Lengyel négyes Varsóban a magyarok ellen négy nappal Lengyelország náci lerohanása előtt

Négy nappal az előtt, hogy a náci Németország lerohanta Lengyelországot, lengyel–magyar válogatott mérkőzést rendeztek Varsóban. Szintén négy nappal a meccset megelőzően Moszkvában aláírták a Molotov–Ribbentrop paktumot, a Szovjetunió és Németország közti meg nem támadási szerződést.

Az eredményben is szerepelt a négy: a lengyelek 4-2-re győztek.

Pedig a vendéglabdarúgók otthon érezték magukat. „Amerre megyünk, mindenütt éljenzik Magyarországot és a magyarokat” – konstatálták.

Honfitársainkat világsztárokként kezelték a lengyel fővárosban,

mert hiszen azok is voltak, egy évvel korábban ezüstérmet nyertek a Franciaországban rendezett világbajnokságon. Varsóban négy-négy Hungária- és Újpest-, valamint három Ferencváros-futballista szerepelt a tizenegyben, közülük a kék-fehér Bíró Sándor, Turay József, Dudás János, a lila-fehér Szalay Antal, Zsengellér Gyula, illetve a zöld-fehér dr. Sárosi György és Toldi Géza vb-résztvevő volt.

A lengyelek – akiknek a programjában a bolgárok elleni mérkőzés is szerepelt, de a szeptember 3-ai találkozó a történelem szörnyű vihara miatt elmaradt – szintén futballoztak a világbajnokságon, ám az egyenes kieséses rendszerű torna első fordulójában 6-5-re kikaptak a braziloktól. Ernst Wilimowski négy gólt szerzett Strasbourgban.

Majd 1939. augusztus 27-én hármat vágott be a magyaroknak.

Az első fél órában nem úgy nézett ki, hogy bármelyik lengyel labdába rúg, mert a két újpesti, a Nicosiában elhunyt Zsengellér Gyula és a Torontóban meghalt Ádám Sándor révén 2-0-ra vezettek honfitársaink. Csak aztán – miként a Nemzeti Sport írta – „Szalay teljesen elhanyagolta Wilimowskit”.

Ennek következményeként a lengyel csatár a szünet előtt a bal felső, a szünet után a jobb alsó sarokba lőtt, és mindjárt odalett a kétgólos előny. Majd a rokonsággal nem törődő finn Esko Pekonen tizenegyest ítélt Bíró Sándor vétlen kezezéséért, és a büntetőt Leonard Piontek értékesítette; majd Piontek gólpasszt adott Wilimowskinak, és készen volt a szenzáció, a 4-2-es végeredmény.

Tabi László karcolatban fordult a mérkőzés hőséhez:

Igen tisztelt Wilimowski úr! A magyaroknak három gólt lőni feltűnő és kitűnő teljesítmény. De mi is jók vagyunk, mi hagyjuk játszani a csatárt, mi azt mondjuk: lőjön három gólt, ha tud! S mert ön tud, kedves Wilimowski úr, lőtt is három gólt. Ez nagyon rendben van, ám be kell látnia, hálával tartozik nekünk vagy legalábbis szeretettel kell ránk gondolnia. Csak úgy, bizalmasan súgom meg, hogy hátvédeinknek és fedezeteinknek jólesne, ha valami jelét látnák a hálának. Ha nem veszi szerénytelenségnek, álljanak össze néhányan, s lepjék meg a magyar válogatott védelmet valami figyelmességgel! Ez lehet oklevél, de lehet szobor is, hogy egészen élethű legyen.

A történet azonban korántsem volt ennyire vidám, és nem csak a vereség miatt nem. Wilimowskit, akit a magyarok legyőzése után – társaival együtt – a vállukon hordoztak a pályára tóduló varsói szurkolók, nemsokára hazaárulónak tekintették, mert játszott a harmadik birodalom válogatottjában is, ha már az 1936-os berlini olimpiáról italozó életmódja miatt lemaradt.

A náciktól nálunk sem idegenkedtek. Dr. Otto Dietrich birodalmi sajtófőnök 1939. június 19-én előadást tartott a magyar Parlament delegációs termében, ahol – egyebek közt – azt mondta: „A sajtószabadság ábrándkép. Soha a világ egyetlen országában sem volt és ma sincs sajtószabadság. A sajtó mindig függő viszonyban van és mindig elkötelezettje valakinek.”

Ismerős?

Nem mellesleg: azon a napon, 1939. június 19-én vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter – Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter megkeresésére – felfüggesztette az MLSZ önkormányzatát, és kormánybiztost ültetett a szövetség élére.

A magyar labdarúgósport irányítása, szakszerű és sportpolitikai vezetése, a magyar megújhodás korához méltó szellemisége nem állja ki a szigorú bírálatot – szólt az indoklás. – A hiányosságok egyre jobban kimélyítették azt az ellentétet, amely újabban a magyar labdarúgósport és a keresztény középosztály között kifejlődött. S az ellentéteket csak súlyosbította az a körülmény, hogy a nemzetnevelésben hathatós tényező szerepére hivatott magyar labdarúgósport vezetői közé nagy számmal kerültek be olyanok, akik a magyar ifjúság nemzeti szellemben való vezetésére nem alkalmasak. A hibák kiküszöbölését csak gyökeres személyi, szellemi és sportpolitikai rendszerváltozás révén lehet elérni, ezért az Országos Testnevelési Tanács a keresztény és nemzeti szellemű, ugyanakkor sportszellemben és szakszerűségben is erős labdarúgó-szövetséget teljes átépítéssel vélte megteremthetni.

Amint arról esett már szó: Magyarország szakszerűtlen és nemzetietlen vezetésű labdarúgásának boldogtalan reprezentánsai egy évvel korábban vb-döntőt vívtak.

Wilimowski sem statisztált: a lengyel válogatottban huszonkét mérkőzésen huszonegy, a németben nyolc meccsen tizenhárom gólt szerzett. A nácik együttesének tagjaként négyet varrt be 1942. október 18-án Bernben a svájciaknak (5-3), hármat 1941. október 5-én Helsinkiben a finneknek (6-0). Szerepelt a Német Kupát, pontosabban a birodalmi sportvezetőről elnevezett Tschammer Kupát elnyerő 1860 München csapatában 1942-ben – a Schalke elleni 2-0-s döntő első gólját ő szerezte –, s mivel a háború után nem volt tanácsos hazamennie, Karlsruhéban telepedett le, ott is halt meg 1997-ben.

Hozzá kell tenni: 1916-ban, amikor megszületett, Kattowitz (Katowice) a Német Birodalomhoz tartozott, a kis Ernst szülei németek voltak, a Wilimowski név a mostohaapjától származott. Nem kevésbé lényeges: azzal, hogy vállalta a német válogatottságot, megmentette édesanyja életét. A mamáját ugyanis a náci megszállás után bebörtönözték, majd Auschwitzba deportálták, mert intim kapcsolatba került egy orosz zsidóval.

Wilimowski, aki 1941. június elsején debütált a náci Németország csapatában, válogatottként elérte, hogy anyja kiszabaduljon a haláltábor poklából.

Ennél többet nem érhetett el. Ám majd’ egy évtizeddel a második világháború befejezése után csalódásként élte meg, hogy nem kapott helyet az NSZK válogatottjában. Igaz, akkor már harmincnyolc éves volt, de világbajnok lehetett volna.

Nálunk jobban ezt senki sem tudja…