1. Végre sikeres torna! Egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a vb sikeres lesz: az azt megelőző argentínai vb-re rányomta a bélyegét a katonai junta, mely a saját nacionalista propagandájának rendelte alá a csalások sorozatát hozó vébét, míg a ‘80-as Európa-bajnokság érdektelenségbe és nézőtéri balhékba fulladt. Ehhez képest a spanyolországi vb valódi közönségsikert hozott, a lehető legfontosabb időpontban. Innentől már nem volt többé kérdés, hogy az olimpia vagy a focivébé a nagyobb esemény a világon.
2.Végre 24 csapat! A 16 csapatos vb az 1930-as évek viszonyait tükrözte, a sok, újonnan függetlenné váló ország megjelenésével nyilvánvalóan emelni kellett a létszámon, ezt végül Joao Havelange vezényelte le. Az első, 24 csapatos vb előtt voltak aggodalmak a mezőny felhígulása miatt, de ezekről gyorsan kiderült, hogy alaptalanok, a vébé pedig végre egy teljes hónapig tartó, folyamatos izgalmakat nyújtó esemény lett.
3. Végre VILÁGbajnokság! Korábban a vébék mezőnye valamiféle elit klubnak tűnhetett, amit Európának és pár dél-amerikai csapatnak találtak ki, és a rend kedvéért egy-egy ázsiai és afrikai csapat is színesítette a palettát. Ez viszont már egy rendes világbajnokság volt, ahol mindegyik földrész képviseltette magát, sőt, az úgynevezett kiscsapatok többsége abszolút igazolni is tudta, hogy ott a helye.
4. Hol máshol, mint Spanyolországban? A nyolcvanas évek eleje Spanyolország nagy időszaka volt: a több évtizedes diktatúrából fokozatosan felszabaduló ország a lehető legjobb időpontban mutathatta meg magát a világnak. A fellendülő spanyol kulturális élet, a fejlődésnek induló gazdaság, az európai integrációban való részvétel mellett ez a vb is egy fontos lépcsőfok lehetett a modern Spanyolország történelmében.
5. Válogatott foci > klubfoci. Bár a hangsúly fokozatosan tolódott a klubfoci felé, évtizedeken keresztül a válogatott futball jelentette a labdarúgás motorját, és gyakran a nagy tornák hozták el a taktikai újításokat is. Nem mellesleg a nézők túlnyomó többsége itt láthatta csak a világ legnagyobbjait, hiszen akkoriban nem tíz szuperklub gyűjtötte össze őket. A klubfoci és a válogatott foci között még pont egészséges egyensúly idején rendezett 82-es vb mutatta be talán a legtöbb új sztárt a világnak, és távolról sem csak a távoli földrészekről, hiszen még a francia vagy a lengyel válogatott is meglepetést tudott okozni.
6. Ott volt, akinek ott kellett lennie. Minden vébén vannak nagy hiányzók – négy évvel korábban kapásból otthon maradtak az Európa-bajnok csehszlovákok, a sztárok sorát felvonultató angolok és a mindig erős csapattal rendelkező szovjetek és jugoszlávok –, de ‘82-ben mintha mindenki, aki számított, jelen lett volna. A vb-ezüstérmes hollandok a generációváltás áldozatai lettek, és a következő két tornát is kihagyták, míg a dánok és a portugálok nagy csapata még alakulóban volt, a románoknak sem volt Hagi-kaliberű játékosuk még. Tényleg a legjobbak voltak kint, és nem nagyon volt hiányérzete akkor senkinek.
7. A háború vége. A spanyolországi vb idejére jutott egy háborús konfliktus, ami egy időben azzal is fenyegetett, hogy a brit csapatok visszalépnek a tornától (legalábbis a kormány fontolgatta ezt is). Szerencsére nem így történt, sőt, pont a vb rajtja után egy nappal jött létre a tűzszünet az argentinok és a britek között. Igaz, a hazai szurkolók jó része a latin-amerikaiakkal szimpatizált, és a spanyol-angol meccsen nem is rejtették ezt véka alá, talán ennek is volt szerepe abban, hogy a spanyolok akkorát harcoltak egy tét nélküli meccsen.
8. A zavargások elmaradtak. A tömegturizmus a nyolcvanas évekre jutott arra a szintre, hogy tízezrek érkezhettek el egy vb ürügyén egy országba, a meccseket pedig összesen 2 millióan látták a helyszínen. Bár sokan féltek a vb előtt, sikerült elkerülni az olyan nézőtéri botrányokat, mint amilyen két évvel korábban történt az olaszországi Eb-n. Az angol huligánok persze itt is hallattak magukról, de komolyabb tömegbalhé ezúttal szerencsére nem volt, néhány elszigetelt esettől eltekintve nagyon jó hangulat uralkodott.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1329" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
9. A meglepetések vébéje. Rögtön a nyitómeccs megadta az alaphangot az argentinok vereségével, aztán jött a többi. Algéria, Kamerun, Honduras, Észak-Írország, Kuvait mind-mind képes volt kisebb-nagyobb meglepetéseket okozni, és ki gondolta volna, hogy a lengyelek és a franciák is négy közé jutnak?
10. A modern vébék leggólerősebbje.
11. Viva España! A 82-es vébé volt az első, amely tényleg zenei vonalon is megragadt a világ közvéleményében: bár a hivatalos dalt Placido Domingo énekelte, sokaknak – így a kapcsoláskor ezt halló magyar nézőknek is – az Y Viva España című dal jelentette ezt a vébét, mely egyébként egy holland szerző dala volt eredetileg, de érthetően készült belőle több spanyol verzió is.
