A pocakos, brusztolós ígéretek ideje lejárt, Anglia már komplett játékosokat nevel

1992 májusában az angol bajnokság új korszakba lépett: a neve Premier League lett és új üzleti modelljével, valamint tradicionális örökségével fenekestül felforgatta mind a helyi, mind az európai labdarúgást. Sorozatunk harmadik, befejező része.

A Premier League sokáig csak az angol (brit) élvonalat jelentette – mára azonban olyan csomópont lett, ahova egyszerre konvergált a globális nagytőke, a szakmai szürkeállomány és a világ legjobb játékosai.

Kapcsolódó
Így rázta fel egy bukott fenegyerek a Premier League-et
1992 májusában az angol bajnokság új fejezetet nyitott: a neve Premier League lett és új üzleti modelljével, valamint tradicionális örökségével fenekestül forgatta fel mind a helyi, mind az európai labdarúgást. Sorozatunk 2. része.

Az átállás mégsem volt zökkenőmentes. Az angol válogatottal kapcsolatban sokáig lebegett az az elmélet, hogy a csapat azért szerepelt mindig rosszul a nagy tornákon, mert az egyre versenyképesebb Premier League-ből kiszorultak az angol játékosok.  Maga Steven Gerrard is azt nyilatkozta, amikor a válogatott nem jutott ki a 2008-as Eb-re:

Azt gondolom, hogy megvan a veszélye, ha túl sok külföldi játékost engedünk be, mert hatással lehet a válogatottra. Még akkor is, ha most épp nem volt.

Érdemes ehhez megnézni a számokat. A legutóbbi 2021-2022-es szezonban így nézett ki a külföldi játékosok aránya a top európai bajnokságokban:

Angliában 1992-1993-ban ez a szám még 39 százalék volt. A kérdés csak az: ez a változás sok vagy kevés? Mint látható, a szomszédos országokban is 40 százalék feletti arányok figyelhetők meg, igaz, azok nem érnek fel az angol számokhoz.

A probléma valójában nem az volt, hogy a külföldi játékosok kiszorították az angolokat, hanem az, hogy az angol akadémiai rendszer egyszerűen nem tudott kellő számú minőségi labdarúgót kitermelni. 

Az első másfél évtizedben a bajnokság fejlődésének hozadéka az lett, hogy a klubok is elkezdték átvenni a legmodernebb jó gyakorlatokat, divatos szóval „best practice”-eket: a Premier League ifjúsági akadémiáinak nevelőedzőit tanulmányutakra fizették be, az ott gyűjtött tapasztalatokat aztán az otthoni képzésbe forgatták vissza. A szövetségi stábok egyre több külföldről jövő, szakavatott edzőt kezdtek alkalmazni.

PAUL ELLIS / AFP – Steven Gerrard, miután Anglia elveszítette utolsó selejtezős meccsét és lemaradt a 2008-as Eb-ről.

Idő kellett, mire egyáltalán felismerték, hogy mélyebb változtatásra volt szükség. A töréspont valahol 2008 körül következett be, amikor az angol válogatott nem jutott ki az Európa-bajnokságra. A csapat a 2014-es világbajnokságon utolsó helyen végzett a csoportjában, ahol Costa Ricát sem sikerült megverni. Az angol tehetségek ugyan ott voltak, de veszni hagyták őket úton-útfélen.

Az utolsó 10 emlékezetes pillanat a 30 éves Premier League-ből

2008. január – Az első „tomahawk”-gól Cristiano Ronaldótól. Ritka, amikor egy mozdulat annyira egyedire sikerül, hogy külön terminust adtak neki. Tudjuk, mi az a „Panenka”, és eszünkbe sem jut más szavakkal elmondani. Tudjuk, mi az a „Cruyff-fordulás”, mert úgy csak Johan Cruyff tudott irányt váltani. Cristiano Ronaldo szabadrúgás-technikája megkopott ugyan 2022-re, de amikor először kipróbálta a nyersen eltalált, kissé nyesett és kissé szitáló lövést, az pont olyan veszélyesen szállt, mint az észak-amerikai indiánok baltája.

 

1995. január – Eric Cantona kung-fu rúgása. Ahogy írtuk, Cantona nem úgy tekintett magára, mint egy focista, hanem úgy, mint egy előadóművész. Az elhíresült rúgás előtt Cantona éppen piros lapot kapott, amiért egy indításkor buktatta a védőjét. A tumultusban az angol kommentátor – mit sem sejtve – csak annyit mondott, „íme, meg is van a holnapi címszalag”. Cantona ekkor vonult le a pályáról. A közvetítés, a játékosok és a nézők is arra készültek, hogy a meccs folytatódik, amikor is Cantona a lelátón álló Matthew Simmonst rúgta meg egy kung-fu mozdulattal. Az ügyből pereskedés lett: Simmons állítása szerint azt kiabálta neki, hogy „takarodj le a pályáról!”, Cantona viszont azt állította, hogy a Simmons a francia nemzetiségébe kötött bele. Simmonst egy hét börtönre és pénzbírságra büntették, valamint egy évig nem látogathatott ki meccsekre. Cantonát – pénzbüntetés mellett – börtönre, majd közmunkára ítélték és hosszú hónapokig nem léphetett pályára. Eltiltása idején a francia válogatott szövetségi kapitánya, Aimé Jacquet elkezdett olyan játékosokkal kísérletezni, mint Youri Djorkaeff és Zinedine Zidane, majd arra jutott, hogy a csapat jobban működik velük, mint Cantonával. Cantona soha többé nem lépett pályára a francia válogatottban.

