Az oroszországi mélypont után előrelép-e Afrika a katari világbajnokságon?

Roberto Mussi megcsinál egy cselt a tizenhatos jobb oldalánál, majd lövés helyett visszagurít. Roberto Baggio érkezik, és végtelen precizitással lő, a laposan surranó labda pont elkerüli a blokkolni igyekvő Augustine Eguavoen lábát, kikerüli a vetődő Peter Rufai kezét, majd megpihen a jobb sarokban. Egy percen múlott, de hiába játszott ember- és gólelőnyben Nigéria, kiengedte a győzelmet a kezéből a favorit Olaszország ellen – majd el is vérzett a hosszabbításban. Az 1994-es világbajnokságon szerepelt „Szuper Sasok” végzete megannyi, vb-t megjárt afrikai csapaté: óriási potenciál, időnként lenyűgöző játék, ám a plafont nem sikerül áttörni. Vajon Katarban változik-e a helyzet?

Van honnan előrelépni

Négy éve az afrikai együttesek (szokás szerint) nagy reményekkel érkeztek az oroszországi világbajnokságra, hogy aztán pocsék mérleggel már az első kör után mind hazamenjenek. A hírhedten rossz jós Pelé jövendölése (a brazil futballikon azt mondta, hogy 2000 előtt világbajnok lesz egy afrikai válogatott) nem jött be, de ez alighanem papírforma. A probléma nem is ott rejlik, hogy nem lett afrikai csapat világbajnok – a győztesek köre igen szűk, az öt legnagyobb európai futballhatalomra (Olaszország, Németország, Anglia, Franciaország, Spanyolország) és a három dél-amerikai nagyra, egyben mega játékosexportőrre (Brazília, Argentína, Uruguay) korlátozódik –, hanem, hogy

még a végjáték közelébe sem jutott el.

Pedig az elődöntősök listája már 24 nevet tartalmaz – igaz, kettő (Egyesült Államok, Dél-Korea) kivételével mind európai (18) vagy dél-amerikai (4). Egyszer Afrika is centikre volt attól, hogy csatlakozzon (2010-ben Luis Suárez gólvonalas kezezése, majd Asamoah Gyan büntetőjénél a léc fosztotta meg Ghánát Uruguay ellen az elődöntőbe jutástól), de az elődöntő továbbra is „vörös vonal” maradt a fekete kontinens képviselőinek.

Az afrikai válogatottak világbajnokságon nyújtott teljesítményét a legjobb indulattal is csak a stagnáló szóval lehet minősíteni. A sokáig perifériára szorított kontinens (1930 és 1966 között csupán egy mérkőzést vívtak az afrikai csapatok vb-ken, 1966 előtt pedig kollektív bojkottot kellett hirdetniük, hogy a FIFA később garantált helyet adjon nekik a tornán) az 1970-es évek végére kezdett belelendülni. Ha a ma használt, győzelmet 3 ponttal honoráló rendszerre konvertáljuk az eredményeket, akkor kiderül, hogy az afrikai csapatok három legjobb pontátlaga az 1978–1990 közti időszakból származik – az első felívelés periódusát ebben a tekintetben azóta sem sikerült meghaladni. Igaz, ekkoriban kevés afrikai válogatott gyűjtögette a pontokat. A legutóbbi három világbajnokságon – köztük az egyetlen afrikai rendezésűn – a földrész csapatai 52-ből csak 10 mérkőzést tudtak megnyerni, alig többet mint az ázsiaiak (8 győzelem 42-ből, százalékban kifejezve szinte ugyanannyi, 19,23 % Afrika, illetve 19,05 % Ázsia esetében). Az afrikai és ázsiai csapatok ugyanannyiszor (3-3) jutottak tovább a kieséses szakaszba a legutóbbi három tornán. A CONCACAF-zóna együttesei – tehát az észak-és közép-amerikai, valamint karibi válogatottak – mind Afrikát, mind Ázsiát felülmúlták eredményességben ebben a periódusban.

