Miért nyerhette el a Real Madrid szinte edzőmeccset játszva a Szuperkupát?

A Real Madridhoz 2015 után visszatérő Carlo Ancelotti vezetésével a rojiblancók nemcsak a bajnoki címet hódították el a tavalyi szezont döcögősen kezdő Barcelonától, hanem a Bajnokok Ligáját is megnyerték, miután mindhárom egyenes kieséses párharcot a sírból sikerült visszahozniuk. Az immár négyszeres BL-győztes edző játékelképzelése nem különbözött nagyban az előd Zinédine Zidanétól; a centire kidolgozott pozíciós játék és a letámadási mechanizmusok helyett, ahogyan azt a korábbi klubjainál is megszokhattuk,

nagyobb szabadságot adott a viszonylag magas átlagéletkorú csapatnak, amely szinte minden poszton közel évtizedes tapasztalatot hozott a legmagasabb szintről, és amelynek a magját még mindig a négy-öt évvel ezelőtti, háromszoros BL-győztes társaság adja.

A 4-3-3-as játékrendszer ennek a liberális játékstílusnak jó keretrendszert adott: az egyes csoportok széltében és hosszában is szabadon mozoghattak labdabirtoklásban, ami olykor az összhang rovására ment. Letámadásban a 4-1-4-1-es alapfelállásból emberfogással szabadon lehetett fellépni a magas letámadáshoz, mélyebb védekezésnél pedig a két szélső akár emberfogással is visszafelé követhette a védővonalba az ellenfél szélső hátvédjeit. Ancelotti tehát labdás és a labda elleni játékban is nagy szabadságot adott a játékosoknak, s ez a szerencsés továbbjutások és a védekezés sebezhetősége mellett is sikeresnek bizonyult az első évadban.

Oliver Glasner Frankfurtja csak a 11. helyen végzett a Bundesliga legutóbbi szezonjában, ám a csapatnak az Európa Ligát összességében veretlenül(!) sikerült megnyernie. A németek a döntőben a skót Rangers gárdáját győzték le tizenegyesekkel, de a menetelés során a piros-feketék mások mellett a Barcelonát is két vállra fektették. Az osztrák edző a Linzben és Wolfsburgban megszokott, kevés labdabirtoklásra, de rendkívül direkt játékra és agresszív letámadásra épülő, kellemetlen stílust próbálta megvalósítani a Frankfurtnál is. Ehhez leggyakrabban a 3-4-3-as felállás dukált, ami a plusz belső védőnek köszönhetően nagyobb stabilitást adott a hátsó sorban és segített a pálya közepének kontrollálásában.

Ancelotti semmit nem változtatott a BL-győztes kezdőcsapaton. Thibaut Courtois előtt Carvajal, Militao, Alaba és Ferland Medy alkotta a védelmet, a középpályán az elnyűhetetlen Casemiro, Modric, Kroos trió kapott helyet, elöl pedig a félig szélsőként, félig negyedik középpályásként játszó Fedrico Valverde lépett pályára a középcsatár Benzema és a bal oldalvonal mellett játszó Vinícius Junior mellett.

Glasner kezdőcsapata a távozó Filip Kostic kivételével tíz helyen megegyezett a Rangers elleni EL-döntőben pályára küldött együttessel. A kapus Kevin Trapp előtt Almamy Touré, Tuta és Kevin Ndicka alkotta a háromfős belső védelmet; a szárnyvédő jobb oldalt Ansgar Knauff, bal oldalt pedig a távozó Kostic helyett Christopher Lenz lett. A védelem előtt Sebastian Rode és Djibril Sowe felelt a játék forgatásáért és az ellenfél támadásainak megszűréséért. A három centrálisan játszó támadó pedig az ígéretes japán Daichi Kamada, a dán Jesper Lindström és a kolumbiai középcsatár, Rafael Santos Borré lett.

