Csodagyerekek debütáltak szeptemberben, de van-e egyenes út a csillagok közé?

Ethan Nwaneri 15 évesen és 181 naposan érettnek találtatott arra, hogy az Arsenal színeiben pályára lépjen Premier League-mérkőzésen.

Ethan Nwaneri ifjú kora és a gyermekvédelmi törvények miatt

még nem öltözhet egy légtérben felnőtt társaival.

A gyermekvédelmi törvények miatt még nem szerepelhet a világ legnagyobb adatbázisú futballjátékában, a Football Managerben sem, hacsak szülei külön engedélyt nem adnak erre. Nem lesz benne az adatbázisban a szintén szeptemberi debütáns Ymer Abili (a 13 éves kölyökkapust az Oakleigh Cannons vetette be csereként az Ausztrál Kupában) vagy Christopher Atherton sem (aki szintén 13 éves és a Glenavon–Dollingstown északír Ligakupa-mérkőzésen lépett pályára). Pedig utóbbi ezzel csúcstartó lett az Egyesült Királyságban: profi felnőttcsapatban még sosem lépett pályára ennyire fiatal játékos, holott azért a brit szigetek futballtörténelmében már történt egy s más. Magyar példa is van hasonlóra: Keresztes Noel például hiába futballozott 15 évesen a Honvéd-MFA-ban, a Football Manager-játékban még nem szerepelhetett, mert túl fiatal volt. Mint kiderült, a szabályok szerint az NB III-as szerepléshez is túl fiatalnak bizonyult, és a kispestiek pontlevonást is kaptak egy óvás után…

Az imént említett egyesült királyságbeli rekordot korábban Eamonn Collins tartotta (ő a Blackpoolban debütált, 14 évesen és 323 naposan), s ha nem hallottak róla, az nem véletlen, mert hiába játszhatott már kistiniként együtt az 1966-os világbajnok Alan Ball-lal, pályafutása csúcspontja is ez lett (a Colchester Unitedben futott be szerény karriert). Ethan Nwanerire ennél valószínűleg jobb sors vár, de hogy 15 évesen angol élvonalbeli mérkőzést játszhatott, még nem feltétlenül jelenti azt: szupersztár lesz. Sőt! Ha megnézzük a The Analyst listáját a PL-ifjakról, vagy az ESPN-ét a ligarekorder csodagyerekekről, jóformán több ismeretlen nevet látunk, mint ismertet. Még magyar nevet is találunk: Kalman Gerencseri, azaz Gerencséri Kálmán a Ligue 1 történetének legfiatalabb játékosa.

A magyar válogatott valaha volt legfiatalabb játékosát alighanem kevesen tudnák csak megnevezni (Horváth József 15 évesen és 6 hónaposan debütált, veszélyes játékát dicsérték a lapok a Csehország elleni, 1906-os találkozón). A 16 és fél évesen debütáló Bíró Gyula és Orth György szintén csodagyereknek számított, de sokkal nagyobb karriert futott be: előbbi olimpikon és 36-szoros válogatott, utóbbi pedig a magyar futball történetének egyik legendája lett, akinek betonbiztos helye van a minden idők legjobb hazai játékosait rangsorba állító listák élmezőnyében. A szintén ebben a korban mélyvízbe dobott Holits Ödön (aki kapusként került be 16 évesen!) ugyancsak olimpikon (csak éppen távolugrásban), későbbi edző, szövetségi kapitány és futballszakíró volt.

A futball hőskorában még nem volt ritkaság, hogy ennyire fiatal játékosok a válogatottságig vagy az élvonalbeli szereplésig vitték: kevesebben futballoztak, az őstehetségeknek könnyebb volt kitűnni.

A feljegyzések alapján Orth György minden tekintetben kimerítette a csodagyerek fogalmát: messze kiemelkedett kortársai közül, 18 évesen már klasszis játékosnak minősült, „ideális centerhalfjátékát”, érettségét, elsőrangú, a mezőny összes többi tagját felülmúló futballtudását dicsérték. Minden beszámoló egészen szembetűnő futballtudásra, világklasszis képességekre utal.

„Csodálatba ejtett nyugodt, fölényes játékával” – írják róla egy tudósításban.

