Mancini ismét felülmúlta Rossit, de nincs szégyenkezni valója a magyar válogatottnak

„Iszonyatosan csalódott vagyok, sokkal több volt bennünk. Lehet meg fogom bánni, hogy így érzek, de ezen nem tudok változtatni” – nyilatkozta 86., egyben utolsó válogatott fellépését követően Szalai Ádám, miután a magyar csapat a Nemzetek Ligája A-divíziójának „csoportdöntőjén” vereséget szenvedett az Európa-bajnoki címvédő Olaszországgal szemben, így nem tudta kiharcolni a négyes döntőben való részvételt.

Pedig ha van olyan teljesítmény, amely után nem kell csalódottnak lenni, akkor az a magyar válogatotté az NL csoportkörében.

Ugyanakkor talán ez példázza a legjobban azt a győztes mentalitást, amelyet Szalai Ádám képviselt a csapat öltözőjében, és amelyet most a pályán elvégzett munkájával együtt pótolni kell.

A búcsúzó csapatkapitány emellett kiemelte, a mostani eredmények a szövetségi kapitány Marco Rossinak köszönhetők. A szakvezető irányításával a magyar válogatott nem csak addig jutott el, hogy megnehezíti a legnagyobbak dolgát is, hanem taktikai felkészültségének köszönhetően méltó partnere bármely együttesnek. A német, az angol és az olasz válogatott közül viszont éppen az utóbbi volt az, amely ellen a két vereségét elszenvedte a válogatott, és mindent összevetve elmondható az is: Roberto Mancini csapata volt az, amelyik legjobban felkészült a másikból.

Mivel a tét itt egyértelműen a továbbjutás volt, egyik szövetségi kapitány sem változtatott sokat a pénteken lejátszott Németország, illetve Anglia elleni meccshez képest. Ez Marco Rossi esetében egyáltalán nem meglepő, hiszen a nyári mérkőzéseken is leginkább csak kényszerből nyúlt bele a csapatába, amely immár állandó jelleggel 3-4-2-1-es alakzatban lép pályára. Az egyetlen személyi változtatást péntekről hétfőre Loic Nego szerepeltetése jelentette, aki nem a megszokott jobb oldali szárnyvédő posztján, hanem a támadósor jobb oldalán, Gazdag Dániel helyén játszott.

Mancini ezzel szemben szinte az egész sorozatot a kísérletezésnek szentelte,

és számos játékos mutatkozhatott be ezeken a találkozókon az Azzurriban. Az olasz csapat ráadásul az angolok elleni mérkőzésen már nem is a megszokott 4-3-3-as, hanem a németek elleni csúfos vereség során „debütáló” 3-5-2-es felállásban lépett pályára. Az utolsó meccsre viszont a felállási forma is megmaradt, és a kezdőcsapatban is egyetlen változás történt csupán: a középcsatár posztján Gianluca Scamaccát a fiatal Wilfried Gnonto váltotta.

A magyar válogatott szokás szerint nem próbálta magasan letámadni az ellenfelét, hanem a kezdőkör környékén kezdte meg a védekezést 5-2-3-as alakzatban, amit viszont az olaszok a két csapat első összecsapásához hasonlóan okosan próbáltak manipulálni.

Ennek az egyik kulcsa az első félidőben Bryan Cristante volt, aki bal oldali belső középpályásként folyamatosan kilépett az oldalvonal mellé, miközben Federico Di Marco szárnyvédőként nagyon magas pozíciót vett fel a magyar védelemmel egy vonalban. Ezzel a legtöbbször Nego került nehéz helyzetbe, akinek egyszerre kellett volna figyelni a középpályásra, és a bal oldali középhátvéd Acerbire, így a labdás játékosnak többnyire elég sok ideje volt döntést hozni, ahogyan ez a fenti képen látható szituációnál is kirajzolódik. Emellett fontos kiemelni, hogy amíg Cristante bal oldali középpályásként folyamatosan az oldalvonal felé mozgott ki, a középpályás hármas másik oldalán játszó Nicolo Barella a jobb oldali félterületben vett fel magas pozíciót, és beindulásokkal tudott területet nyitni a jobb oldalon felfutó Di Lorenzónak, kettő az egy elleni helyzetet kialakítva Kerkez Milossal szemben.

Ezekre a helyzetekre a magyar válogatott úgy próbált reagálni, hogy jobb oldali szárnyvédőként Fiola Attila lépett egy sorral feljebb a kimozgó Cristantéra, mögötte pedig a védelem a labda irányába tolódott. Az olasz válogatott viszont ezzel részben célt ért, hiszen ebben a szituációban például Acerbi azonnal a Fiola mögötti területre emelte be a labdát.

Az olaszok kezére játszott az is, hogy amíg ők három belső középpályással játszottak (valamint a két csatár közül az egyik rendszeresen visszamozgott), addig a magyaroknál a pálya ezen területén csak Nagy Ádám és Schäfer András tartózkodott, így középcsatárként Szalai Ádámnak kellett visszazárnia Jorginhóra, az olaszok legmélyebben helyezkedő középpályására.

Emiatt azonban a kiválóan passzoló Bonuccinak rengeteg ideje volt a labdával, és számos alkalommal teljesen szabadon játszhatta meg azt a vonalak közé, vagy mint ebben az esetben, a magasan helyezkedő Di Marco felé, akivel immár Lang Ádámnak kellett felvennie a futóversenyt Fiola kimozgatása után. Ami pedig még fontosabb: a Fehérvár játékosának kilépése nyomán egy fővel megfogyatkozott a magyar védelem. Érdemes megnézni, hogy amíg Di Marco a bal szélen kéri a labdát, a bal oldali félterületben Raspadori, középen Gnonto, a jobb oldali félterületben Barella, illetve (a képen már nem látszódik) a jobb szélen Di Lorenzo indul meg a magyar kapu felé, kialakítva egy potenciális öt a négy elleni létszámfölényt.

