Összeomlás helyett a legnagyobb erejét mutatta meg Anglia a női Eb döntőjében

Az Angol Labdarúgó Szövetség 1921-ben kitiltotta a női futballt a ligarendszer pályáiról, és kereken ötven évig, egészen 1971-ig ez így is maradt. Ezt mindössze öt évvel előzte meg a férfiválogatott világbajnoki címe, amely óta Anglia nem hódított el nagy nemzetközi trófeát. Egészen vasárnap estig, amikor a női válogatott a rekordgyőztes németeket felülmúlva Európa-bajnok lett.

Az angol csapat nemcsak azért vágott neki a tornának esélyesként, mert hazai pályán szerepelhetett, hanem mert felnőtt egy kiemelkedően jó generáció, amelynek a vezetésére a szövetség megszerezte Sarina Wiegmant.

Ő 2017-ben Európa-bajnokságot nyert a holland válogatottal, amellyel két évvel később a világbajnokságon egészen a döntőig sikerült menetelnie.

Wiegman a saját képére formálta az angol csapatot, amely holland mintára a labdatartásra és az erős széljátékra helyezte a hangsúlyt, miközben valódi közösséget is épített, amelyben minden játékos kész volt alárendelni magát a közös célnak. A döntőig vezető úton pedig olyan erődemonstrációkat tartott az együttes, mint Norvégia 8-0-s kiütése a csoportkörben, vagy az elődöntőben a világranglistán második helyezett Svédország ellen elért 4-0-s siker.

A döntőben viszont az a Németország volt az ellenfél, amelyet története során Anglia eddig csak kétszer tudott legyőzni, és amely arra készült, hogy 2013 után ismét jelentős sikert arasson. Ennek megfelelően Martina Voss-Tecklenburg csapata is rendkívül meggyőző teljesítménnyel jutott el a fináléig, 6 meccsen 13 gólt szerzett és mindössze egy szerencsétlen öngólt kapott. Ahogyan az a férfiválogatottra és a Bundesligára is jellemző,

a németek elsősorban az agresszív letámadásukkal hívták fel magukra a figyelmet.

A tornán ők szerezték a legtöbb labdát az ellenfél védőharmadában, és ezekből ők alakították ki a legtöbb lövőhelyzetet, melyek közül négyet gólra is váltottak.

Bár a két döntős csapat közül az angol nagyobb hangsúlyt fektetett az Eb-n a labdatartásra, míg a német válogatott jobban bízott a labdaszerzések utáni gyorsan felépített akciókban, több hasonlóságot is felfedezhetünk a két alakulat között. Egyrészt mindkét szövetségi kapitány a 4-2-3-1-es alapfelállásban küldte pályára együttesét valamennyi meccsen, ráadásul a szerkezet hasonlóképpen módosult, csak eltérő arányokban. Az angoloknál a középpályán labdabirtoklás esetén Keira Walsh helyezkedett egyedül a védelem előtt, Georgia Stanway pedig egy sorral előrébb húzódott Fran Kirby mellé, és csak bizonyos esetekben (például a svédek elleni elődöntőben) lépett vissza mélyen korábbi Manchester City-csapattársa mellé. A németeknél szintén az változott akár mérkőzések közben is, hogy Sara Däbritz mélyen helyezkedett Lena Oberdorf mellett a középpályán, vagy feljebb lépett Lina Magull mellé.

Nem meglepő módon a felálláson egyik szövetségi kapitány sem változtatott a döntő előtt, ráadásul Wiegman megtehette azt is, hogy immár sorozatban a hetedik mérkőzésen változatlan összeállításban küldte pályára a csapatát. Az angol csapat kezdője kapcsán az Európa-bajnokság idején valójában két nagyobb kérdőjel kunkorodott: az egyik Ellen White feje fölött, aki bár munkabírását tekintve hozta a tőle elvárhatót, az angol bajnokság előző szezonjában mindössze négy gólt szerző veterán csatárt rendszeresen felülmúlta a csereként beállva rendszeresen betaláló Alessia Russo, aki a svédek ellen sarokkal a torna egyik legemlékezetesebb találatát is jegyezte. Rachel Daly személye szintén számos vitát generált, hiszen úgy játszotta végig az Eb-t balhátvédként, hogy ő tulajdonképpen támadó, ami védekezésben gyakran meg is mutatkozott, például a spanyoloktól kapott gólnál Athenea del Castillóval szemben. Wiegman azonban végig kitartott mellettük, és bízott abban, hogy a cseréi is meghálálják majd a bizalmat.