Az afrikai kontinens vb-n aratott első győzelmét megszerző Tunézia az 1978-as torna kellemes meglepetése volt, de nem tudott továbbjutni csoportjából, amelyben ott volt a címvédő NSZK és az 1974-es bronzérmes Lengyelország. Négy évvel később Kamerun a későbbi világbajnok olaszokra is a frászt hozta, de végül kiesett az első körben (veretlenül), a remekül teljesítő Algériát meg kigolyózták a nyugatnémetek és az osztrákok a szégyenletes gijóni meccsen. Az 1986-os világbajnokságon Marokkó lett az első afrikai együttes, amely elérte a nyolcaddöntőt, 1990-ben Kamerun az első, amely a negyeddöntőt.

A kontinens csapatainak látványos fejlődése azt eredményezte, hogy Afrika előbb három, majd a mezőny harminckettesre bővítése után öt kvótát kapott – megérdemelten.

Egy időben Pelé jóslata nem is tűnt annyira vadnak, főleg, hogy 1996-ban (Nigéria) és 2000-ben (Kamerun) is afrikai válogatott nyerte meg az olimpián a férfilabdarúgás küzdelmeit, a libériai csatárlegenda George Weah személyében pedig 1995-ben a kontinens első aranylabdását köszönthettük. Visszatekintve elképzelhető, hogy 1998-ban láttuk az eddigi legerősebb afrikai gárdát. Nigéria már az 1994-es rutinra építve, olimpiai bajnokként, sztárjátékosok (Jay-Jay Okocha, Finidi George, Nwankwo Kanu, Taribo West, Celestine Babayaro, Rashidi Yekini, Daniel Amokachi, Tijani Babangida, Victor Ikpeba) sorát felvonultatva érkezett, megnyerte a csoportját, úgy, hogy az utolsó találkozón már pihentetett. Hogy aztán nagyképűen lépjen pályára Dánia ellen a nyolcaddöntőben, és kapjon egy gigantikus pofont (1–4).

„A csoportkörben legyőztük a spanyolokat meg a bolgárokat, és azt hittük, Dánia ellen könnyű dolgunk lesz. Éppen ez volt a gond” – emlékezett vissza a nigériaiak egyik kulcsembere, Finidi George. Bár később két afrikai válogatott – Szenegál és Ghána – is meghaladta a nigériaiak eredményét, olyan sztárnévsor és keretmélység talán azóta sem jött össze, mint a „Szuper Sasoknál” 1998-ban.

A fejlődés azonban megállt. Szenegál (2002) és Ghána (2010) negyeddöntőjét leszámítva kiugró eredményre egyik afrikai válogatott sem volt képes. 2014-ben – a vb-történelemben először – két afrikai együttes is bekerült a kieséses szakaszba, ám igazán csak Algéria játékát és szereplését lehetett pozitívan értékelni. Négy évvel később már elfogytak a halovány pozitívumok is: a kontinens összes képviselője kizúgott a csoportkörben. Mélypontnak is nevezhetjük az oroszországi tornát: hiába voltak az afrikai együttesekben szupersztárok (Mohamed Szalah – Egyiptom, Sadio Mané – Szenegál), hiába épült a marokkói válogatott szinte teljes egészében az európai diaszpórában felnőtt, csúcsszínvonalú képzést kapott játékosokra, az összes csapat az első körben ragadt.

„Nagy visszalépés ez, egyben talán esély is, hogy az afrikai csapatok sora, az afrikai konföderáció átgondolja a stratégiai tervezést és az előrelépés útját. Van a válogatottjainkban potenciál. Van pénzünk a fejlődéshez. De ennél több kell: az európai és dél-amerikai együttesek strukturáltságára, megbízhatóságára van szükségünk” – vont mérleget minden idők egyik legjobb afrikai centere, Didier Drogba.

Fejétől bűzlik a hal?

Strukturáltság és megbízhatóság: régi vágyak az afrikai labdarúgásban. A 2014-es világbajnokságon a megkérdezett afrikai szakírók jó része amondó volt, hogy leggyakrabban a fejétől bűzlik a hal: a korrupciót, a megfelelő (jól üzemeltetett) szervezeti háttér hiányát, a politikai beavatkozást és a gyakori, csapatokon belüli klikkesedést említették a legfontosabb problémák között. Manase Kudzai Chiweshe zimbabwei kutató 2014-es tanulmányában szintén a korrupciót, a szervezettségi problémákat, a politikai interferenciát és az elszámoltathatóság hiányát említi.

