Aki látta minden idők legizgalmasabb német bajnoki hajráját, sosem felejti el azt. A 2000/2001-es Bundesliga-idényben a Bayern München és a Schalke 04 vívott óriási csatát a salátástálért. Már az utolsó előtti forduló is drámai volt (a Schalke a 90. percben kapott góllal maradt alul Stuttgartban, a Bayern a 90. percben szerzett góllal gyűrte le a Kaiserslauternt), de az utolsó kör eseményeit még forgatókönyvként is visszadobták volna, annyira hihetetlen dolgok történtek a pályákon.
A lépéshátrányba került Schalke hazai pályán 0–2-re és 2–3-ra is állt a kiesőjelölt Unterhaching ellen, hogy aztán az utolsó 17 percben 5–3-ra fordítson. Ez még nem volt elég, a gelsenkirchenieknek az is kellett volna az aranyéremhez, hogy a Bayern kikapjon Hamburgban. A HSV Sergej Barbarez fejesével meg is szerezte a vezetést a 90. percben. Gelsenkirchenben pályainvázió következett, a delíriumba esett hazai drukkerek a pályán tomboltak, mert karnyújtásnyira került a Schalke első német bajnoki címe 1958 óta. Aztán jött Hamburgban egy hazaadás, a Schalke kölcsönjátékosaként a HSV-ban védő Mathias Schober megfogta azt, a Bayern közvetett szabadrúgáshoz jutott. Stefan Effenberg legurította a labdát Patrik Anderssonnak, a svéd védő pedig a 94. percben a hálóba bikázta egyetlen bajnoki gólját a Bayern színeiben. Gelsenkirchenben az eseménysort kivetítőn néző drukkerhad nem hitt a szemének. A salátástál Münchenbe került.
Kár, hogy ilyen nem lesz a 2022/23-as évadban. Na, jó. Valószínűleg nem lesz. Valószínűleg az lesz, mint a legutóbbi tíz szezonban: a Bayern München simán megszerzi az első helyet.
És éppen itt van a Bundesliga egyik kulcsproblémája.
Ez nyilván nem túl nagy „probléma” a 32-szeres bajnok (31-szeres Bundesliga-győztes) Bayern hatalmas szurkolótáborának, fejfájást okoz viszont a riválisoknak és nem segíti elő a német élvonal külföldi eladhatóságát. Tudniillik sok dolgot mondhatunk a Bundesligára: élőbb a kapcsolat klubok, városok és szurkolótáborok között, mint bármely más topligában; fantasztikus a tempó és a dinamika, igen magas a színvonal, a jelen és jövő sztárjainak tucatjait látjuk, elit bajnoksághoz képest megfizethetők a jegyárak és pazar a hangulat.
Nem Németország az egyedüli, amely ezzel a problémával küszködik – pont a múlt héten tekintettünk ki a közép- és kelet-európai helyzetre a Ferencváros NB I-es dominanciája kapcsán –, az európai futball összességében is az erőkoncentráció irányába halad, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt. Az, hogy a legnagyobb szurkolótáború, legjobb és legértékesebb keretű, legnagyobb költségvetésű, nemzetközileg is a legnagyobb presztízsű, ráadásul mintaszerűen gazdálkodó német klub uralja a Bundesligát – egyszerű papírforma. Papírforma, ám a Bundesliga hagyományos dinamikáját (amelyben a Bayern a legerősebb klub, ám le-lelökik a trónról) felborítja és a vonzerejét csökkenti.
Erre Münchenben teljes joggal mondhatják – és a klub egészséges arroganciát tükröző szellemiségének meg is felelne ez –, hogy ha mások annyira akarják a salátástálat, hát legyenek szívesek erősebbek lenni. Ettől persze még nem lesznek a többiek erősebbek, s a Bayern nyomasztó dominanciája sem csökken.
Azt, hogy mennyire szokatlan az ilyen szintű egyeduralom, egy idővonallal illusztráljuk. A Bundesliga eddigi 59 évada szerepel rajta, a bajnokcsapat és a második helyezett pontszámával, illetve a kettő közti különbséggel. Egészen 2012-ig – a legutóbbi idényig, amelyet nem a Bayern nyert meg (akkor a Dortmund diadalmaskodott) – igen ritka volt a mindenféle izgalmat nélkülöző bajnoki versenyfutás. Ha a jelenlegi, a győzelmet 3 ponttal jutalmazó pontszámításra konvertáljuk a végeredményeket, akkor bajnok és vicebajnok között 1964 és 2012 között csak hétszer alakult volna ki 10 pontnál nagyobb különbség.
