Három évre elmeszelték a szombathelyi legendát, mert belerúgott az anyázó partjelzőbe

Idegőrlő szezonja volt ötven éve a Szombathelyi Haladásnak. A csapat úgy búcsúzott a labdarúgó NB I-től, hogy négy győzelmet, öt döntetlent és huszonegy vereséget számlált, alig 13 ponttal zárta az évadot a tök utolsó helyen. Az más kérdés, hogy a nézőátlaga 6067 volt; ilyesmi manapság – az Üllői úton kívül – az álmok birodalmába tartozik.

Halmosi Zoltánt is megviselte a kudarcsorozat, benne a nyolcadik helyezett Komlótól elszenvedett 3-2-es hazai vereség. A középpályás a vidék legjobbjainak egyike volt, 11-szer szerepelt a válogatottban, amelyben négy fővárosi klub játékosai domináltak az ő idejében (is). Az Újpestből Szentmihályi, Dunai III, Göröcs, Fazekas, Bene, Dunai II, Fekete, Zámbó, a Vasasból Mészáros, Török Péter, Mészöly, Vidáts, Ihász, Müller, Farkas, az FTC-ből Páncsics, Bálint, Szűcs Lajos, a Honvédból Kocsis Lajos, Kozma Mihály játszott együtt a vasi emberrel, akit messzemenően megviselt, hogy Rátkai László gólját – Gyimesi Géza partjelző beintésére – nem adta meg Nagy Béla játékvezető. Még inkább, hogy a bíró tizenegyest ítélt a komlói Juhász Tibor visszarántásáért. Spéttel.

Halmosi valóban visszahúzta a csatárt, de aztán elengedte őt, és az előnyszabályt alkalmazó Nagy sípja csak az után szólalt meg, hogy Juhász estében mellé lőtt.

A szombathelyi közönség tüntetett, a játékvezetői hármas az öltözőbe vonult, átmenetileg beszüntette a mérkőzést.

A rend nehezen állt helyre, de hamarosan folytatódott a játék, a meccs lefújása után azonban újabb botrány tört ki. Miközben a játékosok az öltözőbe tartottak, Halmosi megrúgta Gyimesi partjelzőt, Nagy Béla pedig közölte, hogy látta az esetet, és a vétkest kiállította. Az elsőre tagadó Halmosit 1972. július 11-én három évre elmeszelte, a fedezet fellebbezését pedig tíz nappal később elutasította az MLSZ fegyelmi bizottsága. Egyúttal Varjú Sándor ellenőrt, aki a szövetség szerint „megkésve és pontatlanul” küldte meg jelentését, 1973. május 19-ig eltiltotta az ellenőri tevékenységtől.

A sporttárs nyilván így kommentált: kár.

Majd a Halmosi-aktát hetvenhárom elején újra elővették. A korabeli Népszava szerint „a váratlan fordulat” magyarázata az volt, hogy „új körülmények merültek fel, miután a korábban tagadó játékos elismerte meggondolatlan tettét, és elmondta az igazságot”. Halmosi így írta le a történteket:

Gyimesi partjelzőnek a meccs után odaszóltam, hogy »nem szégyelli magát, most boldog?« Ő pedig ahelyett, hogy jelentette volna az esetet a bírónak vagy az egészet elengedte volna a füle mellett, szegény édesanyámat szóba hozva válaszolt. Ekkor vesztettem el a fejem.

A Magyar Testnevelési és Sportszövetség 1973. február 10-én hatálytalanította a hároméves eltiltást, és új fegyelmi eljárás lefolytatására szólította fel az MLSZ-t. Tíz nappal később a szövetség mérsékelte a büntetést, a kiigazított verdikt úgy szólt, hogy Halmosi 1973. július 3-tól újra játszhat.

A labdarúgó mögött 124 NB I-es találkozó, előtte 184 bajnoki meccs volt. Az Újpest ellen (2-3) tért vissza augusztus 17-én, 14 ezer szombathelyi néző előtt, és négyéves szünet után a válogatottban is helyet kapott. A legjobbak között 1969 októberében, a Magyarország–Dánia vb-selejtezőn (3-0) mutatkozott be, játszott a gyászos emlékű csehszlovák–magyar pótselejtezőn (1-4) is Marseille-ben, majd utoljára akkor lépett fel címeres mezben, amikor az MLSZ az összes válogatott mérkőzést – még Albert Flórián búcsúmeccsét is – vidékre telepítette, így Szolnokra helyezte ki a magyar–svájci találkozót 1974-ben. Az 1-0-val zárult másfél óra közben René Botteron, a technikás svájci irányító szabadrúgását a kapus Mészáros „Bubu” nem kitolta, nem is öklözte: kifejelte.

Halmosi a bajnokságban 1973 és 1978 között mindössze két NB I-es mérkőzést mulasztott,

gyakorlatilag kiradírozhatatlan volt a Haladás összeállításából.

Hetvenötben kupadöntőt játszott a Népstadionban, ahol a Szombathely már 2-0-ra vezetett, de a védő Horváth József mesterhármasával az Újpest győzött 3-2-re. Hetvenhétben a valaha volt legjobb első osztályú helyezését érte el a Haladás: ötödik volt a nagy négyes, a Vasas, az Újpest, az FTC és a Honvéd mögött úgy, hogy átlag nézőszámát 9971-re tornázta fel, és 1977. március 23-án Szarka – Kovács László, Király Ferenc, Kereki, Kiss György – Halmosi, Vörös, Kulcsár – Sebestyén, Farkas László, Hauzer (Horváth Zoltán) összetételben 2-1-re nyert a 22 ezer nézővel zsúfolt Üllői úton az FTC ellen. Az évad szombathelyi meccse a Haladás–Honvéd volt: a találkozó 6-5-ös kispesti diadallal zárult, és 12 ezer vasi szurkoló szerint Hauzer Tibor gólját indokolatlanul érvénytelenítette Kőrös játékvezető. A Vas Népe című orgánum úgy vélte: „A bátor támadó játékért dicséret, a felületes védekezésért azonban elmarasztalás illeti a csapatokat.”

Amikor Halmosi először játszott az NB I-ben, 18 ezren tolongtak a szombathelyi sporttelepen.

A Haladás az előző évad veretlen bajnokcsapatát, a Vasast fogadta 1967. április 9-én, és nem volt szégyen, hogy 2-1-re kikapott. Az újoncnak duplán emlékezetes maradt a debütálás, hiszen góllal kezdte szereplését az első osztályban. Több mint 300 NB I-es meccsig jutott, és fia, Halmosi Péter is átlépte a háromszázas határt, bár az ő idejében már jóval szerényebb volt a konkurencia, mint édesapja fénykorában. Ráadásul a papa egy évig nem játszhatott.

Utoljára 1979. június 16-án szerepelt az NB I-ben (0-1 a Tatabánya ellen), majd két évvel később meglehetősen szerény körülmények között búcsúztatták ahhoz képest, hogy minden bizonnyal helye van a Haladás-história örök tizenegyében. Péti show-val köszöntek el tőle 1981 júliusában (Szombathely–Pét 8-0), igaz, később a sporttelep gondnokából „létesítményigazgatóvá” avatták.

Meccsnapokon az öltözőfolyosón kerülte a partjelzőket.