Arról konszenzus van, hogy Orthnak minden idők legjobb magyar játékosai között van a helye, de még ő sem tudta befutni teljes mértékben a neki jósolt pályaívet. A bécsi Amateure elleni, 1925-ös barátságos mérkőzésen az osztrákok balhátvédje, Hans Tandler telibe találta Orth térdét, súlyos sérülést okozva ezzel. Orth felesége elájult, játékostársai sírva fakadtak, majd megpróbálták meglincselni Tandlert, de ez nem változtatott azon, hogy a zseniális, sok poszton bevethető játékos karrierjében végzetes törés állt be. Bár visszatért, már nem volt az igazi, 1927 után egyszer sem volt válogatott. Az első, 1930-as világbajnokságon a chileiek szövetségi kapitányaként vett részt, holott kora alapján még akár tagja is lehetett volna a négy évvel később debütáló magyar nemzeti csapatnak.

Vagy ott van a közelmúltból egy másik közismert csodagyerek, Freddy Adu sorsa. Pelé „Mozart-szerűnek” nevezte a 14 éves srác tehetségét, de figyelmeztette: akkor futhat be fényes karriert, ha fizikálisan és mentálisan egyaránt rendben lesz. Az utóbbit tekintve pedig sosem volt igazán rendben, de kérdés, ki őrizné meg a józanságát, ha a Nike egymillió dolláros szerződést köt vele, akkori MLS-rekord fizetésének és reklámjainak köszönhetően meg tudja alapozni saját és családja jövőjét, cikkek tömkelegét írják róla, s körbeturnézzák vele az Egyesült Államok legnagyobb talk show-it?

Világszerte ismerik a neved. Mostantól sokkal nehezebb lesz. Mindenki téged figyel. Az edzők árgus szemekkel vizslatnak. A szurkolók egyre többet és többet akarnak. Most kell óvatosnak lenned

– szólt Pelé figyelmeztetése. Ő aztán – aki 15 évesen debütált a profi futballban, 16 évesen a brazil válogatottban és 18 éves kora előtt már világbajnok volt úgy, hogy duplázott a döntőben – tudta, mit beszél. De tudta a négyszeres olimpiai bajnok sprinter, Michael Johnson is, aki konzultánsként próbált tanácsokat adni Adunak.

„Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy az ő helyzetében nagyon sok jó és nagyon sok rossz dolog is történhet. Megvan rá a lehetősége, hogy szép jövőt teremtsen magának és a családjának. De 14 évesen több felelősség van a vállán, mint a felnőtt embereknek, és ha őszinte akarok lenni, az esélyek ellene szólnak” – hangzott Johnson kijózanító, és később teljes mértékben beigazolódó véleménye.

Adu sorsa kiváló példája lehet annak, hogy miként mehet tévútra egy mégoly fantasztikus tehetségű játékos is.

Csapattársai megorroltak arra, hogy sokszor kivételeztek vele. Nem fejlődött eleget védekezésben. Azt hitte, neki „járnak” bizonyos dolgok, s nem megharcolt azokért. A róla készített podcastsorozatban élete legpocsékabb döntésének, legnagyobb hibájának nevezte, amikor egy év után türelmetlenül elhagyta első európai klubját, a Benficát, és kölcsönbe ment a Monacóhoz. Riválisa, a nála csak egy évvel idősebb Ángel Di María kivárta a lehetőséget, és klasszis játékossá teljesedett ki. Adu közben újabb és újabb kölcsönbe ment (egyre gyengébb csapatokba), az MLS-ben sem igazán találta meg a számításait, Brazíliában sem, végül megjárta Szerbiát (Jagodina), Finnországot (KuPS) és Svédországot (Österlen) is. Még mindig csak 33 éves, klubja viszont nincs. Az Österlennél – a svéd harmadosztályról beszélünk! – megállapították: Adu továbbra is ragyogóan bánik a labdával, de fizikális állapota és edzettsége rémes, mentálisan pedig szintén problémák vannak vele.