12. Unortodox mezszámozás. A mai játékosuralomból visszanézve egészen hihetetlen, hogy több válogatottnál sem volt kívánságműsor a számozás, sőt. A legradikálisabbak hagyományosan az argentinok voltak, ahol ábécésorrendben osztották ki a mezszámokat, ebben kizárólag Maradona 10-ese volt a kivétel, viszont Fillol kapus 7-essel védett, az 1-es mezt pedig a középpályás Ardiles kapta. Az angoloknál legalább kapus kapta az 1-est, 12-est, 22-est, Keegan pedig a 7-est, őket leszámítva ábécésorrend érvényesült (ezért játszott Brooking 3-assal), az olaszoknál pedig posztonként indult az ábécésorrend, így kaphatta a középhátvéd Scirea a 7-es mezt.
13. Afrika megmutatja. Afrika addig leginkább viccek tárgya volt (lásd a zaire-i védőt 1974-ben, aki elrúgta a labdát a szabadrúgásra készülő ellenfél elől), ‘82-ben azonban mind a veretlenül kieső Kamerun, mind pedig a németeket legyőző Algéria megmutatta, hiba volt lesajnálni őket, és ezzel felrakták Afrikát a világ futballtérképére.
14. Kirakat. Még gyerekcipőben járt a nemzetközi játékosmegfigyelés, ezért a nagy tornák mindig kirakatként is szolgáltak akkoriban. Ma már ezért ritka, hogy valakire egy vébén figyeljenek fel az európai klubok, 82-ben azonban még számos noteszt teleírtak a játékosmegfigyelők, különösen, ha távoli kontinensről vagy a vasfüggönyön túlról jött az illető: a kameruni N’Kono és M’Bida, a hondurasi Arzu és Figueroa közvetlenül a vb után kapott spanyol illetve francia szerződést, és a lengyel Paweł Janas játékára is ott figyelt fel az Auxerre. Nem mellesleg a fél brazil válogatott is a következő években Európába szerződött, mint ahogy az algériai Rabah Madjert is a németeknek lőtt gólja tette kapóssá.
15. Végre gól a nyitómeccsen! A vébék nyitómeccse hagyományosan dögunalom volt, már a hatvanas években is, 1966-tól kezdve gól sem esett rajtuk – egészen 1982-ig. Ráadásul mindjárt egy meglepetéssel indult a torna, mert Erwin Vandenbergh góljával a belgák legyőzték a címvédő argentinokat. Pedig az összefoglaló alapján mindkét csapat rúghatott volna simán három-négy gólt.
16. Egy halhatatlan kép!
17. Magyar rekord! Magyarország rögtön az első meccsén gólrekordot állít fel Salvador ellen. Ennél többet még soha senki nem lőtt vébéken egy meccsen, és ez könnyen lehet, hogy így is marad. Sőt, Kiss László is tart két rekordot a mi napig: a leggyorsabb mesterhármasét és a csereként szerzett legtöbb gólét.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
18. A Seiko óra. Egy napig úgy tűnt, Nyilasi Tibor kaphatja a leggyorsabb gól szerzőjének járó Seiko aranyórát, de aztán jött Bryan Robson, aki 27 másodperccel a kezdő sípszó után köszönt be a franciáknak. A vb előtt a Manchester Unitedhez szerződő Robsont ez a gól tette világszerte ismertté, és hiába volt jelen még három másik nagy tornán, az állandó sérülései megakadályozták benne, hogy igazán kifussa magát, így neki is ez a vb volt a csúcs.
19. Admiral. A vébé egyik ikonikus meze volt az angolok háromszínű Admiralja, mely azonban elképesztő amatőrséget rejtett: a cégnél valamiért senkinek nem jutott eszébe, hogy a spanyolországi hőségben nem a legjobb ötlet vastag akrilból készült anyagba bújtatni a fiúkat. Az első meccsen facsarni lehetett az izzadságot a mezből, Paul Mariner egymaga öt kilót fogyott 90 perc alatt. Az Admiral pánikszerűen próbálta menteni a menthetőt, és legyártott pár új garnitúrát könnyebb, nyári szövetből, de rohammunkában varrták rá a mezekre az emblémákat: egyrészt rossz helyre, másrészt a következő meccsen már az első félidőben lepotyogtak. Ettől még a mez ikonikus.
20. Jupp. Az NSZK-Algéria meccs előtt Jupp Derwall, a német szövetségi kapitány azzal viccelődött a sajtótájékoztatón, hogy ha kikapnak a teljesen esélytelen észak-afrikai csapattól, a meccs után fel is száll az első gépre és megy haza. Az elképzelhetetlen azonban megtörtént, Algéria nyert, Derwall viszont maradt, és végül sikerült a pokol tornácáról visszarángatnia a csapatát.
21. Whiteside rekordja. Norman Whiteside, az északírek középpályása 17 éves és 41 napos korában játszott Jugoszlávia ellen, ezzel Pelét megelőzve ő lett a legfiatalabb játékos, aki valaha világbajnokságon pályára lépett. Sőt, ezt a rekordot a mai napig ő tartja. Más kérdés, hogy a Manchester United szupertehetsége sorozatos sérülései miatt nem tudta hozni az elvárásokat, és mindössze 26 évesen visszavonult. 1982-ben azonban ennek még semmi nyoma nem volt, és ő is részese volt az északírek sikereinek.
22. Kuvaiti közjáték. Kuvait eddigi egyetlen vébéjén nehéz ellenfelekkel szemben is helytállt, pontot rabolt Csehszlovákiától, ám leginkább egy szürreális balhé miatt emlékszünk rájuk. A második meccsükön, a franciák ellen, 1-3-as állásnál a nézőtéren valaki belefújt a sípjába, amikor a kuvaiti védők leálltak, Giresse viszont a hálóba lőtt.
