – ő korábban amúgy is angyalföldi volt –, valamint a Pécstől Rappot.

Ez óriási esélyt kínált, hiszen 1965-ben, majd 1966-ban (veretlenül) a Vasas nyerte a bajnoki címet;

Rapp, aki a portya legtöbb mérkőzésén védett, a kor közvetlen élvonalába került.

A piros-kékek meg is akarták tartani, és persze ő sem bánta volna, ha végül a fővárosi nagy csapatban köt ki, de a Pécs Dózsa-gárda, azaz belügyi együttes volt, és a BM-ben kijárta, hogy a frissen igazolt kapus ne mehessen tovább a Vasashoz. A klasszisokkal zsúfolt Angyalföldön pedig még az 1964-ben Eb-bronzérmes és olimpiai bajnok Szentmihályihoz sem ragaszkodtak, a hozzá képest az idő tájt nyeretlen Rappért meg pláne nem vállaltak balhét.

Meglehet, ha akkor Mészöly Kálmán, Berendy Pál, Ihász Kálmán, Mathesz Imre, Machos Ferenc, Farkas János klubtársa lesz, akkor akár ötvenszer véd a válogatottban. Igaz, a végül a piros-kékek kapujába álló Varga egyszer sem volt válogatott… (Szentmihályi közvetlenül azután, hogy levették a dél-amerikai utaslistáról, közölte: azon az áron is Újpestre megy, hogy ki kell várnia egy évet. Akit ugyanis nem adtak ki, az – a korabeli átigazolási szabályok szerint – nem tehetett mást, tizenkét hónapig tétlenül rostokolt.)

Rapp 1965. március 14-én, Szegeden debütált a pécsi csapatban, 1-0-s vereséggel. Majd 1974. november 23-ig (Csepel–Pécs 2-1)

288 bajnoki mérkőzésen állt megszakítás nélkül a pécsi kapuban!

Az évtizedes sorozat 1972 nyarán veszélybe került – már addig sem volt smafu –, mert a Vasas 2-1-es Fáy utcai győzelme alkalmával Puskás Lajos lövése a felső lécről a levegőben úszó Rapp ujjára vágódott, és eltörte azt.

Négy nappal később Soroksáron, az Egyetértés ellen Kollár István védett, aztán az utolsó négy percre beállt a befáslizott Rapp, és megmaradt a 0-0, nem tört meg a széria sem.

Annak egészen különleges részei is voltak, 1968-ban például 7,21-es átlagosztályzatot produkált a szintén tar szovjet válogatott csatár után „Bubukinnak” becézett kapus. Majd 1970-ben két ráadás-tizenegyest védett azon az Európai Városok Kupa-visszavágón (2-0), amelyen a Pécs kiejtette a Newcastle Unitedot.

Hetvenegyben gól nélkül zárta kétszázadik NB I-es mérkőzését Csepelen (0-0), és nem kapott gólt Újpesten sem (szintén 0-0), noha a Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó csatárnégyes rohamozta a kapuját. Hetvenkettőben cserekapus volt az Európa-bajnokság négyes döntőjében, valamint a müncheni olimpián, de nem védett egyetlen meccsen sem.

Ez sokkal jobban bántotta, mint az, hogy akadt olyan találkozó 1966-ban, amelyen hét gólt kapott. A Tatabányától. A Pécset 7-0-ra lesimázó Bányászban négy olimpiai bajnok szerepelt: Gelei, Szepesi Gusztáv, Menczel Iván, Csernai Tibor. Lakat pedig azzal szekálta: „Hajas baba, nem fáj a derekad a sok hajolgatástól?”

Hetvenhárom októberében viszont 10-est kapott a Népsporttól, miután a Népstadionban kivédte a ferencvárosiak szemét (0-0). Ez volt a második maximális osztályzat Páncsics Miklósé után, amelyet a zöld-fehérek védője 1972 májusában, az Újpest–FTC rangadón (0-2) érdemelt ki.

A 10-est követő hónapban a „későn érő” Rapp bekerült a válogatottba. Addig 14-szer játszott a B válogatottban, és ugyancsak 14-szer ült az A csapat kispadján. Illovszky Rudolf a következő összeállítású együttest küldte ki az NDK legjobbjai ellen: Rapp – Kolár, Harsányi, Bálint, Megyesi – Juhász István, Kocsis Lajos, Somogyi – Fazekas (Szőke), Bene, Kozma (Nagy László).

A harminchat éves újonc pechjére a Kóbor Jánost idéző, Mäckinek becézett Reinhard Lauck fejesével a keletnémetek 1-0-ra győztek a Népstadionban, ahol csak 8000 néző lézengett. A közöny annak szólt, hogy hetvenhárom júniusában, a svédek elleni 3-3-mal elszállt az esély az 1974-es vb-részvételre. Az osztrákok (2-2) és a skandinávok elleni hazai vb-selejtezőn még egyaránt 80 ezren voltak…

De maradt még különlegesség Rapp Imre pályafutásában. A kapust 1975. június 15-én, a Pécs–Magyar válogatott öregfiúk–találkozón elbúcsúztatták; az előtte tisztelgők között olyan legendás játékosok vonultak fel, mint Mátrai Sándor, Mészöly, Sipos Ferenc, Göröcs János, Farkas, Fenyvesi Máté. (Göröcsöt és Farkast – Albert Flóriánnal és Bene Ferenccel együtt – maratoni pályafutása legkiválóbb magyar csatárainak tartotta a kapus.)

Aztán az ősszel Mathesz Imre, aki akkor a Kaposvár edzője volt, váratlanul elhívta a Rákóczihoz. A reaktivált labdarúgó nehéz pillanatban kezdett újra, hiszen a ZTE ellen 0-5-ös félidő után váltotta Szabó Józsefet. Nem kapott gólt (2-5).

Hét mérkőzésen védett, győztes csapatban 1975. november 15-én, a Csepel elleni 5-2-n szerepelt utoljára. Majd 1976. május 15-én – egy hónap híján egy évvel a búcsúmeccse után – Miskolcon,

a DVTK–Kaposvár 2-2-n köszönt el végleg a kapuskesztyűtől.

Akkor harminckilenc volt.

Hetvenhét évesen, 2015-ben hunyt el az a kapus, akit minden idők negyedik legjobb pécsi futballistájának választottak – vigyázat: Dunai János ötödik, Zombori Sándor tizedik, Dunai Antal tizenharmadik lett –, s aki közvetlenül Grosicstól tanult.

Minden jel arra vall: sikerült ellesnie ezt-azt.