A magyar labdarúgó-válogatottnak a története során két, nagyon jellegzetes, a csapatot kitűnően megkülönböztető meze volt, ám különös módon mindkettő kiveszett a használatból. Az egyik most, úgy tűnik, feléled, és ez bele is illik az idén bemutatott válogatott retrószerelések sorába. Míg sok nemzeti együttes a kilencvenes évekhez nyúlt vissza, a magyar csapat kiszivárgott, majd a brit Adidas által ideiglenesen közzé is tett meze jóval régebbi tradíciót idéz fel: 1924-től 1969-ig nemcsak a futballistákon, hanem más sportágak képviselőin is rendre láthattuk a fehér alapon nemzetiszín keresztcsíkos dresszt, ami ezért ikonikussá is vált. Most is láthatjuk válogatottakon – nézzünk csak az éppen világbajnokságon vitézkedő női jéghokisok szerelésére –, ám a labdarúgópályára 53 év elteltével térhet vissza.
A mezt a kereskedelmi leírása szerint a kifeszített szurkolói sálak inspirálták, ám ennél jóval érdekesebb a szerelés történeti háttere – ugyanis azok közé tartozik, amelyek lenyomozhatók. Megszületését és bemutatását nyomon tudjuk követni, eltűnése viszont némiképp rejtélyes.
Pörgessük vissza az idő kerekét a 20. század legelejére!
A második ellenfél csehek kitértek az 1907-ben már meggypiros felsőt hordó magyarok elől, és fehérben játszottak. Ez a meggypiros hazai mez egyik legelső említése: bő hetven évig ez feszült a magyarokon, hogy aztán az 1980-as évek legelején kikopjon a használatból (azóta volt már sötétebb piros a válogatott első számú szerelése, de a klasszikus szín még nem tért vissza).
A második számú, idegenbeli szerelés a létező legegyszerűbb volt: fehér. Ezt általában a kárminvörösben pompázó svájciak vagy a piros hazai mezüket felvevő csehek (csehszlovákok) ellen kellett hordania a magyar csapatnak. Az már más kérdés, hogy a hol fehér, hol (ritkán) fekete nadrággal hordott fehér mez nem volt túl fantáziadús vagy egyedi, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban még nem volt mezszámozás, tehát a címer volt az egyetlen díszítőelem. Vagy néha-néha egy piros keresztcsík.
Egészen addig, amíg valakinek nem támadt egy zseniális ötlete.
Az illető nevét nem tudjuk, az azonban biztos, hogy 1924 áprilisában a Magyar Atlétikai Szövetség ülésén már szóba került, hogy a fehér-fekete szerelést le kellene cserélni egy piros-fehér-zöld csíkkal díszített fehér, úgynevezett olimpiai dresszre. Lehet, hogy magasabb szintről, lehet, hogy egy sportszergyártótól jött az ötlet, mindenesetre 1924. április 7-én már a labdarúgók is ebben feszítettek: a Magyarország–Olaszország mérkőzésen a házigazda vadonatúj, addig nem látott dizájnú mezben lépett pályára.
Az égszínkék dresszű, piros címerpajzsú olaszok mellett a magyar fiúk fehér dressze meglepetésnek hatott, mindenki a régi, meggypiros dresszt várta. A magyar tizenegy azonban már olimpiai dresszében debütál. Nagyon jól fest a domború mellkasokon végigfutó kéttenyérnyi széles piros-fehér-zöld szalag
– írta a Nemzeti Sport tudósítója.
„Új dressz van a fiúkon, az úgynevezett olimpiai dressz: fehér trikó, rajta harántcsíkban a nemzeti színek. Jól festettek a fiúk, csak kicsit nehezen ismertük meg őket, mert nagyon hozzászoktunk, hogy meggypiros dresszben lássuk őket” – így a konkurens Sporthírlap.
Az új mez viszonylag jól debütált: a párizsi olimpiára készülő, a végső győzelemre esélyesnek vélt válogatott 7-1-es, brutális csapást mért a squadra azzurrára, ez mindmáig a legnagyobb különbségű magyar siker az olaszok ellen. Az áttervezett magyar váltómezt elsőként a Zsák – Fogl II, Fogl III – Tóth Gy., Pruha, Blum – Braun, Molnár Gy., Opata, Eisenhoffer, Jeny összeállítású csapat mezőnyjátékosai húzták magukra.
Egy nappal később már a mezdisztribútor is büszkén hirdette magát: „A válogatott csapat piros-fehér-zöld olimpiai dresszét [a] Kertész II sportáruház szállította” – harsogott a korabeli reklám. Az exválogatott Kertész (II) Vilmos áruháza volt az egész magyar olimpiai küldöttség hivatalos mezszállítója, az üzlet pedig nem mehetett rosszul, legalábbis abból ítélve, hogy az Andrássy úton, a Párisi Nagyáruházzal szemben volt a bolt.