A másik oldalon Voss-Tecklenburg valószínűleg a szíve szerint szintén nem nagyon módosítgatott volna, de azt már a meccs előtt tudni lehetett, hogy a franciák elleni elődöntőt koronavírusos megbetegedés miatt kihagyó és a csapaton belül a második legtöbb helyzetet kialakító Klara Bühl nem épül fel a mérkőzésre.

A legnagyobb csapás viszont közvetlenül a meccs előtt jött,

ugyanis a góllövőlistát Beth Meaddel holtversenyben vezető Alexandra Popp megsérült a bemelegítésnél, így a németek nemcsak a legeredményesebb, hanem az egyik legfontosabb játékosukat és csapatkapitányukat is elveszítették. Popp a fontos góljai mellett óriási szerepet vállalt a hatékony letámadásban is. Például az osztrákok ellen megnyert negyeddöntő mindkét góljánál ő kényszerítette hibára Manuela Zinsbergert, az ellenfél kapusát.

Talán ennek, de legfőképpen a két csapat hasonló hadrendjének volt köszönhető, hogy a felek a meccs első félidejében lényegében kioltották egymást. Miközben mindkét együttes 4-3-3-as hadrendben építkezett és 4-2-3-1-es vagy 4-4-1-1-es szerkezetben védekezett, a középpályán rendszeresen három a három elleni szituáció alakult ki, s abból mindkét társaság nehezen tudott építkezni.

A németek például elsősorban a jobb oldalon próbálták felépíteni a támadásaikat, de az angolok rendszeresen csapdázták őket az oldalvonal mellett. Amint a labda kikerült a jobbhátvéd Gwinnhez, Hemp azonnal nyomást helyezett rá, miközben White Hendrick mellett helyezkedve elzárta a visszapassz lehetőségét, a középpályán pedig Kirby a visszalépő Magullra, míg Walsh Däbritzre figyelt. A hosszú oldalról Mead behúzódott középre, teljesen lezárva a labdás oldalt.

Ezekből a szituációkból az angolok rendszeresen képesek voltak kiharcolni, hogy a németek hosszú indításokkal, vagy kockázatosabb felpasszokkal próbálkozzanak, amiknek viszont Popp hiányában nem volt meg az egyértelmű fókuszpontjuk. Adott esetben pedig – ahogyan az a fenti szituációban is látható – veszélyes pozíciókban, már az ellenfél térfelén labdát tudtak szerezni.

A német válogatott esetében feltűnő volt, hogy játékosai jóval kevésbé intenzíven kíséreltek meg labdát szerezni az ellenfél térfelén, és leginkább egy középmagas blokkba visszaállva próbáltak meg védekezni. Ez látható a fenti jelenetnél is, ahogyan Lea Schüller középcsatárként arra törekszik, hogy a két középhátvéd között helyezkedve egy oldalra szorítsa az angolokat, miközben a középpályán Magull őrzi Walsh-t, Däbritz pedig magasan fellép a labda irányába visszalépő és a labdakihozatalt segíteni próbáló Stanway-re.

Mivel letámadása gyakran nem volt elég agresszív, és a védők kettő az egy elleni létszámfölényt tudtak kialakítani Schüllerrel szemben, ezért többször is előfordult, hogy az egyik belső védő – ebben az esetben Leah Williamson –megindult előre a labdával. Viszont a passzopcióit szépen zárták a németek, és ilyenkor leginkább az egy az egyben nagyon erős szélsőket, Beth Meadet, vagy Lauren Hempet keresték a felpasszokkal. Őket viszont szintén nagyon szorosan követte a két szélsőhátvéd.

Itt is az látható, ahogy az angolok közvetlenül a jobbszélsőt, Meadet próbálják megtalálni a labdával, akinek azonban a legtöbbször az ellenfél kapujának háttal kellett volna megoldania ezeket a helyzeteket, nyakában az őt szorosan követő Rauch-hal.

Mivel a németek szélső védői rendszeresen rátapadtak az angol szélsőkre, mögöttük területek nyíltak meg, amiket az angol középpályások (elsősorban a baloldalon Fran Kirby) mélységi beindulásokkal próbáltak kihasználni. Ezekben az esetekben a hátsó négy a három elleni létszámfölény miatt az egyik középhátvéd tudta felvenni a beinduló embert, vagy a képen látható módon Oberdorf zárt vissza fegyelmezetten az emberével.

Az első félidő tehát mindent összevetve kiegyenlített játékot hozott, és helyzetek is leginkább átmenetekből, második labdás szituációkból vagy pontrúgásokból alakultak ki, de a szünet után már egyértelműen a német csapat került fölénybe. Legfőképpen azért, mert fel tudta pörgetni a letámadás intenzitását, és sokkal kevesebb időt hagyott a labdával az angol játékosoknak.

