Milyen szörnyű csalódás volt, csak ezüst jutott futballban az 1972-es olimpián

Magyarország 1972-ben még futballnemzet volt, válogatottja nem a selejtezőcsoportban, hanem az Európa-bajnokságon szerezte meg a negyedik helyet, az FTC UEFA Kupa-elődöntőt vívott, és csak két kihagyott tizenegyes miatt nem lett finalista, a Honvéd, Újpest, Vasas hármas pedig nem a Felcsút, a Kisvárda vagy a Mezőkövesd mögött kullogott, mert telt házas pesti kettős rangadókon felnőttjátékos és szurkoló azt sem tudta, merre van Felcsút, Kisvárda és Mezőkövesd.

Még a lengyelek sem érdekelték különösebben a labdarúgás hazai híveit. Nagyjából annyira tartották az örök barátokat, amennyit az 1972. augusztus 21-én megjelent hír tartalmazott: a Fatér – Vellai, Molnár, Sándor, Hunyadi – Gulyás, Kandi – Bartos (Kelemen), Németh, Szurgent, Vízi összetételű Csepel 1-1-et ért el Krakkóban a lengyel olimpiai válogatott ellen a korábbi ferencvárosi Németh Miklós góljával.

Kapcsolódó

„Anya! Neveld fel a lányomat! Akkora a baj, lehet, hogy soha többet nem tudunk hazamenni”

Hat legendás magyar sportoló eleveníti fel, hogyan élték meg ötven éve, 1972. szeptember 5-én, amikor a Fekete Szeptember nevű terrorszervezet tagjai 11 izraeli sportolót öltek meg a müncheni olimpián.

Adalék az akkori színvonalhoz: Németh 1971 nyarán, a spanyolországi Elchében rendezett nemzetközi tornán négyet vágott be Puskás Ferenc edző három hónappal korábban BEK-döntős Panathinaikoszának az FTC 6-1-es hengere alkalmával. Aznap az Újpest Huelvában 3-1-re legyőzte a Real Madridot, amelyhez Puskásnak szintén volt némi köze.

A lengyelekkel szemben 1972-ig 16 győzelem és egy-egy döntetlen, valamint vereség szerepelt a válogatott mérlegében.

Hazánkban így fel sem merült, hogy a lengyel együttes az ötkarikás torna döntőjébe juthat. S maga az olimpia sem tartotta lázban az országot, mármint a labdarúgást tekintve nem, hiszen mindenki tudta: a nyári játékokon legföljebb a keleti blokk vonul fel a legjobb futballistával, a nyugatiak és a dél-amerikaiak első vonala hanyagolja rendezvényt.

A béketábor tagjai sem mindig szerepeltették az első csapatot, honfitársaink például a megerősített B válogatottal nyertek az 1964-es és az 1968-as olimpián is. A hatvannégyes tornán az A együttes Eb-bronzérmes törzsgárdistái közül Mátrai, Mészöly, Sipos, Sárosi László, Nagy István, Solymosi, Rákosi, Albert, Tichy, Fenyvesi sem játszott, és ide kell sorolni a kontinenstorna négyes döntőjéről sérülés miatt hiányzó Sándor „Csikart” és Göröcsöt is, míg 1968-ban távol maradt Mexikótól Tamás Gyula, Káposzta, Mátrai, Mészöly, Ihász, Mathesz, Solymosi, Göröcs, Rákosi, Molnár Dezső, Albert, Tichy, Farkas.

A hetvenkettes torna azért különbözött az előzőektől, mert a magyar csapat nem jutott ki az 1970-es világbajnokságra, ezért nem érintette az a szabály, hogy vb-n szerepelt labdarúgók nem játszhatnak az ötkarikás játékokon.

Illovszky Rudolf szövetségi kapitány meghagyta az Eb-negyedik együttes gerincét, de a keret összetételén finomított, és a következő labdarúgókat hívta meg az előkészületekre: Géczi (FTC), Rothermel (Tatabánya) – Vépi, Páncsics, Bálint (mind FTC), Török, Vidáts (mindkettő Vasas), Szűcs (Honvéd), Juhász Péter (Újpest) – Juhász István, Kű (mindkettő FTC), Dunai III (Újpest), Kovács József (Videoton), Kocsis Lajos (Honvéd), Básti (Salgótarján) – Fazekas, Dunai II (mindkettő Újpest), Kozma (Honvéd), Branikovits (FTC), Várady (Vasas), Tóth Kálmán (Tatabánya). A keretszűkítést az élet hajtotta végre, mivel Török Péter és Fazekas László megsérült, ahogyan az olimpián Vidáts Csaba is, míg Juhász Istvánt kihagyta a kapitány, mert Dunai III Ede formáját megnyugtatóbbnak látta.

A válogatott lazán vette az akadályokat Augsburgban, Münchenben, Nürnbergben, Passauban, Regensburgban, egyedül az egyaránt tizenkilenc éves Dirceuval és Falcaóval kiálló brazil utánpótlással gyűlt meg a baja, de Juhász Péter a hajrában bombagóllal egyenlített (2-2). Különben tükörsima győzelem volt Dánia (2-0), az NSZK (4-1) és Mexikó korosztályos csapata (2-0), valamint Irán és az NDK A válogatottja (2-0) ellen.

A lengyelek lemásolták e produkciót, ők is öt győzelemmel (Kolumbia 5-1, Ghána 4-0, NDK 2-1, Szovjetunió 2-1, Marokkó 5-0), valamint egy döntetlennel (Dánia 1-1) kerültek a döntőbe. A magyaroknál Dunai Antal hét gólt ért el, a lengyeleknél a középpályás Kazimierz Deyna ugyanennyit.

