Negyedszázada jöttek a jugoszlávok (egy-hétre)

Nem mondható, hogy október 29. elátkozott nap. Még a vb-pótselejtezőket tekintve sem az. Elvégre 1977-ben ekkor győzött 6-0-ra a magyar válogatott Bolívia legjobbjai ellen úgy, hogy már a szünetben 5-0-ra vezetett Nyilasi Tibor, Törőcsik András, Zombori Sándor, Várady Béla és Pintér Sándor góljával.

Húsz évvel később összehasonlíthatatlanul szerényebb volt a készlet a Nyilasi és társai féle kollekciónál. Olyannyira, hogy a címeres mezes együttes 7-1-re kapott ki itthon a jugoszlávoktól.

Előzőleg az történt, hogy a hagyományos kvalifikációs szakasz utolsó meccsén, Helsinkiben a magyar csapat ajándékgóllal egyenlített:

a kilencvenedik percben úgy került a kedves rokonok hálójába a labda, hogy az utolsó hat érintésből négy a finneké volt (1-1).

A Népszava nem kertelt: „Az, hogy a magyar futballválogatott eljutott a pótselejtező lehetőségéig, kizárólag a véletlennek és a hihetetlen szerencsének köszönhető.”

Ezzel együtt Csank János szövetségi kapitány és együttese különleges eredményt produkált. Amikor társaságban megemlítem, hogy én még láttam magyar csapatot a világbajnokságon, néznek rám, mint a moziban, nem akarják elhinni. Hiába, már harminchat esztendeje annak, hogy hazánk labdarúgói legutóbb vb-n szerepeltek.

A selejtezők második helye is unikum volt. Az azóta eltelt negyedszázadban négyszer negyedikként, kétszer harmadikként futott be kvalifikációs csoportjában a magyar csapat; legutóbb negyedikként zárt a honfitársainkkal szemben itt is, ott is győztes albánok mögött, míg a 2018-as selejtezőkön harmadikként fejezte be a küzdelmeket, de rekordhátránnyal, egyaránt 14 ponttal maradt el Portugália és Svájc válogatottjától (27–27).

Ehhez képest 1997 maga volt a mennyország.

Meg a pokol.

A Nemzeti Sport szalagcíme így szólt:

Marseille, Irapuato, Budapest, ennél már nincs lejjebb.

Andorra, Kazahsztán, Liechtenstein, Luxemburg, Málta és egyéb égések tükrében azt kell mondani, optimistán tekintett a jövőbe az újság.

A magyar játékosokat meg így osztályozta (1-től 10-ig): Sáfár 4 – Lőrincz 3, Sebők 4, Bánfi 3 – Dombi 3 (Mracskó 3), Nyilas 4, Halmai 4, Lipcsei 3 (Urbán 4), Keresztúri 5 – Orosz 4, Klausz 3 (Illés 0, a 0-7 után a véghajrában szépítő középpályás azért nem kapott érdemjegyet, mert kevés időt töltött a pályán).

A vendégek lehengerlően kezdtek, az Espanyolban futballozó Branko Brnovic már a második percben Sáfár Szabolcs kapujába emelt; a hatodikban a La Corunából meghívott Miroslav Djukic fejelt a hálóba; a tizedikben Dejan Savicevic, a Zseninek becézett Milan-sztár lefektette Bánfi Jánost, mint apa gyermekét, aztán a léc alá lőtt (0-3).

Az Üllői úton 13 375 néző dermedt meg, és nem elsősorban a hidegtől, pedig aznap csak 2 és 7 fok között volt a napi csúcshőmérséklet.

A nyitány annak ellenére is nyomasztóan hatott, hogy a margitszigeti Thermal Hotelben megszálló jugoszlávok a már említetteken kívül is hírességek sorát vonultatták fel. Közéjük tartozott Sinisa Mihajlovic (Sampdoria), Vladimir Jugovic (Lazio), Dragan Stojkovic (Grampus Eight), Ljubinko Drulovic (Porto), Predrag Mijatovic (Real Madrid), Savo Milosevic (Aston Villa). A kékek keretében mindössze két otthon játszó labdarúgó, a Partizanban védő Ivica Kralj és a Crvena Zvezdában futballozó Perica Ognjenovic tűnt fel.

Csank János szövetségi kapitány ezzel együtt kijelentette: „Nem félünk, hisz bármekkora sztárok, ők is csak hús-vér emberek, ők is hibázhatnak.” Majd a meccs után a szakvezető azt mondta: „Úgy érzem, ha stabil marad a csapat, lehetett volna döntetlen is az eredmény. A két gyors jugoszláv gól azonban olyan szintű teljesítménycsökkenést okozott, amilyenre nem számítottam.”

Stabil csapat? Ennek felvetése egészen abszurd volt, hiszen Mijatovic a 26. és 51. perc között mesterhármast ért el, majd a 64.-ben Milosevic is beköszönt.

Ha a jugók a mérkőzés harmadik harmadára nem állnak le, alighanem két számjegyű győzelmet aratnak.

Urbán Flórián nemhogy nem kért elnézést, de a maga részéről elejét vette volna a kritikáknak: „Semmi sem sikerült, ám nem hiszem, hogy ezért most ismét belénk kell rúgni.”

Nyilván a „szép volt, fiúk!” lett volna a feladat.

A nézők egy része viszont azt kiáltozta: „Hungária, tragédia!”

A visszavágó előtt Slobodan Santrac szakvezető azt tervezte, hogy a Jugoszlávia lightot szerepelteti, de aztán eltekintett ettől, mert elkelt mind az 55 000 jegy, és a szurkolók a legjobbakat akarták látni. Sajnos. Mijatovic ugyanis lemondta volna a részvételt, ám a szakvezető meggyőzte őt, hogy játsszon, és – ha már pályára lépett – szerzett négy gonosz gólt. Az ötödiket, sorrendben az elsőt, Milosevic érte el (5-0).

A kék csillagok tizenkettővel tömték ki a tucatcsapatot.

Ch. Gáll András kollégám-barátom így fogalmazott: „Minden oka meglenne a krónikásnak arra, hogy még egyet üssön a minősíthetetlen teljesítményt nyújtó magyar válogatotton, de most inkább örüljünk annak, hogy végre túl vagyunk a jugók elleni kétfelvonásos pokoljáráson.”

Néhány megviselt magyar drukker meg azt kiáltozta Belgrádban: „Urbán, Sebők, Mracskó, rettenetes zacskó!”

A Nemzeti Sport ezúttal sem kegyelmezett, ilyen érdemjegyekkel jutalmazta hazánk fiait: Babos 5 – Sebők 4 – Mracskó 3, Urbán 4, Kuttor 4, Szlezák 3 (Lipcsei 3) – Dombi 4, Halmai 5, Illés 4, Keresztúri 5 – Kovács Zoltán 3. A lap hozzátette: „Azok a labdarúgók, akik pályára léptek Belgrádban, Magyarország legjobbjai…”

Közülük Mracskó Mihály még azt is felvetette: „Tényleg kellett nekünk a finnek öngólja Helsinkiben?”

A nélkül bizony még pótselejtezőt sem játszott volna a válogatott az utóbbi három és fél évtizedben.

Az idei világbajnokság hamarosan kezdődik, a magyar futballisták számára az is tévéfotelből lesz látható, mint 1986 óta valamennyi FIFA-seregszemle.

Pedig igazán elég már a mindig tv-vb-ből…