Hatvan éve Eusebio is csak bámulta Pelé pazar parádéját

Az év klubmeccse volt hatvan évvel ezelőtt, 1962. október 11-én a Benfica–Santos a Világkupáért. A lisszaboni csapat abban az esztendőben megismételte BEK-diadalát: ahogyan 1961-ben a Kubala Lászlóval, Kocsis Sándorral, Czibor Zoltánnal felálló Barcelonát legyőzte – az ott szokásos 3-2-re a berni Wankdorfban… –, úgy egy évvel később Puskás Ferenc hiába ért el mesterhármast az első félidőben, a portugál együttes a szünet után 2-3-ról 5-3-ra fordított Amszterdamban.

Világszám!

A Santos pedig először hódította el a Libertadores Kupát az addigi két kiadást megnyerő uruguayi Penaroltól, és abban az országban volt az első számú klubcsapat, amelynek válogatottja 1962-ben egymás után másodszor nyerte el a vb-aranyérmet.

Ráadásul ott Pelé, itt Eusebio…

Kettejük párharca 2-0-val kezdődött. A Santosnak ugyan sok köze nem volt Rio de Janeiróhoz, mégis a Maracana stadionba telepítette az első mérkőzést – miként később további öt alkalommal is a riói szentélyben fogadta külföldi ellenfelét –, és 86 047 néző előtt 3-2-re győzött úgy, hogy a huszonkettedik születésnapjához közeledő Pelé duplázott, miközben Eusebio néma maradt. A lisszaboni bálvány helyett Joaquim Santana tartotta a lépést a „királlyal”: ő is két gólt szerzett.

A visszavágóra órák alatt elfogyott a Luz stadion 73 ezer belépője.

A Benfica biztos volt a revánsban és a harmadik mérkőzés lehetőségének megteremtésében – ehhez bármilyen arányú győzelem elég lett volna –, egyúttal az a remény is éltette, hogy a kiírás úgy szólt: az esetleges harmadik meccset szintén Lisszabonban rendezik.

A brazil együttes viszont félelmetes garnitúrával és ennek megfelelő számokkal érkezett a portugál fővárosba. A Santos Globetrotters 1961-ben 94 mérkőzést – köztük 39 nemzetközi találkozót – vívott, ezek közül 67-et megnyert, és csak 13-at vesztett el. Pelé 110, Coutinho 78, Pepe 59 gólt ért el. A nyári párizsi tornán a Benficát is fölényesen felülmúlta a csapat, noha a csereként beküldött Eusebio triplázott (6-3).

Aztán 1962-ben a Santos 76 meccset (24 nemzetközit) játszott 51 győzelemmel, 14 döntetlennel és 11 vereséggel, 63 Pelé- és 57 Coutinho-góllal. Az évtized, sőt az évszázad brazil klubcsapata alakult ki, amely 1961 és 1969 között 23 trófeát nyert. Mindegyik diadalban benne volt Pelé és Pepe, 22-ből vállalt részt Zito és Coutinho, 21-ből Lula edző és Lima, 19-ből Mauro Ramos, 18-ból Dorval és Mengalvio.

A szakvezetőt kivéve valamennyien – négyen kétszeres – világbajnokok voltak, a törzsgárdisták közül Pepe 750, Zito 727, Lima 696, Pelé 636 meccset nyomott le a Santosban. A 457 mérkőzésen 368 gólt szerző Coutinhóról pedig Pelé azt mondta: „A tizenhatoson belül jobb volt nálam.” A gazdagságra jellemző, hogy Coutinho cseréje, Toninho Guerreiro 373 találkozón 283 gólt jegyzett. Azután, hogy standard kezdő lett, az 1970-es vb-keretbe állítólag csak azért nem került be, mert Emilio Medici államelnök kötelezte Mario Zagallót, hogy elvigye a Mundialra Dariót, a véres kezű politikus kedvencét. (A szövetségi kapitány csupán látszólag nem állt ellen: Dario a harmadszor világbajnok csapatban egyetlen percet sem játszott. Ez azonban aligha vigasztalta Toninho Guerreirót.)