„A labdarúgás dollármilliárdos üzletággá vált világszerte, ám Afrika e bőségesen javadalmazó rendszer perifériáján ragadt. Sok tényező hozzájárul ehhez, a legnagyobb európai bajnokságok kizsákmányoló és globalizált természetétől kezdve az afrikai futball szisztematikus és szervezeti problémáiig” – állapítja meg Chiweshe, hozzátéve, hogy a kontinens képviselői alulteljesítenek képességeikhez képest. Munkájában a pályafutása során az elefántcsontparti, az algériai és a marokkói válogatottat is irányító rutinos trénert, Vahid Halilhodzicot is idézi.

„[az 1990-et követő tornák] kudarcai három fő okra vezethetők vissza Valid Halilhodzic szerint: a korrupcióra, a szervezetlenségre és az individualizmusra. Az afrikai futballt krónikus szervezeti problémák gyötrik.

A politikusok mindenbe beleszólnak, de mindenekelőtt a futballba.

Az ok világos: a labdarúgás rendkívüli népszerűségnek örvend, és politikai szereplők arra használják a futballt, hogy [politikai] tőkét kovácsoljanak.”

A kutató megállapítása szerint az afrikai labdarúgásból nem lehet „pénzcsináló gépezet”, amíg a súlyos szervezeti problémákra nem találnak megoldást.

„Afrika elfelejtheti, hogy világbajnokot adjon felnőttszinten, és előreláthatóan az infrastrukturális fejlődés sem fog egy szint fölé menni az intézményesített korrupció miatt. Jobb menedzselésre, jobb tehetséggondozásra, jobb edzőképzésre és az alsó szinteken sok infrastrukturális befektetésre is szükség lesz. Ehhez az kell, hogy a pénz ne egyes illetékesek zsebébe, hanem a futball alsó szintjére szivárogjon. Ha ez nem történik meg, az afrikai futball lassan megfullad […] A kevés igazán nagy tehetség már rendkívül fiatalon Európába kerül, olyan folyamat keretében, amelyet új típusú rabszolgaságként is leírtak” – írja Chiweshe. Az említett problémák azért más kontinenseken sem ismeretlenek… A The Africa Report idén megjelent háromrészes tényfeltáró anyaga az afrikai futball hátteréről (elsősorban a kontinentális szervezet, tehát a CAF kapcsán) mindenesetre alátámasztja: szó sincs arról, hogy eltűnőben lennének a közel egy évtizede elemzett problémák. Ugyanakkor az afrikai csapatok által tapasztalt „üvegplafon” más konföderációk esetében is fennáll, áttörése nagyon nehéz a globalizált és mind inkább néhány erőközpont köré szerveződő mai labdarúgásban.

Új hullám a kispadokon

Az imént említett gondok közül a szervezetlenséget gyakran tapasztalhattuk a világbajnokságokon is (más földrészek képviselőinél viszonylag ritka, hogy a prémiumok kifizetetlen volta miatt sztrájkkal fenyegessenek a válogatottak, afrikai résztvevőkkel azonban ez rendszeresen megtörtént). Más jellegű kihívást jelent, hogy az egyre nagyobb, specializáltabb háttérstábok korszakában az afrikai együtteseknek nem könnyű megfelelő számú és minőségű személyzetet találni. A ghánaiak például csak októberben állították össze technikai csapatukat a vb-re három elemző (két ghánai, egy spanyol) bevonásával, a válogatott mellett dolgozik tanácsadóként az angol futballból jól ismert Chris Hughton is. A háttérstáb mérete így is messze elmarad az elit válogatottakétól – ez szintén versenyhátrányt jelenthet.

Főleg a 2010-es évektől fontos kérdés, hogy mennyire sikerül egybekovácsolni a keretekben az Afrikából indult, illetve a diaszpórából származó játékosokat.