De a legnagyobb gondot a magyar csapatnak nem ez, hanem az olaszok letámadása jelentette.

Az idegenbeli mérkőzésen már meggyűlt a Rossi-csapat baja az olaszok presszingjével, akik az egész pályán ember-ember ellen vették fel a harcot magyar csapattal, így Schäfer rendszeresen védelembe való visszalépéseivel sem sikerült létszámbeli vagy pozíciós előnyt kiharcolni.

Ehhez képest az olaszok most jóval óvatosabbak voltak a meccs elején, és nem akarták hátul meghagyni az egy az egy elleni párharcok lehetőségét. Így magasan, 5-3-1-1-es alakzatban kezdték meg a nyomásgyakorlást, amelyben Jorginho folyamatosan hátul maradt biztosítani a védelem előtt, míg a két csatár közül az egyik a labda pozíciójától függően támadta Orbánt vagy Schäfert, miközben a másik Nagy Ádámra figyelt középen. A fenti jelenetnél például az utóbbi szerepet Raspadori töltött be, míg Barella a középpályáról a szélre kiváltva helyezett nyomást a Kerkez magas pozíciója miatt a balhátvéd helyét elfoglaló Szalai Attilára.

Az olasz csapat így meg tudta ugyan akadályozni a közvetlen előrejutást, de a kapuson keresztül a magyar csapat hátul könnyedén tudta járatni a labdát, egyik oldaltól a másikig futtatva az olaszokat: itt már Raspadori lépett ki Orbánra és Gnonto figyelt Nagy Ádámra, miközben Cristante rontott ki Langra, ám Gulácsi ismét szabad opciót biztosított az oldalváltáshoz.

A labdajáratás és a folyamatos tolódás miatt végül rés nyílt az olasz pajzson, és sikerült feljátszani a labdát a visszalépő Szoboszlainak, akit Toloi a védelemből csak késve tudott kitámadni. Az ő helyét pedig máris támadta Kerkez és Nego, ami tiszta opciót teremtett Szoboszlainak a gyors oldalváltásra.

Emiatt a 10. perctől kezdve nagyobb kockázatot vállalt a labda nélküli játékban az olasz csapat, és Jorginhót felküldve a labdás oldalon immár egy az egyben próbálta letámadni a magyar játékosokat. Mivel a Chelsea középpályásának agresszívabb pozíciója miatt az egyik csatárnak nem kellett visszazárnia Nagyra, a kapus és a hosszú oldalon helyezkedő középhátvéd között helyezkedve megszüntette a könnyű magyar oldalváltások lehetőségét.

Végül a vendégek első gólját is egy ilyen letámadás eredményezte: ezúttal nem Jorginho lépett feljebb, hanem a bal oldalról Cristante mozgott be Nagy Ádámra, akinek ekkorra már több labdavesztése is volt hasonló helyzetben, és az AS Roma játékosának nyomása alatt röviden tette haza a labdát az egyetlen szabad emberként megjátszható Gulácsinak, amire először a biztosító Gnonto, majd Raspadori csapott le.

A legnagyobb hibát ebben az esetben azonban mégsem a Pisa középpályása, hanem Szalai Attila követte el, aki úgy passzolta be középre a labdát, hogy már teljesen nyilvánvaló volt: Nagy Ádám nyomás alá fog kerülni.

Mivel Szoboszlai Dominik is visszalépett segíteni a labdakihozatalt, amivel magával rántott egy védőt, sokkal ésszerűbb lett volna ilyen szorult helyzetben abba az üres területbe előrejátszani a labdát, és jobban is illett volna a magyar csapat meccstervéhez.

Ilyen hibát azonban nem csak a mieink tudnak elkövetni, és ez vezetett a magyar csapat legnagyobb helyzeteihez is egyetlen akción belül, a második félidőben.

Ebben az esetben sikerült a pálya széle felé szorítani az olasz csapatot, ahol Szoboszlai Toloira, Kerkez pedig Di Lorenzóra helyezett nyomást. Ebben a szorult helyzetben a Napoli játékosa elkövette ugyanazt a hibát, mint Szalai Attila, és a mélységi középpályás Jorginhóhoz passzolt, akire viszont menetrendszerűen visszazárt Szalai Ádám, és a labdaszerzését követően már közvetlenül az olasz védelemre sikerült rávezetni a labdát. Csak Donnarumma bravúrjai mentették meg Mancini csapatát a kapott góltól.

Ezután viszont nem sokkal megszerezte a második gólját is az olasz válogatott, ami végleg eldöntötte a mérkőzés kimenetelét. Ha a statisztikákat böngésszük, akkor azt láthatjuk, hogy a magyarok többet birtokolták a labdát, több labdaértintésük volt a támadóharmadban, és magasabb minőségű helyzeteket is dolgoztak ki, azonban ebben az esetben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a mérkőzés kontextusát: különösen a második gólt követően az olaszok már szinte teljesen lemondtak a magas letámadásról, és átadták a területet a házigazdának. A helyzetek minőségét tekintve pedig az egyetlen nagyobb „ugrást” a Szalai Ádám már taglalt labdaszerzését követő szituáció eredményezte.

A második félidő nagy részében tehát az olasz válogatott lényegében úgy játszott, ahogyan a magyar válogatott szokott a legmagasabb szintű ellenfelekkel szemben.

Bár Marco Rossi meccstervei szinte mindenki ellen működtek, honfitársa, Roberto Mancini kétszer is felül tudta múlni – ezúttal egy gyorsan meghúzott változtatással a labda nélküli játékban.