A meccs jellemző képe már az első percekben kirajzolódott: a Real Madrid stabilan, de energiatakarékosan járatta a labdát, a frankfurtiak pedig leginkább középső blokkban, a pálya közepét lezárva védekeztek. Az 5-4-1-es védelmük lehetővé tette, hogy a hátsó területek stabil levédésén és a pálya középső sávjainak lezárásán túl egy-egy ember a blokkból kilépve alkalomadtán meg is támadhassa a labdás játékost. Ettől a madridiak még önmagában nem ijedtek meg, hiszen Kroos és Modric segítségével labdabiztosan forgathatták a játékot egyik oldalról a másikra. Ugyanakkor a Frankfurt formációja alkalmas volt a szélek levédésére is, Lindström és Kamada könnyedén ki tudta segíteni a mögöttük játszó szárnyvédőt, illetve, ha a szituáció megengedte a Rode, Sow páros labdához közelebbi tagja szintén kimozdulhatott létszámfölényt kialakítani. Ami a Real labdabirtoklását illeti, Carvajal jobbhátvédként szinte mindig felfutott az oldalvonal mellett, Valverde pedig amolyan hamis szélsőként inkább befelé mozgott. A bal oldalon a szereposztás pontosan fordított volt: Ferland Mendy inkább hátul, a félterületben maradva hamis szélsőhátvédként, vagy harmadik belső védőként helyezkedett, Vinicius pedig hagyományos szélsőként az oldalvonalat taposta, mélyen tartva ezzel Knauffot. A madridiak azonban leginkább a pálya középső, a frankfurti blokk előtti területein tudták járatni a labdát, a szélekre történő forgatást a Frankfurt az előbb leírt módon viszonylag hatékonyan tudta semlegesíteni.

A Real labdabirtoklása a jobb oldalon. Carvajal fellép az ellenfél védővonaláig, Valverde befelé mozog, Modric a szélen kéri el a labdát. A Frankfurt középpályás vonala kellően széles ahhoz, hogy „letolódja” Kroos forgatását.

A Real labdabirtoklása a bal oldalon. Mendy hamis szélsőhátvédként kapja a labdát, de Vinícius Kroos forgatása után még nem ért át a túloldalra. A Frankfurt 5-4-1-es középső blokkja sikeresen tolódik.

Amikor pedig a Madrid hátsó játékosai megeresztettek egy-egy kockázatos mélységi passzt a védelmi blokkon belülre, akkor az óramű pontossággal takarító Rode és Sow labdaszerzései egy-egy veszélyes kontrára is lehetőséget adtak. Bár ilyenkor a Frankfurtnak viszonylag mélyről, gyorsan kellett felérnie, a kis területen is magabiztos japán Kamadának és Lindström sebességének nagy hasznát vették.

Bár a Frankfurt csak 42 százalékban birtokolta a labdát a mérkőzésen, a Real védekezése viszonylag hosszú periódusokra engedélyezte a németek számára a támadásépítést.

A madridiak csak ritkán támadták le a frankfurti labdakihozatalokat,

de amikor így tettek, akkor leginkább az oldalvonal mellett, a közvetlen passzopciókon emberfogást alkalmazva próbálták a labdást ívelésre kényszeríteni. A Madrid nagyon gyakran – előszezon lévén, spórolva az energiával – inkább a kezdőkör környékén védekezett. Mivel Benzema és Vinícius csak mérsékelten helyezett nyomást a labdásra, Kroos és különösen Modric pedig nem az egy az egyben védekezés nagymestere, továbbá a Zidane-érához hasonlóan olykor még Alaba és Militao is kiléphetett az emberével, a Frankfurt több alkalommal sikeresen kombinálhatott a Kamada, Borré, Lindström hármason jóvoltából.

A Real letámadása. A bal belső középhátvéd Ndicka kapja a labdát. Benzema oldalra szorítja, Modric és Valverde is a közvetlen passzopciókat őrzi. Vinícius az oldalfordítás lehetőségét zárja le.