A magyar válogatott eleinte ideális szponzoráltnak bizonyult, és amikor Párizsban a lengyelek 5-0-s kiütése után Egyiptom ellen is az olimpiai dresszben, valamint fekete nadrágban lépett pályára a csapat, még senki sem sejtett rosszat. Kilencven perc múlva a magyar futball túl volt addigi legdurvább traumáján: Egyiptom óriási meglepetésre 3-0-ra győzött (ez az úgynevezett egyiptomi csapás a magyar futballtörténelemben), a sztárokkal telezsúfolt válogatott pedig hazakullogott. Érdekes módon arról, hogy az olimpiai dresszt Kertész II áruháza szállította, ezt követően már kicsit kevesebb szó esett.
A piros-zöld keresztsávos, fehér mezt ezt követően évekig balszerencsés, mi több, elátkozott meznek tartotta a szurkolók egy része.
– kapott a fejéhez Kenyeres Árpád MLSZ-főtitkár 1924 őszén az osztrák–magyar előtt (és tényleg, nyertek is az osztrákok a Hohe Wartén). Egy évvel később a spanyolok ellen még mindig kísértett az egyiptomi csapás.
„Hófehér olimpiai dresszében, a baljós olimpiai dresszben, pályára lépett a magyar csapat” – olvashatjuk a magyar–spanyol tudósításában (0-1, a kapuslegenda Zsák Károly borzalmas potyagólt kapott). A trauma oly mélynek bizonyult, hogy a Pesti Napló még 1932-ben is „az egyiptomi vereség óta gyászruhának tartott” jelzővel illette a fehér mezt. Persze hol van ez ahhoz képest, hogy a brazilok 1950-es, hazai vb-kudarcuk óta csak a legritkább esetben hajlandók az elátkozottnak vélt fehér mezükben pályára lépni.
Traumára a legjobb gyógyír a siker. Az olimpiai dressz megmaradt (a dizájn picit változott), és a magyar sportolók hű kísérője lett a következő évtizedekben. A válogatottnak ez lett a standard második számú szerelése; más csapatjátékok képviselői és az atléták is ezt viselték, Csák Ibolyán is ilyen volt, amikor aranyérmet nyert az 1936-os berlini olimpián. A magyar válogatott meztörténetének legviccesebb slamasztikájából – a mieink és a csehszlovákok is pirosban érkeztek egy Hungária körúti mérkőzésre, váltómez viszont nem volt kéznél, így az első félidőben az Üllői útról áthozott, zöld-fehér Fradi-mezben játszott a válogatott – is az olimpiai dressz húzta ki a csapatot, amely taxival „befutott” a második félidőre.
Bizonyos dolgokkal jobb nem kísérteni a sorsot!
Az olimpiai dressz – az 1920-as évek végétől többnyire már nem is magyarázzák meg az újságok ennek mibenlétét, tehát minden sportrajongó tudta, mit jelent a kifejezés – világbajnokságon először 1938-ban került elő, amikor a válogatott ebben ütötte ki Holland Kelet-Indiát. Az Aranycsapat ebben nyerte meg a helsinki olimpiai döntőt 1952-ben Jugoszlávia ellen, és ugyan az 1954-es vébén nem kellett használni a fehéret, 1958-ban (a Wales elleni, továbbjutásról döntő mérkőzésen) és 1966-ban (Portugália ellen) újra előkerült a szerelés, ahogyan az 1964-es Eb-n is. De ebben a mezben nyertek Európa-bajnokságot 1955-ben a férfi kosárlabdázók és 1965-ben világbajnokságot a női kézilabdázók. Ez volt a kalapácsvető-legenda Zsivótzky Gyulán és Csermák Józsefen is, amikor olimpiai aranyérmesek lettek – a sort még folytathatnánk.
A fehér, piros-zöld keresztsávos váltómez annyira összefonódott négy és fél évtizeden keresztül a magyar sportsikerekkel, hogy egészen különös annak hirtelen eltűnése. Az 1968-as, mexikóvárosi olimpia előtt még fehérben fotózták a későbbi győztes labdarúgó-válogatottat, 1969. június 15-én pedig ebben játszott a nemzeti tizenegy vb-selejtezőt Dánia ellen, Koppenhágában. Albert Flórián súlyosan megsérült a találkozón, a meccs is odalett (3-2-re nyertek a dánok), ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a válogatott pótselejtezőre kényszerüljön Csehszlovákia ellen. Az pedig, ugyebár, Marseille-t hozta (1-4), hogy egy másik traumatikus futballélményről is szó essen.
Talán a selejtezők mélyütéssel felérő kudarca is közrejátszott abban, hogy a magyar nemzeti csapat többé nem viselte azt a váltómezt, amely 1924 után valósággal hozzánőtt. De a legvalószínűbb az, hogy a négy és fél évtizeden át használt dressz egyszerűen ódivatú lett (a hasonló, keresztcsíkos mezek nagyon divatosak voltak az ötvenes-hatvanas években, de aztán kikoptak a használatból), így megváltozott a fazon és a díszítés. A Marseille utáni első mérkőzésen, Belgrádban már hófehér, nemzeti csíkok nélküli, piros-fehér-zöld galléros mezben játszott a magyar csapat – talán szimbolikus is volt ez.
Éppen egy párizsi olimpia előtt nem sokkal.