23. Narey gólja. Bár a brazilok szebbnél szebb gólokkal verték a skótokat, a meccs (és az egész torna egyik) legnagyobb gólját a skót Dundee United védője, David Narey lőtte, méghozzá „csőrrel.”
24. Új-Zéland. Bár nem tudott más vb-újoncokhoz hasonlóan meglepetést okozni, pont a legnehezebb csoportba sorsolták, és ugyan nem vallottak szégyent, a kiwik három sima vereséggel távoztak a skótok, a szovjetek és a brazilok ellen. A tornán mégis megtudhattuk, Új-Zélandon is tudnak ám focizni, miután Kína legyőzésével kvalifikálták magukat a tornára, és itt ismerte meg a világ a következő évtizedet Európában végigjátszó Wynton Rufert. Egyébként is, egy világbajnokság attól világbajnokság, ha még Új-Zéland is kijuthat, nem?
25. Daszajev. A tatár származású Rinat Daszajev a moszkvai olimpián mutatkozott be a nemzetközi színpadon ugyan, de itt, Spanyolországban volt a valódi belépője. A szovjet kapus Dino Zoff mellett a vb vitathatatlanul legjobbja volt a posztján, és innentől kezdve stabilan a világ legkiválóbb kapusai között tartották számon a Szpartak Moszkva játékosát. Daszajev a brazilok elleni bravúrjaival tűnt fel, de utána is tartotta a saját szintjét, és csapata legjobbja volt.
26. Nincs ok a népharagra. Bár a csoportkörbeli kiesést követően viccek terjedtek el idehaza arról, hogyan álcázzák magukat a népharagtól tartó magyar focisták, valójában csak a papírforma érvényesült. Magyarországot megelőzte a világbajnok és az Eb-ezüstérmes, és eddig ez volt az utolsó olyan vb, melyhez pozitív értelemben a mieink is hozzátették a magukét a máig emlegetett gólrekorddal. És egyébként is, ott voltunk a világ 24 legjobb válogatottja között.
27. Honduras. A másik közép-amerikai csapat sokkal jobban szerepelt, mint szomszédja: a hondurasi szurkolók alighanem megijedtek a magyar tízes láttán, hiszen a csapatuk egy nappal később a házigazda spanyolok ellen mutatkozott be. Az ijedelem alaptalan volt, Honduras meglepetésre csak a jugoszlávoktól kapott ki, a másik két meccset döntetlenre hozta, összesen három gólt kapott, abból is kettőt tizenegyesből. A kapus Arzu, a középpályás Maradiaga és a többiek nevét megtanulta a világ, Honduras pedig nemcsak, hogy emelt fővel mehetett haza, de még szerencsétlennek is érezhette magát, amiért nem sikerült a továbbjutás a jóval esélyesebb európai csapatokkal szemben.
28. Salvador sem adta fel. Amikor Nyilasi Tibor a tizedik magyar gólt is megszerezte Salvador ellen, Joao Havelange agyán alighanem átfutott, talán hiba volt ennyi „kiscsapatot” beengedni a vébére. A közép-amerikai ország azonban tanult az első meccsből, és a másik két mérkőzésén sokkal fegyelmezettebben játszott a belgák illetve az argentinok ellen, megmutatva, hogy nem véletlenül voltak ők sem Spanyolországban.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1533" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
29. Gerets. Az egész évtized talán legkiválóbb jobbhátvédjét két évvel korábban, az Eb-n ismerte meg Európa, Spanyolországba pedig már sztárként érkezett. A szakállas belga védő az argentinok ellen mindjárt a mezőny egyik legjobbja volt, és a jelentőségét az mutatta igazán, hogy miután a magyarok elleni meccsen Jean-Marie Pfaff úgy letarolta (Fazekassal együtt), hogy Gerets számára véget is ért a vb (sőt, Pfaffnak is), a belga csapat vezér nélkül maradt. A középdöntőben két vereséggel, gólt sem lőve estek ki, Gerets azonban csak a csoportkör alapján bekerült több szaklap vb-válogatottjába is a végén.
30. Jó a buli a házigazda nélkül is. Valamiért alapvetés, hogy egy jó tornához erős házigazda kell. Nos, a spanyolok ‘82-ben rácáfoltak erre, mivel csalódást okoztak: a nem túl nehéz csoportjukból hathatós bírói segítséggel jutottak csak tovább (a jugoszlávok elleni meccs egyébként a csoportkör egyik legjobbja volt), a négy közé jutásra már esélyük sem volt. Búcsúzóul legalább az angolok továbbjutását meg tudták akadályozni a számukra már tét nélküli meccsen a Bernabéuban. Bár a spanyol futball akkoriban nem a legjobb időszakát élte, mégis sokkal többet várt a közvélemény José Santamaria csapatától. A kudarc hatására azonban kapitányt váltottak a spanyolok, és Miguel Munoz megfiatalított csapata két évvel később már döntőt játszott az Eb-n, igazolva, hogy az alapanyag önmagában nem lett volna rossz.
31. Grúzia vébéje. A tizenkét év szünet után újra vébé-résztvevő szovjet válogatottban hagyományosan felülreprezentáltak voltak a kaukázusi nemzetiségek, különösen a grúzok. A Dinamo Tbiliszi legnagyobb korszaka azonban a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójára esett, ‘81-ben KEK-et is nyert, és négy játékosa – Csivadze, Daraszelija, Sengelija és Szulakvelidze – is szerepelt a vébén. A legjobbnak tartott David Kipiani csak azért nem lehetett ott, mert a vb előtt egy súlyos sérülés kettétörte a pályáját, de a többiek a középdöntőig jutó szovjet válogatott kulcsemberei voltak, és nem rajtuk múlt a még jobb szereplés. A későbbi vébéken aztán már jött a Dinamo Kijev-játékosok dominálta Lobanovszkij-korszak.
