Kevesebb kiadás, megközelíthetetlen Fradi: nagyító alatt az NB I-es átigazolások

Először mutat a 2017/2018-as évad óta (elhanyagolható) pluszt a labdarúgó NB I nyári mérlege, és megállt a 2016 óta folyamatosan növekvő költekezés – legalábbis ezt mutatják a Transfermarkt becslései. A játékosértékesítésből származó bevételek a portál szerint kicsivel meghaladták az eddigi, 2014/15-ös csúcsot – de régiós összehasonlításban a befolyó összeg így is alacsony, a szlovén és a szlovák piacot előzi csak meg.

Utóbbi nem nagy meglepetés, ha a FIFA tavaly publikált, a FIFA TMS átigazolási rendszer hivatalos adatain alapuló statisztikáit nézzük. A TMS szerint – ebben kizárólag a tagországok közötti játékosmozgásokat regisztrálják, a belső piac mozgásai nincsenek benne – 2011 és 2020 között Magyarország bevételei voltak a legalacsonyabbak a szomszédos országok, plusz Lengyelország és Csehország közül. Pedig ebben a periódusban a magyar klubok többet költöttek nemzetközi játékosvásárlásra, mint a románok, a szlovákok vagy a szlovénok. A FIFA-adatsor még nem tartalmazza a rekordigazolásokat hozó 2021/22-es évadot.

A magyar átigazolási piac központja a Ferencváros.

Az NB I-et magabiztosan uraló, egymás után negyedszer európai kupasorozat főtáblájára jutó FTC hosszú idő után, 2015/16-ban nyert ismét bajnokságot. Azóta – hazai dominanciájának megerősödésével és nemzetközi sikerességével – egyre többet költött minden évben játékosvásárlásra, egészen eddig a nyárig. Először még „csak” az 400–800 ezer euró közötti polcokról válogathattak a zöld-fehérek, ám a Transfermarkt becslése szerint most már egymás után negyedszer szerződtettek az 1 és 2,5 millió euró közötti sávból játékost, játékosokat. Náluk és a szabadon igazolható játékosok szerződtetésénél is igaz, hogy igen jelentős bérköltséggel járnak ezek az igazolások. „Bayern-szindróma” lép fel ennek következtében: a legnépszerűbb, legnagyobb és legsikeresebb klub tudja a legtöbbet kínálni új igazolásokért és a szabadon igazolható játékosok piacán sem könnyű magyar klubnak túlígérni a Fradit, ha játékosfizetésekről van szó.

A kontinentális kupák csoportkörében rendre megforduló FTC messze a legvonzóbb célpont az NB I-ben, a minden téren megnyilvánuló fölény pedig valósággal bebetonozza az erőviszonyokat a hazai futballban. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a legalább egymillió eurós díjfizetéssel járó igazolások esetében 16 esetből 12-szer a Ferencváros volt a vevő. A toplista első öt helyén Fradi-játékos (Stjepan Loncar, Adama Traoré, Franck Boli, Myrto Uzuni, Marquinhos) áll. A 2019/20-as idény óta kizárólag a Ferencváros fizetett a Transfermarkt listája alapján egymillió eurós vagy nagyobb összeget játékosért – 12 alkalommal, a vetélytársak pedig „a fasorban sincsenek”. Így aligha lehet őrségváltást vizionálni az élvonalban.

Nem véletlen hát, ha a magyar transzfergrafikon a Ferencváros átigazolásainak megfelelően hullámzik.

Az átigazolási díj megfizetésével szerződtetett játékosok grafikonja 2017 óta folyamatosan felfelé kúszott, ám most visszaesett.

A rekordkiadást 2021/22-ben regisztrálták (az NB I-ben és a Fradinál is), akkor, amikor a zöld-fehérek éppen egy BL-főtábla (és az ezzel járó presztízs, valamint pénzeső) után voltak. Az előző idényben nem sikerült bejutni a BL-csoportkörbe, így aligha meglepő, hogy a Ferencváros játékosvásárlásai is visszaestek, s ez hozzájárult ahhoz, hogy az NB I kiadási görbéje évek óta először lefelé fordult. A Fradi kerete egyébként is évről évre kisebb erősítésre szorul – illetve ahhoz, hogy a mostaninál jelentősen jobb játékosok érkezzenek, már sokkal több pénz és még nagyobb nemzetközi presztízs kellene. Ehhez hozzáadódik, hogy az elmúlt két évben a harmadik-negyedik legaktívabb vásárlóként jelentkező Honvéd rengeteg játékost eresztett szélnek, ám nagyon visszafogottan igazolt. Kevesebb a pénz, vagy levonták a kispestiek a következtetést, hogy ha sok neves igazolással is a kiesés ellen küzdöttek, akkor lehet, másfelé kellene mozdulni?

