Hetven évvel ezelőtt vált az Aranycsapat Aranycsapattá, már amennyiben az létezett egyáltalán. A közismert Grosics – Buzánszky, Lóránt, Zakariás, Lantos – Bozsik, Hidegkuti – Budai II, Kocsis, Puskás, Czibor összeállításban ugyanis mindössze négyszer kezdett az együttes. Először 1953. május 17-én, a római Olimpiai stadion avatóján, az olaszok ellen (3-0), aztán 1953. november 15-én a svédekkel (2-2), tíz nappal később pedig az angolokkal vívott évszázad mérkőzésén (6-3), végül ebben az összetételben szerepelt 1954. április 11-én Bécsben, az osztrákok vendégeként (1-0). Az olimpiai diadal után, 1952. szeptember 20-án Svájcban (4-2) a Palotás–Hidegkuti csere után fél órát, majd 1954. július 5-én Stockholmban (szintén 4-2) a Sándor–Budai II váltás nyomán negyvenöt percet futballozott még a klasszikus felállásban az együttes.
Slussz.
Ebből következően az olimpián egyetlen egyszer sem labdázott a fejből vágott formációban a csapat. S messze nem a legnagyobb diadalát aratta Helsinkiben, az 1954-es vb-ezüst jóval értékesebb, mint az 1952-es arany. A helsinki győzelem habosítva volt olyan légkörben, amelyet hűen jellemzett a pártvezérhez intézett távirat:
Kedves Rákosi elvtárs! Labdarúgócsapatunk hálás szívvel mond köszönetet a hatalmas segítségért, amely módot adott a legkomolyabb felkészülésre az olimpiai bajnokság megnyeréséhez. Küzdeni akarásunkkal, harci készségünkkel bizonyítottuk be hazaszeretetünket, a dolgozó magyar nép iránti ragaszkodásunkat. Éljen a párt! Éljen a mi drága, forrón szeretett Rákosi elvtársunk! A Magyar Népköztársaság válogatott labdarúgócsapata.
Az efféle szöveg a kor jellegéből fakadt, de hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy nemrégiben azt olvastam: az 1992-es barcelonai olimpiai szereplés a magyar etalon. Ez közönséges hamisítás, hiszen a legtöbb aranyérmet (tizenhatot) negyven évvel korábban nyerte hazánk küldöttsége.
Tizenöt számban a világ legjobbjait kellett felülmúlni az aranyhoz.
Futballban nem.