32. A brazilok. A közönségkedvenc, az utolsó játszani tudó brazil csapat, az erkölcsi győztes, és még ki tudja, hogy emlékeznek a 82-es brazil válogatottra. Tele Santana csapata egy egész generációt tett a brazilok szurkolójává, akiknek aztán folyamatosan meg kellett állapítaniuk, hogy a későbbi brazil csapatok egyike sem volt összemérhető a Falcao, Socrates, Zico féle csapattal. Igaz, a későbbiek viszont néha tudtak nyerni, ami nem elhanyagolható erény.
33. Le Carré magique. A brazil mellett a francia válogatott játszotta a legszebb focit a vébén, de Zicóékhoz hasonlóan ők sem jutottak a döntőbe, és nekik is a középpálya volt a legerősebb csapatrészük. Tigana, Giresse és Platini a torna legjobb játékosai közé tartoztak, és bár az úgynevezett Carré magique (mágikus négyszög) csak Luis Fernandezzel lett teljes két évvel később, a nagy francia középpályássor itt mutatkozott be a világnak, míg a jobbhátvéd Manuel Amoros-t a vb legjobb fiatal játékosának választották.
34. A legerősebb skót csapat. Bár a skótokat hajlamos volt lebecsülni a világ közvéleménye, a ‘82-es csapatuk bivalyerős volt. Alan Hansen, Graeme Souness és Kenny Dalglish a nagy Liverpool kulcsemberei voltak, de a többi angol sztárcsapatban is mind-mind akadtak skótok. Olyannyira, hogy a második legtöbb BEK-győztes is náluk volt, ám a legerősebb csoportba sorsolták őket a brazilok és a szovjetek mellé. A végül rosszabb gólkülönbsége miatt búcsúzó Skócia így is emlékezetes meccseket játszott, és talán itt volt a legnagyobb esélye, hogy túljusson a csoportkörön, ami ugye soha nem sikerült nekik.
35. Eder. A brazilok balszélsője nem volt ismert játékos a vb előtt, és a többi sztárjukkal ellentétben később sem szerződött Európába. Ez a torna volt Eder pályájának csúcspontja, és az összeférhetetlennek tartott játékoson tényleg semmi nem múlott, hatalmas gólokat lőtt, és övé volt a vb legtöbbet emlegetett bal lába.
36. Algéria nyomot hagy a futballtörténelemben. A gijóni megnemtámadási szerződésnek keresztelt osztrák-nyugatnémet meccs volt ennek a vébének a mélypontja, bár az igazán érthetetlen az volt, hogy miért nem játszották már itt is egy időben a csoportkör utolsó meccseit, amikor ez már korábban is problémát jelentett. Így viszont a két csapat pontosan tudta, milyen eredmény kell ahhoz, hogy mindketten továbbjussanak, még ha az egész világ háborgott is a 80 perces ártalmatlan gurigázás miatt. Az algériai Belloumi viszont látta a jó oldalát is:
A teljesítményünk arra kényszerítette a FIFA-t, hogy változtasson, és ez még a győzelemnél is jobb volt. Ez azt jelentette, hogy Algéria kitörölhetetlen nyomot hagyott a futballtörténelemben.
37. Skót-szovjet. A nagy klasszikusok árnyékában már kevésbé szokás emlékezni a csoportkör nagy mérkőzéseire, mint amilyen például a skót-szovjet ki-ki meccs is volt Málagában. A skótoknak nyerni kellett a továbbjutáshoz, és erre minden esélyük meg is volt, miután Jordan révén vezetést szereztek, ráadásul további nagy helyzeteik is akadtak. A szünet után azonban nagyobb fokozatba kapcsolt a szovjet csapat, sikerült egyenlíteni, majd miután két skót védő egymásnak futott, a vezetést is megszerezték. A vége kettő-kettő lett, ezzel pedig Konsztantyin Beszkov csapata ment tovább, nem mindennapi izgalmak után.
38. Igazságot a középdöntőnek! A második csoportkör miatt sok kritikát kapott a FIFA, és ezután meg is szüntették azt, pedig volt előnye is: a középdöntőben nem a tizenegyesek döntöttek például, a csapatoknak győzelemre kellett játszaniuk, és hogy máshogy jöhetett volna létre az argentin, brazil, olasz csoport?
39. A tömegpusztító csoport. Bár az első körben a brazil, szovjet, skót hármast tömörítő csoportot keresztelték el halálcsoportnak, ez semmi nem volt a középdöntő argentin, brazil, olasz csoportjához képest, mely egy találó jellemzés szerint már nem halálcsoport, hanem egyenesen tömegpusztító csoport volt. Itt mindhárom meccs örökké emlékezetes marad, az pedig érdekesség, hogy a szervezőket is váratlanul érte az olaszok és az argentinok gyenge rajtja, ezért a meccseket a kisebbik barcelonai stadionban, a Sarriában rendezték a Nou Camp helyett, mondani sem kell, hogy zsúfolt lelátók előtt.
40. Olasz-argentin. Leginkább azért szokás emlegetni, mert az olaszok nem hagyták élni Maradonát, de egyszerűen jobb csapat is voltak a kicsit túlértékelt argentinoknál. Cesar Menotti egyrészt túlságosan ragaszkodott a négy évvel korábbi kedvenceihez, másrészt a csapata most nem kapta meg azt a hátszelet, amit négy évvel azelőtt.
41. Kadhafi. Ezt a becenevet kapta Claudio Gentile, aki a cinikus olasz hátvéd mintapéldájaként minden létező eszközzel megakadályozta Diego Maradonát a csillogásban, a durva szabálytalanságokat is beleértve. Pedig ez akkoriban nem volt példa nélküli: hogy mást ne mondjunk, az argentinok pont ugyanazt kapták vissza Gentilétől, amit Galvan, Passarella és a többiek csináltak négy évvel korábban, egyebek között Törőcsik Andrással. Más kérdés, hogy ez Maradonát akkor nem vigasztalta.