 

2002. március – Dennis Bergkamp és a PL gólja. A BBC szavazása szerint ez lett a Premier League történetének legszebb gólja. A találat szembement mindennel, amit egy átlag labdarúgó az adott helyzetben tett volna. Az elején Robert Pires a kapunak háttal álló Bergkamp rosszabbik (bal) lábára passzolta fel a labdát. A legtöbben ilyenkor a támasztó lábukkal megállították volna a labdát és a kapuval szembe fordultak volna, hogy jobbal ellőhessék – Bergkamp viszont a bal lábával tökéletes erővel a másik irányba pöccintett. A legtöbben nem tudták volna átverekedni magukat a védőjükön – Bergkamp viszont annyira meglepte az emberét, hogy kis fizikai rásegítéssel tempóelőnybe került. A legtöbben ilyenkor ballal ellőtték volna – Bergkamp viszont már az elején úgy pöttyintett a labdát, hogy kis „effekt” is bekerült a labdába, amely addig csavarodott, amíg a jobb lábához került. A legtöbben azt sem tudták volna, hogy találják el a labdát. Bergkamp a hosszút nézte ki. Ezért volt más Bergkamp, mint a legtöbb játékos.

 

2008. február – Eduardo szörnyű lábtörése. Az esetről nem linkelünk videót. Ahogy szokták mondani: a horror nem maga a tett, hanem a reakció, amit kivált másokból. Az esetkor Cesc Fabregas kétségbeesett segítségkérése, a csapattársak döbbent tekintete legalább annyira megrázó volt, mint a horvát Eduardo szenvedése. Az Arsenal akkori játékosai közül többen is azt mondták, hogy az eset után elvesztették a biztonságérzetüket, ami a teljesítményükön is kijött: ötpontos előnyük végül négypontos hátrányra fogyott.

 

1997. március – Robbie Fowler szól a bírónak, hogy nincs tizenegyes. Fowler egy indítás után futott. David Seaman kijött a kapuból. A két játékos láthatóan nem ütközött, de a bíró tizenegyest ítélt. Fowler hiába mutatta, hogy nem történt ütközés, a bíró ezt figyelmen kívül hagyta. Fowler később az UEFA-tól Fair Play-díjat kapott.

 

2005. február – Delia Smith buzdítja a szurkolókat. Delia Smith a britek „háziasszonya” (főzős tévéműsorokat vezetett), nem mellesleg vérbeli Norwich City-szurkoló, aki a klub tulajdonosai közé is bevásárolta magát. 2005-ben, amikor a Norwich a kiesés ellen küzdött és épp vesztésre állt a Manchester City ellen, Smith a félidőben kiállt a gyepre és bekiabálta: „Van egy üzenetem a világ legjobb szurkolóinak. Kell a tizenkettedik emberünk. Hol vagytok? Hol vagytok? Érkezzetek meg! Gyerünk!” A következő meccsre már az idézetével ellátott Norwich-mezeket árultak.

 

2005. október – Henry és Pires hamvába holt tizenegyese. A futballban nem nagyon létezik olyan, hogy „tizenegyes-variáció”. Az egyetlen sikeres összjáték, amit tizenegyesnél követtek el, még Johan Cruyff ajaxos idejéből származik. Ezt próbálta meg reprodukálni Thierry Henry és Robert Pires, csak hát, homokszem került a gépezetbe.

 

1998. szeptember – Di Canio dühében ellöki a bírót. Di Canio az eset után azt mondta, a bíró „három-négy lépést is megtett, mielőtt elesett, mintha tizenegyest akart volna kiharcolni.”

 

2005. november – Bowyer és Dyer meccs közbeni verekedése. Csapatok egymás közötti kakaskodásával Dunát lehetne rekeszteni, az viszont ritka, amikor csapattársak a világ szeme láttára, egy akció közben vesznek össze. Lee Bowyer és Kieron Dyer aznap nem értették meg egymást.

 

1996. április – Kevin Keegan agya eldurran. 1996 áprilisában szoros küzdelem zajlott a Premier League bajnoki címéért: a Kevin Keegan által vezetett Newcastle az utolsó forduló előtt két pontra közelítette meg a Manchester Unitedet. A pszichológiai hadviselésben jártas Ferguson ekkor találta azt mondani, hogy a Manchester United ellen mérkőző csapatok sokkal összeszedettebben játszanak, mint a Newcastle ellen, ezért ellenfelének könnyített pálya a bajnokság. Keegan annyira magára vette a fricskát, hogy egy televíziónak nyilatkozva, fülhallgatóval a fején, egy furcsa gyerekszobából jelentkezve, vérben forgó szemekkel tirádába csapott. „Mondják el nekik, hogy végig küzdeni fogunk, és tudom, hogy ők meg mennek Middlesborough-ba – és megmondom őszintén, imádni fogom, ha megverjük őket. Imádni fogom!” A Newcastle az utolsó meccsén csak döntetlent játszott. A Man United viszont nyert és ezzel bajnok lett.

