„Táncolj, Törő!!!” – üvöltötte oda apám annak a fekete-fehér televíziónak, amelyen a magyar csapat meccsét néztük 1978-ban, majd egyszerre csak felugrott, s az öklével hatalmas csapást mért a tévékészülék (Videoton!) fából készült keretének jobb oldalára. Habár a tévé ütlegelése a Kádár-korszakban bevett fogásnak számított a képminőség átmeneti feljavítása érdekében, ez az ütés abban a pillanatban nem ezt a célt szolgálta – az indulatot Törőcsik András kiállítása váltotta ki. S milyen érdekes, hogy a fekete-fehér tévénk (mintha csak megérezte volna, hogy futballtörténelmi pillanatokat közvetít) a kiállítás utáni perceket a lehető legélesebben adta: láttam Törőcsiket a pályáról hanyag eleganciával levonulni, majd nem sokkal később láttam lemenni Nyilasit is, aki, lám, még a piros lappal jelzett halálba is követte a barátját.
Ekkor tudtam meg, hogy mi az a barátság, és ekkor tudtam meg azt is, azon az 1978-as meccsen, mindössze hatévesen, hogy ki az a bizonyos Törő, akinek akkor táncolnia kellett volna milliók szeme láttára – s akit ma eltemettünk sok-sok ezren a Megyeri úti temetőben.
Az velünk marad mindig, míg csak emlékszünk rá. S hogy milyen volt ez a szellemiség? Hát olyan, hogy még én is imádtam és bálványoztam őt, éppen én, aki a futball ellen olyannyira be vagyok oltva, hogy meccset szinte soha nem nézek, háromnál több mai magyar válogatott focistát nem tudnék felsorolni, tavaly pedig nem ismertem fel egy fotón Messit, ráadásul ezt még a szememre is hányták.
Törőt azonban ezer közül is felismertem, mert volt a pillantásában, a fejtartásában és a testmozgásában valami furcsa konokság, öntörvényűség, és – nem szégyellem a szót, leírom – szabadság. Számomra ez volt az említett Törőcsik-féle szellemiség: a szabadság totális megtestesülése és megélése a futballpálya totalitárius keretei és szabályai között.
Habár a temetése délután kettőkor kezdődött, már egy órával hamarabb kimentem az újpesti temetőbe, hogy lássam az érkezőket, hogy lássam, kik jöttek Törőcsik Andrástól búcsút venni. A főbejáratnál álldogálva láttam ismert embereket is – ott volt például Frenreisz Károly, Horváth Charlie, Török Ádám –, de engem a névtelen sokaság valamivel jobban érdekelt. Láttam egy hatvan körüli férfit, aki szürke zakót és szürke inget viselt, ám ehhez az átható szürkeséghez olyan fekete nyakkendőt kötött, amelyet lila csíkok díszítettek.
Fekete csík, lila csík.
Mintha csak Egressy Zoltán íróbarátom Törőcsik Andrásról szóló Lila csík, fehér csík című könyvének címét parafrazeálta volna. Láttam egy hetven körüli, hosszú ősz szakállt eresztett, csontsovány öregurat, aki egy szál, a Törő sírjára szánt virágot tartott, de olyan szorongással a szemében, mint aki az első randira készül. Jöttek aztán egykori focisták és szurkolók is, szinte mind Törőcsik nemzedéktársai, immár kissé megpocakosodva, megkopaszodva, vagy még ritkás, de ősz hajjal, s igyekezték sportosra venni a megjelenést, ami többek esetében rövidnadrágot és sportcipőt jelentett – s később láttam ugyanezeket az embereket a ravataltól nem messze úgy sírni, mint egy gyerek. Állt mellettem egy magas, bajuszos, őszes ember, Garaba Imrére emlékeztetett, nem tudom, hogy ő volt-e, de patakzott a szeméből a könny. Kerestem a szememmel Ebedlit, Törő legendásan legjobb barátját, de nem láttam – mindenesetre csodálkoznék rajta, ha nem lett volna ott.
A fantáziám azonnal nekilendült, s már láttam is magam előtt ezt a 75 éves asszonyt negyven évvel ezelőtt, akkor lehetett harmincas nő, s vélhetően fülig szerelmes volt a szőke hajú, jóképű sztárba, tán volt is köztük valami, ki tudja – mindenesetre most olyan szomorúság áradt a szeméből, hogy nem mertem rákérdezni.
Szolgáltatásaink köre folyamatosan bővül.