42. Maradona beköszön. Diego Maradona nem volt szinkronban a csapattársaival: míg az utóbbiak négy évvel korábban voltak a pályájuk zenitjén, ő meg négy évvel később, Mexikóban jutott oda. 82 már csak ezért sem lehetett az argentinok éve, Maradona pedig még nem tudta kezelni a személyének szóló kitüntetett figyelmet a pályán. Így is megvillantott valamit a zsenijéből, de a legeknél ez csak azt jelentette, hogy az egész mezőnyben ellene követték el a legtöbb szabálytalanságot ezen a vébén.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1334" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
43. Giresse. Mivel abban az időszakban még nem készültek bárki által hozzáférhető, ijesztően részletes adatbázisok a világ összes valamirevaló játékosáról, előfordulhatott, hogy egy harmincéves francia játékos lett a vb egyik legnagyobb felfedezettje. Az addig nemigen jegyzett Alain Giresse hirtelen a legnagyobb sztárok közé került, az Aranylabda-szavazáson is második lett, és a közönségkedvenc franciák legjobbjaként ő volt a torna egyik sztárja a maga 163 centijével. Három gólja és látványosan technikás megoldásai mellett fáradhatatlanul szervezte a francia támadásokat, így kell berobbanni a világ élvonalába – ahol aztán a következő négy évre ott is maradt.
44. Észak-Írország. A meglepetések világbajnokságán Észak-Írország szállította az egyik legnagyobbat, amikor Armstrong góljával megverte a házigazda spanyolokat. Billy Bingham csapata eleve nem véletlenül jutott ki, hiszen a svédeket és a portugálokat előzték meg, majd nemcsak továbbjutott a csoportból a jugoszlávokat megelőzve, hanem utána még Ausztriától is elszedett egy pontot, a franciákkal viszont már nem bírt. Az előzetesen lesajnált csapat ráadásul nem csak bekkelt, hanem tényleg jól is játszott, és a három brit válogatott közül messze ők szerezték a legtöbb új szimpatizánst.
45. A negyedik szög. A francia válogatott két évvel később ért a csúcsra, akkor sikerült megtalálni a középpálya ideális felállását. Pedig itt a vébén negyedikként szerepet kapó Bernard Genghini se volt rossz játékos, de a védekezésben kevésbé volt hatékony. Így is kivette a részét a francia menetelésből két remekbe szabott szabadrúgásgóllal, ezeket Platini se csinálhatta volna jobban.
46. Brazil-argentin. Ez a presztízscsata mellett a két 10-es, Zico és Maradona külön csatáját is hozta, és vele a brazil játékos kiütéses győzelmét. Zico újfent igazolta a klasszisát, egy góllal és egy gólpasszal járult hozzá a győzelemhez, Maradonának pedig aznap semmi nem sikerült, és a frusztráció végül oda vezetett, hogy ki is állították. Ráadásul a szépítő gólt is akkor szerezték az argentinok, amikor már Maradona nem volt a pályán.
47. Anglia visszatér. Bár a BEK akkoriban még nem ugyanazt jelentette, mint ma a BL, ráadásul a dél-amerikai játékosok jó része is otthon játszott még, azért sokat elárult az erőviszonyokról, hogy a vb előtti hat BEK-döntőt zsinórban angol klub nyerte. Ennek megfelelően a legtöbb BEK-győztes az angoloknál játszott, ez mégsem volt garancia semmire. Igaz, úgy is lehet nézni, hogy az angolok nem bőgtek le, veretlenül estek ki, és 1970 óta ez a középdöntő volt a legjobb teljesítményük, újra visszakerültek a válogatott elitbe. És ha sikerült volna a sérült Keegant és Brookingot kicsivel korábban összedrótozni, illetve az óvatoskodó szakvezetés jobban bízik Hoddle-ban, talán még többre is viszik.
48. A bundabotrányt is túlélték. Az olasz futballt megrázó Totonero botrány a válogatott jövőjére is komoly hatással volt: Rossi mellett további válogatott játékosok, így Giordano és Manfredonia is eltiltást kaptak, kihagyták az Eb-t, és ugyan Rossi közvetlenül a vb előtt visszatérhetett, a csoportkörben pont úgy játszott, mint aki két teljes szezont kihagyott. Aztán viszont meg erőre kapott, mint akinek nincs a lábában egy fárasztó szezon.
49. Conti. Az olaszok legtechnikásabb játékosát Enzo Bearzot amolyan szárnyvédőként alkalmazta a jobb szélen, és ő készítette elő az olaszok három rendkívül fontos gólját, Cabriniét Argentína, Rossiét Lengyelország, Altobelliét pedig az NSZK ellen. Mellesleg lőtt egy csodaszép gólt Perunak is.
50. Olasz-brazil. Sokan a mai napig nem tudják megbocsátani az olaszoknak, hogy kiverték a látványosan játszó brazilokat. Pedig még csak nem is az történt, hogy az olaszok beálltak védekezni, vagy büntetőkre játszottak volna, hanem lőttek három szép és szabályos gólt (sőt, négyet, csak Antognoniét valamiért nem adta meg a játékvezető). A brazilok csak magukat okolhatták: nemcsak azért, mert nekik a döntetlen is megfelelt volna, mégis győzelemre játszottak, hanem mert az olaszok taktikája jobb volt, és nem utolsósorban abból a csapatból senki nem lógott ki, míg a brazilok kapusa (Waldir Perez) és középcsatára (Serginho) sem ütötte meg az átlagos szintet ezen a vébén.