A legjobb négy közé kizárólag a szocialista országok képviselői jutottak.

Az NDK és a Szovjetunió együttese meg is egyezett a barátságos döntetlenben (2-2) a harmadik helyért letudott találkozó előtt, a magyar vezetők viszont hallani sem akartak arról, hogy játékosaik megállapodjanak a lengyelekkel az „ikszben”. A labdarúgók nem berzenkedtek az utasítás miatt, mert jobbnak gondolták csapatukat a riválisénál, úgy érezték tehát, az elöljárók fölöslegesen beszélnek. Illovszky mondta ugyan, hogy „jól összekovácsolt, kombinatív játékra törekvő együttes az ellenfél több kiemelkedő egyéniséggel, hiszen Anczok, Deyna, Lubanski, Gadocha a torna legjobb játékosai közé tartozik”, ám a jellemzést mindenki kötelező udvariasságnak tekintette.

Pedig Wlodzimierz Lubanski 1970-ben csak azért nem igazolt a Real Madridhoz, mert a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága nem járult hozzá a szerződéshez. Deynát 1978-ban már elengedték a Manchester Cityhez, majd – akárcsak Wladyslaw Zmudát és Robert Gadochát – az Egyesült Államokba, de a klasszis középpályás nem járt szerencsével: 1989. szeptember elsején, Lengyelország náci lerohanásának ötvenedik évfordulóján halálos autóbalesetet szenvedett San Diegóban. Alig negyvenegy esztendőt töltött köztünk.

A rövid időt nagyszerűen használta fel, az olimpiai döntő kifejezetten az „övé” volt. Pedig az első félidő végén a tinédzser Várady Béla elcsípte Zbigniew Gut átadását, majd Hubert Kostka kapus mellett ravaszul a „rövid”, azaz a jobb sarokba lőtt, miközben tekintetével a fején megsérült, turbános Dunai II-t kereste, hogy majd hozzá passzol. A szünetben senki sem gondolt fordulatra, ám Deyna – mitagadás – korántsem védhetetlen, ballábas lövését Géczi István „benézte”. A kapust a bokszoló Kajdi János kollégának szólította, mondván, neki is gyakran kell öklöznie. A döntőn sajnos lábbal és kézzel sem ment: egy beívelés után a védelem leblokkolt, az indiszponált Géczi meg a rokonok elé csámborgott ki, és Deyna az üres kapuba gurított (1-2).

„Senkit nem lehet dicsérni” – írta másnap a Népsport, nem sejtve, hogy mennyire más ötven év következik a magyar labdarúgásban ahhoz képest, ami a Münchent megelőző dicsőséges dekádokban történt. A Népszava a földbe dorongolt:

Rossz a magyar labdarúgó-válogatott, s ami még szomorúbb, ez nem is az utánpótlás csapata, mint a múltban volt, hanem a nemzeti együttesünk!”

Az Esti Hírlap ugyancsak keserűen állapította meg: „Nem tud a magyar futball lábra állni.”

Még egyszer mondom: három hónappal azelőtt Európa legjobb négy csapata között volt a válogatott.

Illovszky csöndesen megjegyezte: „Ezen a napon száraz pályán is kikaptunk volna. De megtanuljuk még becsülni a második helyet.” A jövőbe látott, hiszen 1972 óta Eb-elődöntő és olimpiai döntő közelébe sem került a címeres mezes együttes. Ötkarikás tornán csak egyszer járt, akkor is pont nélkül maradt a Mexikóvárosban arany-, Münchenben ezüstérmes Dunai Antal kapitány irányításával. Az Európa-bajnokságról meg valószínűleg azóta is hiányozna, mint harminchat éve a vb-ről, de 2016-tól segített rajta a létszámemelés és a bővítéssel együtt járó többlépcsős könnyítés. (A korábbi rendszer szerint esély sem nyílt volna a részvételre, s ez csupán a tizenhatos mezőnyre vonatkozik, mert a négyes és a nyolcas Eb-végjátékra a régi klasszisok is ritkán jutottak el.)

Magam annak idején nagyon szomorú voltam az Eb negyedik és az olimpia második helye miatt, de ma már büszkén tekintek vissza a hajdani csalódást keltőkre, mert nemzetközi összehasonlításban is kiváló labdarúgók voltak.

S öten közülük olimpiai aranyérmesnek mondhatták magukat, hiszen Páncsics Miklós, Szűcs Lajos, Kocsis Lajos, Básti István és Dunai II 1968-ban, Mexikóban a hosszú dobogó középső részére állhatott. S akadt egy hatodik ötkarikás győztes is a müncheni labdarúgótornán: az 1964-ben olimpiai bajnok Palotai Károly 1972-ben már mint játékvezető szerepelt az ötkarikás vetélkedőn.

A lengyelek pedig 1972 és 1974 között 36 válogatott meccsből 26-ot megnyertek, hatot döntetlennel zártak, és csak négyet vesztettek el. Kis híján a döntőbe jutottak az 1974-es világbajnokságon is, amelyen végül bronzérmet szereztek. Akárcsak az 1982-es vb-n. Abban a tíz évben voltak a csúcson Jan Tomaszewskivel, Zmudával, Deynával, Grzegorz Latóval, Lubanskival, Andrzej Szarmachhal, Gadochával, majd a hozzájuk csatlakozó Zbigniew Boniekkel, Wlodzimierz Smolarekkel. Kazimierz Górski szövetségi kapitány a müncheni döntő után kijelentette: „Ez az eredmény a lengyel labdarúgás eddigi legnagyobb sikere.”

Meri ma valaki minálunk kudarcnak nevezni?