Érdemes a csodagyerekek karrierívét megvizsgálni egy nagyobb mintán is. A The Guardian évről évre elkészítette a legnagyobb tehetségek ötvenes listáját, Next Generation néven. A 2015-ben kiadott ötvenes listán 1998-as játékosok szerepeltek – olyanok, akiknek (ideális esetben) minimum élvonalbeli karriert kellett volna indítaniuk mára. Ehhez képest

az 50 szupertehetségből ma csak 13 játszik topligában,

és a játékosok alig több mint fele futballozik élvonalbeli bajnokságban. Körülbelül ugyanakkora eséllyel kötöttek ki játékosok a közvetlen futballelitben, mint az alacsonyabb osztályú bajnokságokban. Van, aki már visszavonult, van, aki kvázi falusi focit játszik Baden-Württemberg tartományban, s van, akiről egyszerűen nem tudunk semmit (az észak-koreaiak csodagyereke, Han Kvang Szong még a Juventus utánpótlását is megjárta, legutóbb Katarban futballozott, de haza kellett térnie az Észak-Koreával szembeni ENSZ-szankciók miatt, és „lelépett a térképről”).

Igazi sztár az összeállításban szereplőkből „csak” Martin Ödegaard, Dani Olmo, Christian Pulisic és Federico Valverde lett. Még Ödegaard karrieríve sem volt egyenletesen felfelé ívelő: úgy tűnt, elveszik a Real Madrid első csapata és a Castilla közti légüres térben (az sem segített neki, hogy a „nagyokkal” tréningezett, de elsősorban a Castillában játszott); a Heerenveenben és a Vitesse-ben talált magára, a Real Sociedadban kezdett kiteljesedni, hogy aztán az Arsenalban fusson igazán be. Huszonhárom évesen már a londoni „ágyúsok” csapatkapitánya, de nem mondhatni, hogy könnyű lett volna az útja idáig – hiába volt közmegegyezés arról, hogy ő a világ egyik legtehetségesebb játékosa.

Ez persze még mindig kis minta, de amikor a „fiatalszabály” éveiben debütált magyar és osztrák ifjú játékosok sorsát vetettük össze, akkor azt mutatták az adatok, hogy körülbelül ugyanannyi játékos jut el igazán magas, topkategóriás szintre, mint amennyi kiesik a profi futballvilág körforgásából (ugyanakkor az osztrákok sokkal több élvonalbeli játékost neveltek).

Az biztos, hogy egyenes út semmiképp sem vezet a csodagyerekstátustól a sztárságig. Van esély arra, hogy Ethan Nwaneri Premier League-csillag lesz, de nem elhanyagolható a sansz, hogy tíz év múlva a „Hová tűnt…?” rovatban találkozunk a nevével. Egy rosszkor jött sérülés, egy rosszul elsült átigazolás, fizikális és mentális problémák kisiklathatják a karriert, ahogyan nem elhanyagolható szerepe van a szerencsének is: egy kulcsjátékos sérülése, egy poszt „lyukassága” lehetőséget adhat egy-egy tinédzsernek. Az edzői stáb „csak” az ajtót tudja kinyitni, erről beszélt Mikel Arteta is.

Lehetőséget akarunk adni, ha meglátjuk a tehetséget, az egyéniséget, ha olyan játékosokat látunk, akik imádják, amit csinálnak és akikben nincsen félelem. Kitárjuk nekik az ajtót, hogy felfedezzék, merre mehetnek tovább. Ez egy újabb lépés, egy újabb tapasztalatszerzés. És egy pályafutás alatt nem minden lépés vezet majd előrefelé. Lehet, hogy hármat vissza kell lépnie ahhoz, hogy majd egyet megint előrelépjen, de ezt a lehetőséget kiérdemelte

– magyarázta az Arsenal trénere.

Hozzátette, Nwaneri szemébe nézett, és látta: készen áll. Ez nehezen megfogható dolog, és abban sem lehetünk biztosak, hogy jót súgott-e Arteta hatodik érzéke. Az ajtót mindenesetre kitárta, és ez az egyik legnagyobb dolog, amit egy fiatal játékosért meg lehet tenni. Pláne, ha tényleg csodagyerekről van szó. Mert az a ritkaság, ha csodagyerekből nagyobb karrierív-törés nélkül csodafelnőtt lesz (Pelé, Lionel Messi, Cristiano Ronaldo, Erling Haaland ilyen), a többségnek nem vezet egyenes út a csillagok közé.