51. Falcao. Nem számított nagy névnek, hiába játszott Európában, Tele Santana pont ezért nem nagyon számolt a középpályással, csak közvetlenül a vb előtt hívta be a keretébe. Sőt, az első meccsen is csak azért kezdett, mert Cerezo eltiltás miatt nem játszhatott. Ott azonban kiderült, Falcao tökéletes a hátravont irányító poszton, és remekül megérti magát az előtte játszó Socratesszel és Zicóval, miközben fontos gólokat is lőtt. Bár utóbbi kettő nagyobb játékos volt, ezen a vb-n Falcao föléjük tudott nőni.
52. Szolidaritás. Beleszólt a történelem a lengyel-szovjet meccsbe is: a lengyelországi szükségállapot idején rendezték a vébét, és ugyan a lengyel hadsereg csapott le az ellenzékiekre, valójában a Kreml meghosszabbított kezeként működtek. Így aztán nem csoda, hogy a New York Times tudósítója hat Szolidaritás feliratú molinót is összeszámolt a Nou Camp nézőterén, a lengyelek pedig kettőzött erővel küzdöttek, méghozzá sikerrel, mert a döntetlen az ő továbbjutásukat jelentette. A feszült hangulatú meccsen öt sárga lapot is kiosztott a játékvezető, ebből hármat az utolsó percekben, és az egyiket pont Boniek kapta, akinek emiatt ki kellett hagynia az olaszok elleni elődöntőt.
53. Ausztria búcsúja az elittől. Ausztria utolsó igazi nagy futballgenerációja ‘78-ban érte el a legjobb eredményét, amikor a középdöntőben elbúcsúztatták az NSZK-t. Sztárjaik, azaz Krankl, Prohaska, Koncilia, Pezzey, Schachner most is ott voltak, jól is kezdtek, de mintha őket viselte volna jobban meg a gijóni megegyezéses meccs, mert a középdöntőben fásult csapat benyomását keltették. Lehet, hogy az osztrákok világsztárjaiban ennél több is volt, de így is ott voltak stabilan a világ tíz-tizenkét legjobb válogatottja között, és ezt utoljára bizonyították.
54. Keegan éjszakai vezetése. Kevin Keegan is a korszak világsztárja volt ugyan, ráadásul élete formájában játszott előtte, ám a makacs hátsérülése miatt az első négy meccset kihagyni kényszerült, és végül a spanyolok elleni sorsdöntő összecsapás előtt felkeresett egy hamburgi specialistát, hogy segítsen rajta.
Végül a második félidőben beállt, kihagyott egy ziccert, Anglia pedig kiesett. Miután az előző két vébéről a csapatával együtt lemaradt, összesen ez a 26 perc jutott generációja legjobb angol játékosának a labdarúgó világbajnokságokból.
55. Maraton. Ezen a vébén derült ki igazán, hogy a formaidőzítés a fontos, és hiába beszélt mindenki a brazilokról a csoportkör után, vagy hiába voltak még százszázalékosak az angolok is, a végén a pocsékul kezdő olaszok és németek játszották a döntőt, de még a másik két elődöntős, a vereséggel kezdő franciák és a két döntetlennel rajtoló lengyelek is bizonyították az alapigazságot.
56. NSZK-Franciaország. Minden idők egyik legnagyobb meccse, egy görög sorstragédiával felérő igazi vb-klasszikus: ez volt az NSZK-Franciaország elődöntő. Volt itt minden, bírói hiba, brutális szabálytalanság, büntetőpárbaj, dráma, utolsó pillanatban lőtt kapufa, és hat gól, nem utolsósorban pedig fordulatokban és látványos támadásokban bővelkedő játék. És a végén persze a németek nyertek.
57. Stielike történelmi hibája. A vébék történetének első tizenegyespárbaja talán a legemlékezetesebb is egyben: a francia-nyugatnémet meccsen először szembesülhettünk a németek kötélidegeivel. Pedig más szempontból is történelmi jelentőségű volt: Uli Stielike a mai napig az egyetlen német játékos, aki rontott a büntetőpárbajban. Ettori azonban hiába védte a lövését, Schumacher a másik oldalon kettőt is megfogott, és az NSZK jutott tovább. Mint ahogy büntetőpárbajban azóta is mindig.
58. Littbarski. Az, hogy az Eb-győztes NSZK végül a döntőbe jutott, a szerencse és a mentalitás mellett nagymértékben köszönhető volt a csapat új felfedezettjének, a 22 éves Pierre Littbarskinak. A Köln szélsője nemcsak két fontos gólt szerzett, hanem ő volt a csapata legkreatívabb játékosa, aki különösen a franciák elleni 3-3 alkalmával villogott. Bár utána még négy további nagy tornán részt vett, sőt, egyszer vébét is nyert, neki ez volt az igazi nagy tornája.
59. Platini. Bár a franciák 10-ese már ott volt négy évvel korábban Argentínában is, igazából Spanyolországban érkezett meg az elitbe. Mindezt úgy, hogy egy sérülés miatt nem is igazán nyújtotta a csúcsformáját, de Michel Platini esetében még ez is elég volt ahhoz, hogy a vébé sztárjai közé emelkedjen, az NSZK ellen pedig már minden erényét megcsillogtatta, mesterien mozgatta a csapatát aznap. És a java csak utána jött, amikor három egymás követő évben is megkapta az Aranylabdát.
60. Olló a 108. percben. Bár a francia-német meccs bővelkedett klasszismegoldásokban, a leglátványosabb gólt nem a közönségkedvenc franciák, hanem a bírálóik szerint gépies focit játszó németek csatára, Klaus Fischer szerezte. Azt csak a német labdarúgás követői tudták, Fischernek az ollózás a specialitása, itt pedig pont a legjobbkor mutatta be ezt, amivel esélyt teremtett a tizenegyesrúgásokra.
