Olyan hideg tombolt 1982. október 20-án Moszkvában, hogy mindössze 16 500 drukker ment ki a Szpartak–Haarlem UEFA Kupa-mérkőzésre. A szerény érdeklődés miatt csak két lelátórészt nyitottak meg, az persze kérdés, miért tették a találkozót este hétre mínusz tíz fokban.
Ám ez volt a legelhanyagolhatóbb dilemma.
A tragédia közvetlenül azután történt, hogy Szergej Svecov a nyolcvankilencedik percben megszerezte a Szpartak második gólját (2-0). Akkor a 16 és fél ezer nézőből nagyjából 12 ezer már elindult hazafelé, majd megtorpant a kitartók morajlására. Közben a keleti lelátó metró felőli szakaszának lépcsőjén egy nőnek leesett a cipője, lehajolt érte, a mögötte lévők átestek rajta, és attól kezdve a lent lévőkre zúdult a fölöttük lévő tömeg.
Hogy mi történt pontosan, azt senki nem tudta, a hivatalos adatokat csak 1989-ben hozták nyilvánosságra.
Az év nyarán (július 8-án) a Szovjetszkij Sport cikket tett közzé a Luzsnyiki sötét titka címmel, s azt írta az 1982-es mérkőzésről, hogy annak végén 340 ember hunyt el. Az írás nyomán vizsgálat indult a katasztrófa utólagos felderítésére, s július 20-án az Izvesztyija interjút közölt a vizsgáló bizottság vezetőjével, Alekszandr Spejer nyomozóval. A detektív addig ismeretlen tényekkel szolgált a szerencsétlenségről, és azt mondta:
Svecov gólja nem súlyosbította, hanem talán még javította is a helyzetet. A felső szintről a folyosóra jutó szurkolók közül sokan visszarohantak, így enyhült a nyomást azokon, akik már lementek a lépcsőn.
Ezzel együtt Spejer feltárta az áldozatok (66), valamint a sérültek hivatalos számát (61).
A szovjet közvélemény akkor értesült először a tragédiáról. Igaz, a Vecsernyaja Moszkvában 1982. október 21-én annyi megjelent: „A Központi Lenin Stadionban lezajlott labdarúgó-mérkőzés után, amikor a nézők kifelé tartottak, baleset történt. Voltak áldozatok. A baleset körülményeinek kivizsgálása folyamatban van.”
A két szovjet sportújság, a Szovjetszkij Szport és a Futbol-Hokkej részletes beszámolót közölt a mérkőzésről, de nem tett említést semmiféle „balesetről”. Majd 1982. november 5-én az olasz La Stampa arról írt, hogy „úgy tűnik, 72 ember meghalt és legalább 150 megsérült Moszkvában, a Szpartak és a holland Haarlem találkozóján”.
A hozzátartozóknak legfeljebb negyven percet adtak, hogy elbúcsúzzanak szeretteiktől, mielőtt a temetés lezajlott volna. A szülőket, nagyszülőket, testvéreket a hatóságok figyelmeztették, hogy nem beszélhetnek a tragédiáról, emléktáblákat, virágokat sem helyezhetnek el a stadionban, ellenkező esetben akár börtön is várhat rájuk.
A legfelső körök nagyon is foglalkoztak az üggyel, jóllehet nyilvánosan elhallgatták azt. Jurij Andropov akkoriban lépett a november 10-én elhunyt Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár helyére, s november 26-án büntetőeljárás alá vonták Viktor Kokriscsevet és Jurij Pancsihint, a stadion két vezetőjét. Csak előbbi volt szolgálatban a katasztrófa idején, ám 1983-ban mindkettőt három év börtönre ítélték. Kokriscsev azonban, mint állami kitüntetett, jogosult volt a Szovjetunió létrejöttének hatvanadik évfordulója alkalmából (1977-ben) kihirdetett amnesztiára, ennélfogva szabadlábra helyezték. Viszont örökre kizárták a pártból.
Vallomásában megemlítette: „A meccs előtt felhívtam korábbi osztálytársamat, Vjacseszlav Koloszkovot, és javasoltam a mérkőzés helyszínének megváltoztatását. Azt válaszolta, nincs elég idő, az UEFA nem egyezne bele a módosításba.” (Koloszkov az Európai Labdarúgó Szövetség alelnöke, az UEFA végrehajtó-bizottságának legfiatalabb, 1982-ben negyvenegy éves tagja volt.)
Pancsihin a büntetés felét letöltötte.
Andropov pedig tovább tisztogatott: december 17-én menesztette Nyikolaj Scselokov belügyminisztert, miután annak tevékenységével kapcsolatban korrupció gyanúja merült fel.
A játékosok azon a szörnyű estén nem gyanakodtak. Edgar Gessz, a Szpartak középpályása évtizedekkel később így nyilatkozott:
Semmit sem tudtunk az áldozatokról. Az öltözőben ültünk, és halvány fogalmunk sem volt a katasztrófáról. Csak másnap reggel értesültünk a tragédiáról, amikor Nyikolaj Sztarosztyin, a Szpartak alapító elnöke közölte azt velünk.
Martin Haar, a Haarlem csapatkapitánya így emlékezett a borzasztó estére: „Nagyon gyorsan el kellett hagynunk a stadiont, de nem figyeltünk erre, mert a vereség fölötti csalódás töltött el bennünket. Még akkor sem ocsúdtunk fel, amikor szirénázó autók seregét láttuk-hallottuk.”
A találkozó huszonötödik évfordulóján, 2007. október 20-án emlékmérkőzést játszottak a Luzsnyikiban a Szpartak Moszkva és a Haarlem korábbi labdarúgói. Az ötlet Edwin Struis holland sportújságírótól származott. „A nyolcaddöntős szereplés a Haarlem legjobb európai eredménye volt, s mi sem lenne szebb, mint hogy jótékonysági mérkőzésen segítsük az áldozatok hozzátartozóit” – indokolta javaslatát. Hozzátette: „Beszéltem a teniszező Andrej Csesznokovval, aki annak idején kinn volt a mérkőzésen. Azt mondta,
annyi holttestet látott egymás mellé fektetve, amennyi beborítana két teniszpályát.
A holland kolléga elképzelését széleskörű egyetértés és összefogás kísérte, a szervezésben holland részről szerepet játszott a pályafutását Haarlemben kezdő Ruud Gullit, az egy időben ott edzősködő Dick Advocaat, valamint a 2000-es évek második felében az orosz válogatott szakvezetőjeként foglalkoztatott Guus Hiddink.
A rettenetes eredetin a szovjet csapat így állt fel: Daszajev (91-szeres válogatott volt) – Szocsnov (-), Svecov (-), Scserbak (-), Romancev (9) – Pozdnyakov (7), Gessz (1), Savlo (19) – Cserenkov (34), Rogyjonov (37), Gavrilov (46). A hollandok összetétele ez volt: Metgod – Nijholt – Masefield, Leijsner, Verkaik, Van Leen – Balm, Kleton, Haar – Keur, Böckling. E labdarúgók közül egyedül Edward Metgod kapus szerepelt a narancssárgák válogatottjában, ő is csak egyetlen alkalommal, 1982 novemberében Rotterdamban, a franciák elleni mérkőzésen (Tahamata, illetve Battiston és Platini góljával 1-2).
Annak idején a moszkvai 2-0 után a Szpartak idegenben 3-1-re nyert, és simán továbbjutott.
Játékosai egy másodpercig sem ünnepeltek.