A fenti jelenet kiválóan szemlélteti a változást a németek játékában: amíg az első félidőben csak kirúgásoknál álltak fel ebben az aszimmetrikus alakzatban, amelyben a balszélső a csatár mellé behúzódva lezárta a kapus elől a közeli passzopciókat, addig a második játékrészben a Jule Brand helyére beálló Tabea Wasmuth kintről befelé mozogva többször is megtámadta Millie Brightot, miközben mögötte Rauch magasan helyezkedve ügyelt arra, hogy szükség esetén nyomás alá tudja helyezni Bronze-ot a szélen.

Amíg az első félidőben az angol hátvédek többször is fel tudták cipelni a labdát, vagy éppen volt idejük hosszú indításokkal keresni a szélsőiket, addig a második felvonásban erre már jóval kevesebb lehetőségük volt. A szünetet megelőzően Magull például többnyire tartotta a pozícióját Walsh mellett, a térfélcsere után rendszeresen kilépett Williamsonra, aki így már nem tudta nyugodtan vezetni a labdát.

Mindezek ellenére az angolok szereztek vezetést, méghozzá olyan szituációban, amelyben Beth Mead sérülése miatt ideiglenesen tíz főre fogyatkoztak. A nagy erőkkel támadó németek labdavesztése után Walsh-nak hirtelen rengeteg ideje maradt a labdával, és szenzációs indítással ugratta ki a csereként beállva a spanyolok ellen is fontos gólt szerző Ella Toone-t, aki higgadtan löbbölt a kapuba.

Ezt követően még nagyobb erőket mozgósítottak támadásban a németek, és nem meglepő módon a jobboldalon tudtak többször is áttörni, ahol már az első félidőben is igyekezték felépíteni a legtöbb akciójukat.

A német csapat rendszeresen ki tudta használni az angol védelem jobb oldalán a Williamson és Daly közötti területet. A fenti szituáció Magull kapufáját előzte meg, amikor Schüller a helyezkedésével lefoglalta az angolok csapatkapitányát, Huth pedig a vonal mellett Daly figyelmét vonta magára, így a jó ütemben beinduló Magull gyakorlatilag zavartalanul juthatott el lövésig.

Gwinn veszélyesen középre tett labdájánál a Bayern München szélsője szintén látványosan szabadon maradt a Daly mögötti területen a tizenhatoson belül, és már itt nem sokon múlott, hogy a németek ki tudjanak egyenlíteni.

A 79. percben azonban már semmi sem tudta megmenteni Wiegman csapatát: ezúttal Lohmann vonta magára Daly figyelmét, így Williamsonra ketten jutottak a tizenhatoson belül, aminek a végén Magull egyenlíteni tudott.

A meccs összességében a taktikai nüanszok helyett sokkal inkább szólt a kemény párharcokról, ezért nem meglepő, hogy

a hosszabbításra már mindkét együttes elkészült az erejével.

Az pedig itt is megmutatkozott, hogy egy nagy tornán mekkora jelentőségük van a pontrúgásoknak, pláne egy ilyen kiélezett helyzetben, és végül a szintén csereként beálló, a súlyos sérüléséből tavasszal felépülő Chloe Kelly ilyen szituációból repítette mennybe a csapatát.

A mérkőzés lényegi része pedig ezzel tulajdonképpen véget ért. Az utolsó tíz percben az angolok mesterien dugták el a labdát a németek elől a szögletzászló mellett, így a hajrában szinte már támadást sem tudtak vezetni.

Noha Wiegman minden mérkőzésen ugyanazzal a kezdőcsapattal állt ki, a cseréit a lehető legjobban használta, és a torna során egyetlen csapat „kispadja” sem szerzett több gólt az angolokénál. A fináléban is mind a két gólszerző csereként állt be.

Összességében a döntőben a kulcsjátékosokat nélkülöző németek semmivel sem játszottak rosszabbul az angoloknál, a mérkőzés bizonyos szakaszaiban pedig egyértelműen felül is kerekedtek ellenfelükön. Ám ennek az angol csapatnak az erejét talán mindennél jobban megmutatja, hogy ilyen szituációban sem omlott össze, sőt a legkiélezettebb helyzetben be tudta vinni a végső csapást.

Ha pedig az egész tornát vizsgáljuk:

vajon melyik csapat érdemelné meg jobban az Európa-bajnoki címet annál, amelyik a legtöbb gólt lőtte és a legkevesebbet kapta?