61. Schumacher. Egyetlen történet sem ér semmit egy valamirevaló főgonosz nélkül, Harald Schumacher pedig Battiston büntetlenül hagyott letarolásával örökre beírta magát a vébék antagonistái közé. Ráadásul tetejébe fantasztikus kapus is volt, aki még két tizenegyest is kivédett a büntetőpárbajban, főszerepet vállalva ezzel a németek döntőbe jutásában.
62. Klasszikus bronzmeccs. Bár a bronzmeccset sokan feleslegesnek tartják, néha nem is alaptalanul, ’82-ben ez is jól sikerült: a fáradt franciákat sorcserével frissítette Michel Hidalgo, a lengyelekhez pedig visszatérhetett Boniek. A vége 3-2 lett a lengyeleknek, akik nyolc év után újra bronzérmesek lettek, abból a csapatból pedig Szarmach, Zmuda és a kopasz Lato is ott volt Spanyolországban.
63. Boniek. Kelet-Európa sem maradt világsztár nélkül, köszönhetően Zbigniew Bonieknek, aki már a vb előtt aláírt ugyan a Juventushoz, de ez nem akadályozta meg abban, hogy elképesztően nagyot játsszon Peru és Belgium ellen. Ki tudja, mi történik, ha játszhat az olaszok elleni elődöntőn, de a sárga lapjai miatt ki kellett hagynia a meccset.
64. Michel Hidalgo csíkos pólója. A francia kapitány kabalából minden meccsen ugyanabban a szerelésben ült a kispadon. Amikor Hidalgo két éve meghalt, nem volt olyan francia nekrológ, amelyben ne emlegették volna a kék-fehér csíkos pólóját.
65. A döntő. Bár híján volt annak a drámának, amit az elődöntők hoztak, azért panasz nem lehetett rá: kimaradt tizenegyes, négy gól, szépen koreografált olasz kontrák, Rossi pedig feltette a koronát a teljesítményére a hatodik góllal. A németek fásultsága is némiképp érthető volt a sevillai 120 perc után. A Guardian újságírója, David Lacey azonban kifogásolta a sok szabálytalanságot, és elégedetlen volt. Pedig ha tudta volna, hogy ennél szinte csak rosszabb döntők jönnek később!
66. Rossi. Paolo Rossi az olasz futball nagy ígéretének indult, de a Totonerónak nevezett bundabotrány miatt két évet ki kellett hagynia, Enzo Bearzot ennek ellenére is bízott benne. Az első három meccsén Rossi ezt semmivel nem igazolta, de aztán a középdöntőben a legjobbkor lendült formába. A gólkirályi címmel a vb főszereplője lett, övé lett az Aranylabda, és senkit sem érdekelt, hogy ezt a teljesítményt később meg sem tudta közelíteni a válogatottban, hiszen abban az egy hónapban tényleg ő volt a világ legjobb csatára.
67. Az olasz aszimmetria. A vébén nem volt egyenfelállás: egyes csapatok söprögetővel játszottak, mások a területvédekezésben bíztak, mint ahogy a 4-3-3 vagy a 4-4-2 is gyakori volt, nem beszélve a brazilok 4-2-2-2-es, rugalmas felállásáról. De a nyerő végül Enzo Bearzot aszimmetrikus felállása lett (ez egyébként az olasz fociban alapfelállás volt): a libero, Scirea előtt két védő játszott, a harmadikat, Cabrinit feltolta amolyan szárnyvédőnek, a jobb oldalon viszont a támadó Conti töltötte be ezt a szerepet. Ezen aztán a döntőre kényszerű okokból változtatnia kellett, de hiába hiányzott a sérült Antognoni és Graziani, az olasz csapat ezeket is el tudta viselni. És ez volt a catenaccióban gyökerező, klasszikus olasz játékmód utolsó nagy eredménye.
68. Zoff. A döntőn ugyanabban a csapatban játszott a vébé legidősebb játékosa, a 40 éves Zoff és a 18 éves Bergomi, bár utóbbi a bajszával kinézett vagy tíz évvel idősebbnek. Zoff viszont ennyi idősen is a vb talán legjobb kapusa volt, különösen a brazilok ellen cáfolt rá a korára. Sőt, még utána is játszott egy évet.
69. Rummenigge. Karl-Heinz Rummenigge a világ egyik legjobb játékosaként utazott a vébére, aki előtte kétszer is megkapta az Aranylabdát, ám a tornát sérülten játszotta végig, így nem tudott olyan vezéregyéniség lenni, mint az Eb-n két évvel korábban. A klasszisát jelzi, hogy így is lőtt öt gólt (köztük egy egészen bravúrosat Chilének), és ez volt az utolsó világverseny, amin igazolni tudta a hírét.
70. Tardelli extázisa. A gólöröm sokáig annyit jelentett, hogy a gólszerző a levegőbe emelte a két karját és kész. A vébék történetének első igazán emlékezetes gólöröme Marco Tardellié volt, aki extázisban szaladt ki a világból a döntőben szerzett gólja után. Lehetett azóta mindenféle megkoreografált, előre kitalált gólöröm, Tardelli öröme őszinteségét semmi nem múlhatja felül, maga a 82-es vébé megtestesülése.
71. Már megint a németek. Ha Schumachert félretesszük, akkor is a németek játszották az intrikus szerepét ezen a vébén: lebecsülték Algériát, nevetséges meccsen jutottak csak tovább Ausztria ellen, majd kiverték a szebben játszó franciákat. És azóta is tudjuk, hogy egy jó német válogatott nélkül sosincs igazán emlékezetes torna, márpedig a Nationalelf nélkül jóval szegényebbek lennénk, a franciák elleni klasszikushoz ők is kellettek.
