Nem lehet mondani, hogy a száz éve, 1922. október 5-én született Jock Stein jelentéktelen labdarúgó lett volna. A Celticben 148 mérkőzést játszott, a glasgow-i csapat az ő csapatkapitánysága idején, 1954-ben szakította meg tizenhat éves bajnoki nyeretlenségi sorozatát, sőt abban az esztendőben a Skót Kupát is elhódította.
Ám edzőként Stein egészen más dimenziókba emelkedett, mint a walesi Llanelli Towntól 1200 fontért megszerzett játékosként.
A csúcsévben, 1967-ben csapata elhódította a BEK-et, a bajnoki címet, a Skót Kupát és a skót Liga Kupát. Több trófeát egyszerűen nem nyerhetett el.
Az edző előtte már a Dunfermline menedzsereként felhívta magára a figyelmet. A kis csapat 1961-ben Skót Kupa-diadalt ünnepelt – a döntőben 2-0-ra verte a Celticet –, majd a Vásárvárosok Kupájában (az UEFA Kupa elődjében) a legjobb nyolcig jutott. A negyeddöntőben a Lung – Káposzta, Rajna, Sóvári – Solymosi, Borsányi – Lenkei, Göröcs, Bene, Kuharszki, Rossi összetételű Újpest állította meg, noha a Népstadionban rendezett első mérkőzés tizedik percében a brit együttes vezetett 2-0-ra. A lilák innen fordítottak 4-2-re, a végeredmény 4-3 lett, majd a visszavágón a tinédzser Bene Ferenc pecsétet ütött a továbbjutásra (1-0).
A Dunfermline-t nem törte le kiesés. A VVK következő kiírásában elbúcsúztatta az Evertont (0-1, 2-0), aztán a spanyolországi 0-4-ért 6-2-vel vágott vissza a Valenciának úgy, hogy a 36. percben 5-1 volt az állás. A Lisszabonban rendezett harmadik mérkőzésen 1-0-ra nyert a Valencia, amely az elődöntőben 3-0, 7-3-mal intézte el a visszavágóra a Vasas két extraklasszisával, Farkas Jánossal és Machos Ferenccel megerősített MTK-t, a döntőben pedig 6-2, 1-1-gyel a Barcelonát, amelynek valamennyi gólját Kocsis Sándor szerezte.
Stein meghálálta a különleges bizalmat, bár apja undorodott még a gondolatától is, hogy fia a katolikus klubhoz szegődjön. A tréner hatvanöt márciusában kezdett a glasgow-i zöld-fehéreknél, és néhány héttel később Skót Kupa-győzelmet ünnepelt a 108 800 nézővel zsúfolt Hampden Parkban. Az ellenfél a Dunfermline, az eredmény 3-2 volt.
Majd az 1965/66-os évadban felidézte 1954-et: a Celtic azóta nem volt bajnok, hogy Stein csapatkapitánnyal megszerezte az elsőséget, de tizenkét esztendő elteltével vége lett a böjtnek. Sőt az együttes 1965 és 1968 között, Stein első három szakvezetői szezonjában mindösszesen hét vereséget szenvedett a bajnokságban, de az elsőben többet (4-et), mint a másik kettőben összesen (2, 1). A csapat 106, 111, majd újra 106 gólt ért el, az ellenfelek hálója rongyosra cincálódott.
Közben 1966-ban a Celtic bejutott a Kupagyőztesek Európa Kupája elődöntőjébe, de szoros párharcban alulmaradt a Liverpoollal szemben (1-0, 0-2).
Viszont a következő évadban!
Abban a szezonban – minden tétmérkőzést együttvéve – a Celtic nem kevesebb, mint 196 gólt szerzett. Az első számú európai klubtornán kedvező sorsolást kapott: az FC Zürichhel, a Nantes-tal, a Vojvodinával, a prágai Duklával találkozott, mielőtt Lisszabonban döntőt vívott volna Helenio Herrera „Grande Interével”.