A legtöbb afrikai szövetség érthető módon aktívan kutatja a behívható játékosokat, elsősorban az egykori gyarmattartó országokban: remekül iskolázott játékosokkal lehet bővíteni így a keretet, viszont nem egyszerű csapategységet kovácsolni az eltérő hátterű futballistákból. S vannak ugyan kivételek, a sok, diaszpórából származó játékos esetén az afrikai válogatott nem első számú választás volt, hanem a futballista akkor döntött az (ország)váltás mellett, amikor nem hívták meg egy európai, elithez tartozó nemzeti csapatba.

A világbajnokságon öt helyi szakemberre vár a feladat, hogy utat mutasson a kontinens képviselőinek a kieséses szakasz felé. Amióta Afrika egynél több csapatot küldhet a tornára, először fordul elő, hogy az összes kispadon hazai szakember ül. A tunéziai válogatottat irányító 50 éves, európai tapasztalat nélküli Dzsalel Kadrin kívül mindannyian egy új generáció képviselői. Aliou Cissé (Szenegál), Rigobert Song (Kamerun), Valid Regragui (Marokkó) és Otto Addo (Ghána) egyaránt 46–47 éves, játékosként sokszoros válogatott és jelentős európai topligás rutint szerzett. Mindannyiuk profi játékoskarrierje teljes egészében Európához kötődik, Addo Hamburgban, Regragui Corbeil-Essonnes-ban született, Cissé gyerekkorában került Franciaországba.

Sokat elárul a kispadok „forróságáról”, hogy a Szenegált 2015 óta irányító Cissé kivételével minden vb-résztvevő afrikai válogatott szövetségi kapitányát az idén nevezték ki!

Ha jól teljesítenek a hozzájuk hasonló „újhullámos” szakvezetők, az sokat segíthet a kontinens futballjának is: aránylag fiatal, topligás nívót megtapasztalt edzőként egyszerre ismerik jól a helyi viszonyokat és tudnak tekintélyt szerezni azzal futballistáik előtt, hogy magas szinten játszottak. Az európai vagy latin-amerikai – nem „Afrika-veterán” – edzőknek gyakran hiányzik a helyismeretük; a földrész nagy tiszteletnek örvendő, idősebb szakemberei viszont általában nem dolgoztak (sem játékosként, sem trénerként) topszinten.

A sorsolás nem kegyes

Marad még az „alapanyag” és a sorsolás kérdése. A vb-szereplő afrikai együttesek közül a legtöbben Szenegáltól várnak kiugró teljesítményt, nem véletlenül. Az övék a Transfermarkt szerint a legértékesebb afrikai keret, Sadio Mané második lett az Aranylabda-szavazáson, Édouard Mendy negyedik a Jasin-trófeáért zajló versenyben. Mané, Kalidou Koulibaly és Mendy bármelyik vb-keretbe – és szinte bármelyik kezdőcsapatba – beférne. A sorsolás viszonylag jó, hiszen Cissé együttese a házigazda Katar, Hollandia és Ecuador mellé került, ennél sokkal rosszabb is lehetne a helyzet. Ráadásul siker esetén a B-csoport egyik továbbjutójával kell keresztbe játszani, márpedig az a pocsék formában levő Anglia, az Egyesült Államok, Wales és Irán kvartettjéből kerül ki. A negyeddöntő reális elvárás lehet.

A torna előtt aztán becsapott a ménkű: Sadio Manét sérülés miatt le kellett cserélni a Bayern München–Werder Bremen bajnokin. Az első jelentések szerint nem került veszélybe a vb-je, de hamarosan a L’Équipe már arról cikkezett, nem játszhat Katarban. A 2018-as világbajnokság előtt Mohamed Szalah járt pórul (Sergio Ramos hidegre tette a BL-döntőn), és bár az egyiptomiak legnagyobb sztárját „összedrótozták” a tornára, csapata csúnyán leszerepelt.

A D-csoportba került Tunéziától már egyetlen győzelem is bravúr lenne.

Franciaországgal és Dániával nincs egy súlycsoportban a válogatott (melynek kerete a legkevésbé értékes az afrikai szereplők közül), Ausztráliával már inkább egy szinten van, de csak az első két helyezett megy tovább. Hatalmas meglepetés lenne, ha a tunéziaiak egyáltalán bele tudnának szólni a továbbjutásért folytatott küzdelembe.