72. Pertini elnök. A vébédöntők idején a díszpáholyok hagyományosan tömve vannak közjogi méltóságokkal, de mind közül Sandro Pertini volt a legemlékezetesebb. A 85 éves olasz elnöknek (igen, még a 19. században született) partizánként része volt Mussolini elfogásában és kivégzésében is, de ma már elsősorban úgy maradt meg az emlékezetben, mint a kedves bácsi, aki felszabadultan örült az olasz góloknak, még a székére is felmászott közben. Hazafelé pedig beült kártyázni Bearzot kapitány, Zoff és Causio mellé a repülőn, miközben a vb-trófea lazán ott figyelt mellettük az asztalon.
73. Brazil gólok. A brazilok nemcsak sok gólt lőttek, hanem igen látványosakat is, csaknem mindegyiket ki lehetne emelni, de ha nagyon muszáj, Eder bombája a szovjetek ellen a győztes, miközben az sem mellékes, hogy hét különböző játékos osztozott a tizenöt lőtt gólon.
74. Az első szuperklub. Pont a nyolcvanas évek közepének Juventusa volt az első ilyen: a torinói csapat adta a világbajnok olasz válogatott gerincét, és a torna alatt szerződtették a vb két sztárját, Bonieket és Platinit, így mondhatjuk, a vébé szülte meg az évtized első globális sztárcsapatát. Igaz, az akkori kiegyensúlyozottabb viszonyokat mutatja, hogy így is kellett három év, mire BEK-et tudtak nyerni.
75. Szerelmi háromszög! Nincs rendes vb bulvársztori nélkül, és ezt ‘82-ben a franciák szolgáltatták (kik mások?): Jean-Francois Larios az egyik legjobb francia középpályás volt, és még akár vele együtt is teljes lehetett volna a Carré magique, ám Larios elkövette azt a hibát, hogy viszonyt kezdett klubtársa, Michel Platini feleségével. Az eset hónapokig mérgezte a levegőt, majd az első meccs után állítólag Platini választás elé állította a kapitányt: vagy ő, vagy Larios. Platini maradt, riválisa pedig csak a bronzmeccsre tért vissza, ahol Platini nem játszott. Ki tudja, mire ment volna a csapat, ha nincs ez az affér, és Larios is játszhat mondjuk a németek ellen?
76. Emberszerű futballsztárok. A mai gladiátorokkal összehasonlítva már-már komikus látványt nyújtanak a korabeli focisták: Rossit vagy Giresse-t például ma az U19-esek között sem engednék a pályára, olyan vékonynak tűnnek, a skótok sztárja, a pocakos Robertson pedig szintén nem élsportoló alkat.
77. A bajusz és a szakáll vébéje. A nyolcvanas évek eleje volt a bajusz (és a torzonborz szakáll) nagy időszaka a fociban, egy sereg játékost bajszosan ismerhettünk meg a vébén, Gentilétől Bergomiig, noha ők később a divat múltával leborotválták az arcszőrzetet. Ezt a vébét viszont még bajszos sztárok uralták, Boniektől Cerezón át Schumacherig, nem beszélve Socrates, Gerets és Júnior védjegyszerű szakálláról.
78. Breitner eladja a szakállát. A nagy szakáll politikai állásfoglalással is felért abban az időben: Paul Breitner és Socrates is nyíltan baloldali eszméket vallottak. Breitner azonban idővel elhajította Mao Ce-tung vörös könyvecskéjét, gond nélkül Franco kedvenc csapatához szerződött, és nem titkoltan szerette költeni a pénzt. De az még tőle is meglepő volt, hogy közvetlenül a vb előtt a Pitralon-arcszesz reklámja kedvéért leborotválta védjegyszerű szakállát.
79. Stílus. Ezen a képen a franciák cseréje, Alain Couriol Giresse-t vigasztalja az elveszített elődöntő után. A kép is kedves, de igazi érdekessége az, hogy Couriol ezekben a cuccokban bármikor őrülten menő lett volna: például nyolc évvel később, az angol rave idején ölni tudtak volna ezért a halászsapkáért, és ez ma sem lenne másként.
80. Cigarettázó futballsztárok. Ma már elképesztő, de akkor még teljesen nyíltan dohányoztak a futballisták. A Labdarúgás például meg is kérdezte Mészöly Kálmántól: „Az a hír járja, hogy a közös felkészülés időszakában, s a vébén megtiltja a dohányzást. Igaz ez?”, miközben Mészáros Bubu is fogadkozott, hogy a vb idejére visszavesz a cigiből, és jól emlékezhetünk a láncdohányos Socratesre is. Ez most utólag tényleg olyannak tűnik, mintha valamikor száz évvel korábban járnánk.
81. Baszkok Spanyolországért. Bár a baszk függetlenség kérdése a demokratikus átmenet után sem rendeződött, és az ETA sem állt le, a spanyol válogatottban igen sok baszk futballista játszott akkor. Nem véletlenül, hiszen a korszak csúcsklubjai a Real Sociedad és az Athletic Bilbao voltak, és ez a válogatott összetételén is meglátszott. A 82-es spanyol kudarc azonban azzal járt, hogy a legtöbb baszk játékos a vébé után visszavonult a válogatottságtól: így a két sztár, Zamora és a súlyos sérülésen áteső Satrustegui mellett a mindössze 26 éves Alexanko, valamint Periko Alonso (Xabi Alonso apja) is így tettek. A spanyol válogatottban persze volt pár baszk játékos utána is, de Javier Clemente tíz évvel későbbi kapitányságáig viszonylag kevesen maradtak a csapatban.
82. A futball halála. Apró érdekesség, hogy a szabálytalanságok és a gyakran pragmatikus játékfelfogás miatt voltak szakírók, akik a futball halálaként beszéltek erről a vébéről.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="1325" width="2000" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