A Fény stadionjában is ragyogtak a csillagok. Pepe keresztbe lőtte a labdát, Pelé bevetődött: 0-1. Aztán Pelé-szóló következett, bal alsó sarkos befejezéssel: 0-2. Majd ismét Pelé-szlalom futott a pályán, a végén bámulatos visszapasszal Coutinhónak: 0-3. Pelé nem állt le, újabb cselsorozattal szédített, s bár Costa Pereira kapus elsőre védett, a kipattanót az „uralkodó” begurította: 0-4. A megviselt idegzetű Costa Pereira hamarosan kiejtett egy könnyű labdát, Pepe meg köszönte szépen: 0-5!

Teljes döbbenet volt a portugálok körében.

S a hangulat nem oldódott attól sem, hogy az utolsó öt percben Eusebio, majd Santana szépített (2-5). Az A Bola című lisszaboni lap azt írta: „A Benfica abban a tévhitben ringatta magát, hogy fel tudja venni a versenyt a Santosszal.” A brazil Gazeta Esportiva meg így lelkendezett: „A Santos és semmi más!” José Augusto, a Benfica 45-szörös válogatott jobbszélsője kijelentette: „Ez a legjobb csapat, amellyel valaha szembekerültünk.”

A Santos Gilmar – Calvet, Mauro, Olavo, Dalmo – Zito, Mengalvio – Dorval, Coutinho, Pelé, Pepe összeállításban játszott, Antonio Lima hiányzott a tizenegyből. Illetve, az eredmény és a gálaműsor alapján még ő sem hiányzott…

A Costa Pereira – Jacinto, Humberto Fernandes, Raul, Cruz – Cavem, Coluna – José Augusto, Santana, Eusebio, Simoes összetételű ellenfélben annál mélyebb nyomot hagyott, hogy Guttmann Béla nem volt jelen. A magyar edző a második BEK-diadal után felmondott – mert hiába kért fizetésemelést –, és máig érvényes átkot szórt a klubra. (Jóllehet 1965-ben egy évre visszatért a Benficához, és hasonlóképpen járt a Manchester Uniteddel, mint Fernando Riera, a chilei edző 1962-ben a Santosszal: az angol csapat a BEK negyeddöntőjének visszavágóján lehengerlő, 5-1-es diadalt aratott Lisszabonban. Majd az elődöntőben 1-2-es összesítéssel alulmaradt a belgrádi Partizannal szemben.)

Amiben az összes szakember és szurkoló megegyezett: minden idők legnagyobb Santosa találkozott a futballtörténet legnagyszerűbb Benficájával. S bár Zito volt a brazil Bozsik, Mauro az 1962-es világbajnok együttes csapatkapitánya, Pepe a Santos-stadion, a Vila Belmiro „ágyúja”, a labdaművész-együttesből kiragyogott Pelé. Róla a Brazíliában élő német Fritz Hack könyvet jelentetett meg 1963-ban. Ebből idézünk:

A Pelét megelőző nagy játékosok rendkívüliek voltak, ő azonban valamennyinek a keveréke. Játékintelligenciája utoléri Alfredo di Stefanóét. Az a képessége, ahogy meg tud szabadulni ellenfeleitől, Fritz Walterével hasonlítható össze. Ugróereje, lendülete, fejelőtudása felülmúlja Kocsis Sándorét; akrobata, mint Silvio Piola; példátlan a startja, mint Armin Haryé; ugyanolyan a góllövő érzéke, mint Puskás Ferencé; lövéseinek ereje akár »Bimbo« Binderé.

A Világkupa két meccsén nyolc Santos-gólból ötöt szerzett, és további kettőt előkészített. A brazil visszaemlékezések megegyeznek abban: a visszavágó volt a Santos legpazarabb másfél órája a kivételes dekádban. Pedig akadt néhány nagy találkozó, hogy csak egyet-egyet emeljünk ki évről évre: Flamengo 7-1 (1961), Cerro Porteno 9-1 (1962), Botafogo 5-0 (1963), Corinthians 7-4 (1964), Csehszlovákia válogatottja 6-4 (1965), Benfica 4-0 (1966), Universidad Catolica 6-2 (1967), Vasas 4-0 (1968), Botafogo 5-1 (1969).

Hogy Pelé legjobb mérkőzése a lisszaboni lett volna, azt nem írják.

Feltehetően azért nem, mert a Santos show-iból sem könnyű, ám a Pelé-oeuvre-ből egyszerűen lehetetlen egy mérkőzést kiválasztani.