Az esélyek – diszkrét megfogalmazással – nem a Simpson – Craig, McNeill, Clark, Gemmell – Murdoch, Auld – Johnstone, Wallace, Chalmers, Lennox összeállítású skótok mellett szóltak. Ott Burgnich, Guarneri, Picchi, Facchetti, Domenghini, Mazzola, Corso, itt meg tizenöt jórészt ismeretlen fiatalember, akik közül tizennégyen a Celtic Park tízmérföldes körzetéből nőttek fel. Sandro Mazzola tizenegyesével vezettek is a milánói megasztárok, de aztán Tommy Gemmell egyenlített, majd hat perccel a befejezés előtt Steve Chalmers megszerezte a győztes gólt (2-1).
Stein a meccs előtt azt mondta:
Úgy kell játszanunk, mintha nem lenne holnap.
A meccs után meg azt: „E pillanatban nincs nálam büszkébb ember Isten földjén.”
Joe McBride, aki 1966 decemberéig a csapat gólkirálya volt, kihagyta a döntőt (is), de ezt élete legnagyobb szerencséjének tartotta. Roland Barnes professzor talált valamit a csatár térdében, ami nem hagyta nyugodni. „Más orvos megoperált volna porccal – mondta McBride –, ő azonban kiderítette, hogy csontrákom van, még korai stádiumban. Ha azt nem fedezi fel, alighanem fiatalon meghalok, de legalábbis amputálják a lábamat.”
Így viszont McBride visszatért a pályára, és 1972-ig játszott, majd hetvennégy esztendős koráig élt, tíz évvel ezelőtt fejezte be földi pályafutását.
Stein 1970-ben megint a BEK-döntőbe vitte csapatát, ám úgy járt, mint az Internazionale 1967-ben. A milánói csúcstalálkozón Gemmell, a gólerős hátvéd előnyhöz juttatta a Celticet, de Rinus Israël egyenlített, majd a kétszer negyedórás hosszabbítás hajrájában a svéd Ove Kindvall a mennyekbe repítette a Feyenoordot (2-1).
A nagy menedzser így is harmincegy trófeát nyert csapatával, amelyet összesen 718 mérkőzésen dirigált (70 százalékot felülmúló eredménnyel). Hetvenötben túlélt egy végzetesnek tetsző autóbalesetet, majd hetvennyolc októberében skót szövetségi kapitánnyá avatták, és kivezette együttesét a következő világbajnokságra. Igaz, az 1982-es Mundialon csak Új-Zéland csapatát sikerült legyőzni, a Szovjetunió válogatottjával szemben 2-2-t, Brazília legjobbjai ellen 1-4-et produkált a gárda.
Majd az újabb vb-selejtezősorozatban drámai fordulat következett be. Cardiffban, a Wales–Skócia találkozón (1-1) rettenetesen felizgatta magát, mert Jim Leighton kapusnak kiesett a kontaktlencséje, s mivel nem volt nála másik, Steinnek a szünetben kapust kellett cserélnie, Alan Rough állt a háló elé. Stein a miatt, hogy nem akadt pótlencse, az öltözőben már-már őrjöngve támadt segítőjére, bizonyos Alex Fergusonra.
A Ninian Parkban 12 ezer vendégszurkoló búcsúzott tőle dermedt csendben. Utóbb Ferguson, aki azt mondta róla: „soha többé nem lesz még egy olyan edző, mint Jock Stein”, az ausztrálokkal vívott interkontinentális pótselejtezőn kijuttatta a skót csapatot az 1986-os világbajnokságra, a sikert pedig nemhogy mentorának ajánlotta, de neki tudta be.
Big Jock már életében feldolgozta az elmúlást. Azt hangoztatta: „Ebben a futballbizniszben mindannyian a tegnapi férfiak közé kerülünk. Elfelejtik bármelyikünket egyhamar.”
Íme, valami, amiben még ő is tévedett.