Az idén is – és ez már nem újdonság – a Ferencváros többet költött átigazolási díjakra, mint az NB I összes többi csapata együttvéve. Tegyük hozzá, hogy a Transfermarkt statisztikája a belső piaccal kapcsolatban hiányos, több esetben becslés sincs olyan játékosok esetében, akiknél tudjuk, hogy történt díjfizetés – ám ez legfeljebb enyhén árnyalja, de lényegében nem változtatja meg a képet. A 12 NB I-es csapatból csak háromnak (az Ádám Martint Dél-Koreába eladó Paksnak és az Ivan Petrjakot, valamint Adrian Rust értékesítő Fehérvárnak, illetve a ZTE-nek) pluszos az átigazolási mérlege, a csapatok fele mínuszban zárt. Értékesíteni kevés csapat – az FTC, a Fehérvár, a Paks és a ZTE – tudott, és ez bele is illik a bő évtizedes, NB I-es kapcsolatos trendbe. A néhány „nagy eladás” – az említetteken kívül a Ferencváros Olekszandr Zubkovot értékesítette – elég volt ahhoz, hogy a megszokott vonal fölé húzza az élvonal statisztikáját.

Az NB I ennek ellenére nem transzferbajnokság, s nem is ugródeszka, illetve pontosabban: csak ritkán ugródeszka. Elsősorban a Ferencvárosnak köszönhetően minden korábbinál értékesebb játékosok (főként légiósok) futballoznak a magyar élvonalban, de a domináns csapat keretének fejlődésével senki más nem tudja tartani a lépést. A Fradi külön kategóriát képez, ahogyan utána a Vidi meg a PAFC is, és a mögöttük „tolongók” nem tudják áthidalni a különbséget. Van, aki jól gazdálkodik a lehetőségeivel – a Kisvárda erre az első számú példa –, van, aki pazarlóan (Honvéd).

De az változatlan, hogy kevés játékos tud az NB I-ből magasabb szintre lépni.

Ennek egyik oka, hogy továbbra is sok az azonnali (reménybeli) erősítést jelentő, 24 év feletti, magyar szinten magas értékű játékos. Csak a Ferencváros 13 ilyen légióst igazolt 2019 óta: ezek a futballisták (vagy a futballisták többsége) alkalmas a megkövetelt szint – az európai csoportkör szintje – eléréséhez, ám továbbadni már nehéz őket, ha eltöltöttek két-három évet Budapesten. Myrto Uzuni esetében sikerült, de a remek támadó inkább kivételnek tekinthető – ebből a régióból 25 felett már igen kevesen lépnek előre topligába, pedig az igazán nagy üzletek ott köttetnek meg.

Kapcsolódó

A Fradi esete mutatja, hogy a selejtezőben lehetsz te a csúcsragadozó, a csoportkörben jönnek az igazi nagyhalak

15 éve nem volt ilyen magasan a magyar klubfoci.

A Ferencváros látványos példa, de a jelenség nem csak a zöld-fehéreknél figyelhető meg. A nyáron NB I-es csapatokhoz igazolt légiósok fele 25 éves vagy idősebb (az átlagéletkor 24,9 év, a medián 24,5). Az NB I nem ugródeszka, hanem célpont a játékosoknak: igen jó infrastrukturális körülmények között jó fizetésért, kedvező adókörnyezetben, stabil kluboknál lehet játszani, de az előrelépés már keveseknek sikerül, már csak életkori okok miatt is.

Az élvonalbeli együttesek többségének gerincét adó légióshad nagy része azonnali erősítést jelent, nem pedig „projektjátékos”, akit továbbfejlesztve két-három év múlva magasabb szintre adnak tovább. Az igazoláspolitika – tisztelet a kivételnek – a jelennek szól, nem a jövőnek. Kérdés, hogy a koronavírus-járványt szinte rezzenéstelenül átvészelő NB I-re milyen hatással lesz az energiaárak elszabadulása és a várható gazdasági válság. Ha továbbra is (mesterségesen) válságállóvá tett buborékként funkcionál az első osztály, akár haszonélvezője is lehet a bajnokság a krízisnek, ha nem, akkor viszont megkérdőjeleződik, meddig tartható az átigazolási piacon az „örök jelen” korszaka.