Függetlenségi torna a terror Brazíliájában, ahol még a Der Spiegel is „sértette a jó erkölcsöt”

Brazília egyfelől a csúcson volt. Másfelől a legmélyebben. A válogatott nemhogy világbajnoki címet nyert 1970-ben – örökre szavatolva Brazíliának a Rimet Kupát –, de azt a csapatot mindmáig a legragyogóbb együttesnek tartják a labdarúgás egész történetében. Öt 10-es játszott benne, az első mexikói Mundial idején Jairzinho a Botafogóban, Gerson a Sao Paulóban, Tostao a Cruzeiróban, Pelé a Santosban, Rivellino a Corinthiansban viselte a mágikus mezt. S ott volt még Carlos Alberto Torres, Clodoaldo, továbbá tartalékként Marco Antonio, Paulo Cesar Lima vagy az az Edu, aki beszorított helyzetekben a fejére emelte a labdát, és homlokán a lasztival kisétált két megkövült védő között.

A korabeli New York Times azt írta:

Emilio Medici elnök vezetése alatt Brazília a cenzúra, az elnyomás, a rendőrállami zsarnokság mélységébe süllyedt. A rezsim szisztematikusan és széles körben alkalmazza a szadista kínzást ellenfeleivel szemben, sőt a terrort gyakorlatilag életformává avatta.

A vérszomjas Medici tábornok 1969-ben került hatalomra, a válogatott az idő tájt a vb-selejtezőket játszotta, és mind a kvalifikációs mérkőzéseken, mind az első mexikói Mundialon százszázalékos mérleget produkált. Ez összesen 12 győztes mérkőzést, és 42:9-es gólarányt jelentett…

A diktátor igyekezett meglovagolni a helyzetet. Miután 1971-ben Pelé visszavonulása volt a nagy esemény, 1972-re össze akarta trombitálni a világot Brazíliába. Az apropót az adta, hogy az ország abban az évben ünnepelte függetlensége kivívásának 150. évfordulóját. Ám azokban az időkben annyira volt szabad, hogy Medici a Playboy, a Penthouse, de még a Der Spiegel exportját is betiltotta, mivel úgy vélte: ezek a lapok „sértik a jó erkölcsöt”.

Nincs annál kiábrándítóbb, mint ha egy gonosztevő moralizál.

A jubileumra mindenesetre megkezdődött a Függetlenségi Kupa szervezése.

„Némi” akadályt jelentett, hogy az öreg földrész az Európa-bajnokság negyeddöntőire és négyes döntőjére készült,

azaz Anglia, Magyarország, az NSZK, Olaszország vagy a Szovjetunió a kontinenstornára, és nem Brazíliára fókuszált, bár az Eb-n döntőt vívó Szovjetunió kiküldte bajnokcsapatát, a tbiliszi Aszatianival és a kijevi Bisoveccel megerősített Zarja Vorosilovgrádot a dél-amerikai országba, s az európai nyolcak között épp a „szbornajával” szemben kieső jugoszláv válogatott ugyancsak elment Brazíliába. (Nem mondhatott nemet, mert Pelé válogatottbúcsúján is vendég volt.)

Az Eb június 17-én ért véget, a Függetlenségi Kupa június 11-én kezdődött. Ám az első szakasz nem minden résztvevőt állított sorompóba. Három, egyaránt öt tagú csoportot alakítottak ki, melyek így festettek: Afrika válogatottja, Argentína, a CONCACAF-zóna válogatottja, Franciaország, Kolumbia (A), Chile, Ecuador, Irán, Írország, Portugália (B), Bolívia, Jugoszlávia, Paraguay, Peru, Venezuela (C). A kiírás szerint a csoportgyőztesek jutottak a legjobb nyolc közé, ahol vártak rájuk a kiemeltek: Brazília, Csehszlovákia, Skócia, a Szovjetunió és Uruguay.

A pénz nem számított.

Minden egyes mérkőzésért 15 ezer dollárt kaptak a szereplők, a legjobb nyolc között pedig már 25 ezret.

A „jugók” 155 ezer dollárt futballoztak össze, tisztes nyaruk volt. Venezuelának csont nélküli tízest vágtak be, az öt gólt szerző Dusan Bajevicnek már az a másfél óra garantálta volna a gólkirályi címet, ám a mostari csatár bepakolt még nyolcat.

