Dragan Vukmir kirúgásával bezárult a kör Diósgyőrben, és az elkerülhetetlen végkifejlethez vezető események dramaturgiája nem kevesebb, mint élő bizonyítéka a futball igazságosságának.
A Diósgyőr-Szeged-Kecskemét háromszögben lezajlott sztori nemcsak a legutóbbi NB II-es évadban, hanem az izgalmat és szenvedélyt ritkásan, illetve sátoros ünnepeken tartalmazó NB I-ben is az év történetének számít. És azért ível át osztályokon, mert a legkisebb királyfi szerepét nagyszerűen alakító Kecskemét jelenleg az élvonalbeli dobogó harmadik fokán héderel.
Obskúrus aknamunka vs sportszerű csatár
A tavasszal zárult másodosztályú bajnokságban egy dolog nem kerülhetett szóba Diósgyőrben: hogy a csapat nem jut vissza az NB I-be. Volt kis döcögés, de a szezon második felében már a DVTK foglalta el a behozhatatlan előnnyel vezető Vasas mögötti második – még feljutó – helyet a tabellán. Csakhogy az előny nem volt megnyugtató, ezért rendhagyó aknamunkába fogtak a legszorosabb üldözők vonalai mögött.
Két nappal a két élcsapat összecsapása előtt a diósgyőriek fogták, és kifizették a kecskeméti védelem alapemberének, Belényesi Csabának a kivásárlási árát, valamint előszerződést kötöttek a ragyogó szezont futó, ekkor már 17 gólnál járó Lukács Dániellel, aki a nyáron csatlakozott a diósgyőriekhez.
Túl azon, hogy Belényesi finoman fogalmazva nem lett alapember a DVTK védelmében, Lukácsot is elég nehéz helyzetbe hozta a transzfer, hiszen egész tavasszal az őszi csapata ellen kellett harcolnia, de a csatár makulátlan sportemberként viselkedve úgy szórta a gólokat a kecskemétiek nagy menetelése közepette, mint bolond pék a lisztet. A feljutást érő menetelés utolsó kilenc meccsén tizenkét gólt (!) szerzett, és jegyezzük fel, hogy már három gólnál jár az idén botrányosan kezdő DVTK-ban is. Pedig nincs nála szomorúbb játékos az NB II-ben, az hétszentség.