Angliában a 2010-es évek küszöbén egyre több reform tudott utat törni magának a hagyományokhoz ragaszkodó szakma dzsungelén. A szövetség akkori futballfejlesztési felelőse, Gareth Southgate javaslatára csökkentették a korosztályos pályák és kapuk méretét és több alulról szerveződő grassroot-programot is meghirdetett. Külföldi tapasztalatok alapján létrehozták az Elit Játékosfejlesztési Tervet (Elite Player Performance Plan, EPPP) és felépítették az ország központi akadémiáját, a St George’s Park edzőkomplexumot, ami egyben az angol labdarúgás tudástáraként is működik. A tehetségeket nem 17-18 évesen karolták fel, hanem jóval korábbról – ráadásul aki felkarolta, már jártas, profi, a képzés fortélyait ismerő nevelőedző volt.

Ahogy a The Athletic írja, „legyen szó Phil Fodenről Stockportban, vagy Jadon Sanchóról London déli részén, a játékosok az első pillanattól fogva egy sokkal pozitívabb, strukturáltabb, készségcentrikusabb képzési programba kerültek be.”

Anglia már nem pocakos, brusztolós, a technikai deficitjüket küzdeni tudással kompenzáló játékosokat nevelt ki, hanem olyanokat, akik magukban hordozzák a kontinentális futball stílusjegyeit.

Phil Foden, Bukayo Saka vagy Mason Mount már fizikailag és technikailag is komplett játékosok, akik pontosan tudják, hogyan viselkedjenek a labdás és labda nélküli helyzetekben. Anglia 2005-ben még nem tudta, hogyan neveljen ki ilyen játékosokat. Ma már tudja.

Kapcsolódó
30 éves a Premier League, Anglia legsikeresebb sportvállalkozása
1992 májusában az angol bajnokság új korszakba lépett: a neve Premier League lett és új üzleti modelljével, valamint tradicionális örökségével fenekestül felforgatta mind a helyi, mind az európai labdarúgást.

Az angol válogatott teljesítménye pedig javul:

Adrian DENNIS / AFP – Gareth Southgate.

Igaz, hogy Gareth Southgate épp most szenvedett el történelmi vereséget a magyar válogatottól, mégis ő rendelkezik a második legmagasabb győzelmi mutatóval az angol szövetségi kapitányok rangsorában (leszámítva az egyetlen meccsen dolgozó Sam Allardyce-ot). Tavaly Európa-bajnoki döntőt játszott Anglia, ahol Olaszország szétlövésben tudta megverni.

A Premier League körüli vita másik tárgya mindig is a pénz volt. Vagy inkább: az árak.

Tony Blair már 1995-ben, egy játékosoknak és edzőknek tartott díszvacsorán arról beszélt, fél attól, hogy a bajnokságban „eluralkodik a mohóság” és a játékosok egyre növekvő átigazolási díjain is méltatlankodott. Ezek a félelmek most is körül lengik a bajnokságot, ahol játékosok 100 millió eurós cetlivel váltanak klubot, és az ismert szakíró, Jonathan Wilson is csak arra jutott:

A futball már meghalt, csak az a kérdés, milyen drága szarkofágban temessük el.

Angliában a legolcsóbb éves Arsenal-bérlet ára 891 fontba, vagyis több mint 400 ezer forintba került. Egy meccsjegy átlagára 32 font – nagyjából 15 ezer forint. A Premier League-nek még az alsóházi csapatai is nagyobb televíziós bevételhez jutnak, mint Európában bárki, kivéve a Real Madridot, az Atletico Madridot és a Barcelonát. Az indulás óta a bajnokság belföldi sugárzási díjai évi 192 millió fontról 5,1 milliárd fontra ugrottak. A kritikusok szerint az angol bajnokság elvesztette az identitását, sőt, talán még a lelkét is, ezért a közbeszédben mindig ott lebeg, hogy a Premier League-lufi bármikor kipukkanhat.

Mindez mégsem vette el a szurkolók lelkesedését, akik Kuala Lumpurtól Edinburgh-ig hétről hétre követik az angol bajnokságot. A Premier League-nek mind a 20 csapata nagyobb nézőszámmal rendelkezik, mint 1992/1993-ban, sőt, ha a jogelődöt nézzük, az akkori 78 addigi élvonalbeli klub döntő többségének is nőtt helyszíni látogatottsága. A Premier League megjelenésével a többség nyert, és bár akadtak klubok, amelyek helyenként megbicsaklottak (mint például a Bury vagy a Macclesfield), a széles közönség is jobban járt.

Angliában szinte minden olyan klub, amely 100 éve létezett, ma is létezik.

Címkék: labdarúgáspremier leagueszabó christophe