A 96 gyémánttal kirakott trófea értéke 22 300 dollárra rúgott – a serleget 1983. december 19-én ellopták a Brazil Labdarúgó Szövetség riói székházából –, a torna értéke viszont meglehetősen szerény volt. A szervezők hiába számítottak arra, hogy a közönség tódul majd a meccsekre, az Afrika–CONCACAF mérkőzést (0-0) 1928-an tekintették meg Salvadorban, míg a Jugoszlávia–Csehszlovákia találkozó (2-1) alig két és fél ezres publikum előtt zajlott a Sao Paoló-i Pacaembu stadionban. (A monstre tornát tizenkét város tizenhárom stadionjában rendezték.) Nem tett jót a látogatottságnak az sem, hogy Campina Grandéban három órával a Jugoszlávia–Bolívia mérkőzés (1-1) után leomlott a stadion középső tribünje. Szerencse, hogy nem a 15 ezres közönséget vonzó meccs közben szakadt le a lelátó…

A brazilok meccsein persze tolongtak az emberek, de nagy csodákat nem láthattak.

Már a világbajnoki címvédők első fellépése súlyos csalódást keltett, hiszen a csehszlovákok ellen csak gól nélküli döntetlenre futotta a riói Maracanában.

A jugoszlávok 3-0-s legyőzése helyre billentette az életkedvet, és senki nem törődött azzal, hogy a siker részint a szerencsén múlt: Paulo Cesar Lima a meccs elején megsérült, majd a helyére beküldött Leivinha duplázott. (A harmadikat Jairzinho jegyezte.) Aztán a skótokkal szemben nyögvenyelős 1-0 következett újabb Jairzinho-alakítással, így a legjobb nyolc közötti szakasz egyik négyeséből a „köhögő” brazilok jutottak a döntőbe.

A másik ágon az első forduló döntött a brazilok két legnagyobb riválisa, Argentína és Uruguay sorsáról: a portugálok 3-1-re legyőzték a pampák bajnokait, míg a kiegészített vorosilovgrádi szovjet B felülmúlta az „urukat” (1-0). A gólt az utóbb a Dinamo Kijevben híressé vált Vlagyimir Onyiscsenko szerezte, aki az FTC-nek kétszer köszönt be 1975-ben, a Kupagyőztesek Európa Kupája bázeli döntőjében (3-0). A portugálok tizenegy Benfica-játékost vittek Brazíliába, és kilenc közülük mindig a kezdő tizenegy tagja volt az örök legenda, az akkor már harminc éves Eusebióval együtt.

Az argentinok finalista előmenetelben reménykedtek, és megszállták Riót, ennek következtében

a harmadik helyért rendezett Jugoszlávia–Argentína találkozón jegyezték fel a torna nézőcsúcsát: az európai kékek 4-2-es diadalát 170 ezer néző látta.

A döntőre ellenben csak 99 138-an fizettek be. (Több mint 50 ezren meg belógtak, mert más források szerint a meccsen 150 ezren szurkoltak a Maracanában.) Noha a brazilok 1970 márciusa, huszonhat mérkőzés óta veretlenek voltak, formájuk egyáltalán nem kápráztatta el az igényes tábort. Az első helyért a portugálokkal július 9-én vívott csúcstalálkozó sem érdemelte ki a briliáns jelzőt, és bizony a 89. percig kellett fohászkodni azért, hogy a Leao (Palmeiras) – Zé Maria (Corinthians), Brito (Botafogo), Vantuir (Atletico Mineiro), Marco Antonio (Fluminense) – Clodoaldo (Santos), Gerson (Fluminense), Rivellino (Corinthians) – Jairzinho (Botafogo), Tostao (Vasco da Gama), Leivinha (Palmeiras) kezdőtizeneggyel felvonuló vendéglátók végre gólt szerezzenek. Akkor Jairzinho, a mentőangyal az addig remekül védő, ám kivételesen tempót tévesztő José Henrique kapujába fejelte Rivellino beívelését (1-0), és Brazília összesen öt nyamvadt góllal elhódította a trófeát.

Vujadin Boskov, a jugoszlávok szakvezetője azt mondta:

A brazilok úgy játszanak, mint két éve. Azzal a nem csekély különbséggel, hogy immár nincs Peléjük.

Mario Zagallo, a házigazdák szövetségi kapitánya az elsőség ellenére magyarázkodásra kényszerült. „Tudom, a benevezett huszonkét játékos neve mellett akár még száz labdarúgóé is szóba kerülhetne, de én már a következő vb-re tervezek. Egyedül abban vagyok bizonytalan, Gerson kibírja-e 1974-ig vagy sem. Ennyi. Írják le nyugodtan ezt, ahogyan azt is: két év múlva az asztalra teszem a negyedik világbajnoki címet.”

Az a negyedik vb-aranyérem éppen húsz esztendőt késett.

A szörnyű Medici akkor már kilenc éve halott volt.