Az F-csoportba sorolt Marokkó erősebbnek tűnik, de hasonló a problémája. Az minden további nélkül elképzelhető, hogy Kanadát megelőzi a rengeteg topligást, illetve Asraf Hakimi, Hakim Zijes, Jusszef en-Nesziri, a világ top 10 kapusa közé választott Bono (azaz Jasszin Bunu) és Nusszaur Mazraui személyében elit játékosok sorát felvonultató csapat. Az már jóval nagyobb falat, hogy a világranglista-második Belgium és a legutóbbi vb-ezüstérmes Horvátország közül is meg kellene előzni egy csapatot. Más csoportból jobbak lennének a kilátások, ebből a papírforma a korai búcsú, bármilyen erős a keret – hacsak az egyik legnépszerűbb helyi trénernek számító, korábban Katarban is edzősködő Regragui nem tesz csodát.

A futballszövetségi elnökké avanzsált Samuel Eto’o legszívesebben a döntőig menetelne Kamerunnal, de hát a felkészülési mérkőzések eredményei nem adnak okot az optimizmusra, a sorsolás meg pláne, mert Brazília, Svájc és Szerbia is jóval erősebbnek tűnik. André Onana ide, Vincent Aboubakar oda, Karl Toko Ekambi amoda, nem ez a legveretesebb kameruni keret, amit valaha láttunk, és a kíméletlen sorsolás miatt aligha kell megvárnia a csapatnak a döntő utáni napot, hiába foglaltatott akkorra repülőjegyet Eto’o…

Talán kicsit jobbak a kilátásai Ghánának, bár Portugália és Uruguay (meg Dél-Korea) mellett nem tekinthető esélyesnek a 2010-es vb-negyeddöntős. A keret erőssége elmarad az akkoritól, de az erős topligás (vagy topligaközeli) különítmény megfricskázhatja a csoportellenfeleket, amelyeknek sztárjátékosok sérülésével (Ronald Araújo, Diogo Jota) vagy játékhiányával (Cristiano Ronaldo, ugyebár…) kell megküzdeniük. Ha „csak” papírforma-eredmények születnek, akkor viszont a ghánaiak könnyen körön kívül találhatják magukat.

Kérdés, hogy mennyire kedvez az afrikai csapatoknak a helyszín. Katar sivatagi éghajlata (még a november-decemberi időpont és a csúcstechnológiás stadionok mellett is) kihívást jelenthet az ehhez nemigen szokott európai, amerikai és távol-keleti válogatottaknak, ugyanakkor ismerősebb lehet az afrikai zóna csapatainak. Vb-résztvevőik bő keretében találhatunk Katarban, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban vagy az Egyesült Arab Emírségekben játszó, a helyi viszonyokhoz hozzáedződött spílereket – ebből akár előnyt is lehet kovácsolni.

Az elmúlt hetekben, hónapokban számos egykori prominens futballistát és szakírót kérdeztek meg az afrikai válogatottak esélyeiről. A válaszok nagyon vegyes képet mutatnak. Lothar Matthäus szerint a kontinens csapatai előreléptek csapatjátékban, így jól teljesíthetnek a világbajnokságon.

Jay-Jay Okocha sötéten látta az esélyeket, és arra célzott, hogy nemcsak az európai és dél-amerikai, hanem az ázsiai és észak-amerikai gárdák is az afrikaiak előtt járnak.

Franck Leboeuf úgy vélte, Szenegált akár az esélyesek közé is lehetne sorolni, mivel a csapat gerince topkategóriás szintet képvisel. Yaya Touré Szenegálnak és Marokkónak ad esélyt. A Deutsche Welle nigériai szakírója, Lolade Adewuyi az ötből csak két afrikai együttest „juttatott tovább” esélylatolgatásában, meglepő módon a brutális csoportba került Kamerunt is. Az ESPN hasábjain Ed Dove pedig csak annyit kérdezett a kimondottan rosszul sikerült szeptemberi felkészülési mérkőzések után: vajon Afrika a vb-megaláztatás felé halad-e?

Erre mondják: itt nem könnyű okosnak lenni… Azért azt súgja valami, hogy (talán Szenegál kivételével) a 2022-es világbajnokság nem elsősorban Afrika képviselőiről szól majd.