Sow kapja a labdát Lenztől, de nincs nyomás alatt, a passzsáv sincs lezárva. Felpasszolja Borrénak a labdát, aki a harmadik emberként beinduló Lindströmöt hozza játékba.

Válaszul a Madrid egyre mélyebbre húzta a védelmi vonalát – ezt a lépést a tavaszi BL-meneteléskor is többször láthattuk a csapattól –, amire a Frankfurtnak már nem igazán akadt receptje. Glasner együttese ugyanis – amint arról már szó volt – sokkal inkább szeret direkten, a védelem mögé sebességből betörve támadni, mintsem szemből, sokpasszos játékkal feltörni egy mélyen betömörülő falat. Nehéz is megmondani, hogy az ilyen szituációkra mi a frankfurtiak elképzelése.

A gyenge oldali szélsőhátvéd, Knauff befelé mozog, hogy labdavesztés esetén könnyebb legyen visszatámadni. Így azonban a Real védelme a túloldalon nincs széthúzva. A labdás legközelebbi opciója közül ketten is a labda felé mozognak, csak a csereként beállt Kolo Muani indul be a félterületbe.

Hátrányban természetesen szükségessé vált, hogy a Frankfurt magasan letámadja ellenfelét.

Ezt értelemszerűen a középcsatár Borré indította. A Rode, Sow páros tagjainak egyike a középső passzopciókat fogta le, míg Kamada és Lindström a félterületben helyezkedve inkább a fedezőárnyékot használta. Hiába engedte meg azonban az ötfős hátsó sor, hogy a szárnyvédők, vagy extrém esetben a belső védők egyike is fellépjen az emberével, a madridi labdakihozatalokat nem nagyon sikerült megállítani. Zidane és Ancelotti időszakára is jellemző volt, hogy a nagy pozíciós szabadsággal játszó Real inkább a mélyen betömörülő ellenfelekkel szemben boldogult nehezen. A magasan letámadó riválisokat – különösen Modric és Kroos labdabiztosságának és pozíciós intelligenciájának köszönhetően – gyakran szigorúbb sémák nélkül is ki tudták passzolni. Ez szerda este sem volt másképpen, a mélyre visszalépő, szélre kimozgó Kroos és Modric megengedte, hogy a szélsőhátvédek feljebb húzódjanak.

Militaót Borré és Lindström próbálja oldalra szorítani. A labda oldalán az összes opció emberfogás alatt. Carvajal Krooshoz passzol, majd, ahogyan tőle megszokhattuk, befelé mozog, és visszakapja a labdát. Ezután Alabához forgat a túloldalra, a frankfurti letámadás sikeresen kijátszva.

Mendy nyomás alatt, Vinícius a vonal mellett a fellépő Knauff mögötti területbe indul. Megkapja a labdát, és a jelenet végén az érkező Benzemával megrúgatja a második gólt.

És ekkor jött a képbe a legfontosabb fegyver, ami a második gólhoz vezetett: Vinícius sebessége.

A Szuperkupát tehát a BL-győztes vihette haza, ahogyan az elmúlt tíz évben egy kivétellel mindig. A két csapat között előzetesen is kalkulálható különbség látványosan megmutatkozott: Glasner gárdája hiába volt védekezésben nagyon szervezett, nem igazán tudta kompenzálni a két játékoskeret közötti minőségi különbséget. A Real Madrid pedig nyugodtan, szinte edzőmeccset játszva hozta le a találkozót az összeszokott, rutinos játékosokra épített, viszonylag stabil alapjátékával. Az ő esetükben

a szezon legnagyobb kérdése, hogy fenn tudják-e tartani a legutóbbi, igencsak kicentizett Bl-teljesítményt,

illetve a spanyol bajnokságban Xavi Barcelonája megállíthatja-e őket. A Frankfurt pedig EL-győztesként a Bajnokok Ligája csoportkörében indulhat. Kérdés, a plusz terhelés feldobja-e, vagy inkább kifárasztja a csapatot.