Olimpiai premier: „Nehogy otthon azt higgyék, az angol footballcsapat hét góllal jobb a magyarnál”

Nem mondható, hogy elődeink félvállról vették az ötkarikás premiert, hiszen a MOB footballszakosztálya áprilisban 63 tagú (!) olimpiai keretet hirdetett. Egyúttal közzé tette: „Arra kéri fent nevezetteket, hogy f. hó 25-én vagy 26-án este 6-8 óra között Herzog Ede szövetségi kapitánnyal közöljék, vajon kiküldetésük esetére rendelkezhetnek-e a kellő szabadságidővel (30 nap).”

A Magyar Olimpiai Bizottság 4000 koronát irányzott elő a csapat kiküldetésének költségeire, de végül csak a tervezett összeg felével örvendeztette meg – vagy inkább keserítette el – a labdarúgókat. Az MLSZ ellenben 8000 koronát szánt a bemutatkozásra, s amikor kiderült, hogy az olimpiai bizottság felez, elhatározta, maga szervezi az expedíciót. A MOB tudomására hozta: szerinte a footballistáknak nem kell egyenruhát vagy szalmakalapot hordaniuk, sőt a megnyitóünnepségen sem kötelező részt venniük. Steiner Hugó, a szövetség főtitkára arra is kitért:

Akkor, amidőn az MLSZ a saját bőrére rendezi a stockholmi utat, senki sem utasíthatja, hogy küldöttsége hol lakjék, és minő kiadásai legyenek.

A korabeli magyar sajtó konzekvensen „football-világbajnokságnak” nevezte az 1912-es olimpiai labdarúgótornát, jóllehet az első ellenfél, Anglia az amatőr együttesével állt ki. Az is épp eléggé veszélyes volt… A Nemzeti Sport siránkozott: „A sors mostohasága a legerősebb résztvevővel, az angollal hozta össze a magyar csapatot.”

Ám a közönség bízott a válogatottban, a június 16-i elutazás alkalmával nagy tömeg búcsúztatta az I. osztályú gyorsvonati jeggyel utazó játékosokat a Nyugati pályaudvaron. A legtöbben Schlosser Imrét éltették, aki egy héttel korábban, a bajnokság utolsó fordulójában nyolc gólt vágott be az FTC–III. Kerület mérkőzésen (11-3), mások meg azt fájlalták, hogy a szintén ferencvárosi Koródy Károly, aki a felét (17) jegyezte Schlosser évadbeli góltermésének, lemondta a válogatottságot.

Viszont ott volt még Bodnár Sándor. A MAC csatára áprilisban az Üllői úton (25 ezer néző előtt) mesterhármassal egyenlített a németek ellen az 1-4-es első félidő után, majd vezető gólt rúgott a Hohe Warte sporttelepen az osztrákoknak (1-1). Formáját átmentette Skandináviára is: a svédek elleni 2-2 alkalmával ő jegyezte az első magyar gólt, majd az olimpia előtti utolsó válogatott meccsen hárommal lepte meg a norvégokat (6-0).

Stockholmban 34 Celsius-fokot mértek árnyékban, amikor 1912. június 30-án, vasárnap délután fél kettőkor kivonult a két együttes.

A fehér mezes britek így álltak fel: Brebner (Leicester Fosse) – Burn (London Caledonians), Knight (Portsmouth) – Littleworth (Glossop North End), Hanney (Reading), Dines (Lynn Town) – Berry (Oxford), Woodward (Chelsea), Walden (Bradford), Hoare (Glossop North End), Sharpe (Derby County). A piros dresszben játszó magyarok összetétele ez volt: Domonkos (MTK) – Rumbold, Payer (mindkettő FTC) – Bíró (MTK), Károly (BAK), Vágó (MTK) – Sebestyén (MTK), Bodnár (MAC), Pataki, Schlosser, Borbás (mind FTC).

Honfitársaink sem voltak profik, mindegyiküknek volt polgári foglalkozása, illetőleg Bíró Gyula és a Koródy helyett bevetett Pataki Mihály tanult. Pataki nem túl jól: öt tantárgyból bukott meg a IX. kerületi felső kereskedelmi iskolában, amelyet a könyvviteltant, levelezést és szépírást tanító Kárpáti Béla, az MLSZ társelnöke és az FTC elnöke igazgatott. A többiek közül Domonkos László pénztári hivatalnok, Rumbold Gyula iparművész, Payer Imre műszerész, Borbás Gáspár ügyészségi fogalmazó volt, még Schlosser is dolgozott, a fővárosnál alkalmazták.

A mérkőzés jól indult, negyedóra múltán Borbás beadásába Tom Burn beleütött. Tizenegyes! A büntetőt Bodnár rúgta, Ron Brebner meg kivédte. A kapus két évvel később, egy angol bajnoki meccs közben olyan súlyos fejsérülést szenvedett, hogy harminchárom esztendős korában meghalt. Joseph Dines egy évvel fiatalabb volt nála, amikor elesett az első világháborúban 1918-ban. Az angol csapat megannyi labdarúgója szolgált a hadseregben a háború idején, Ted Hanney és Vivian Woodward konkrétan a Futballzászlóaljnak nevezett alakulathoz tartozott, de hősiességével kitüntette magát Gordon Hoare, Arthur Knight, Henry Littleworth, Harold Walden is.

Ők sajnos Stockholmban is jól harcoltak. Két perccel a tizenegyes kihagyása után Rumbold lyukat rúgott, és Walden nem kegyelmezett. Nem sokkal később Walden kézzel vette át a labdát, mielőtt megint a hüledező Domonkos hálójába lőtt, de Christiaan Groothoff holland játékvezető, a Het Sportblad című magazin szerkesztője megadta a gólt… (Hálából a döntőt is ő dirigálta a tornán.) Aztán a 43. percben Arthur Berry szögletrúgását Woodward továbbította a kapuba, így a félidőben 3-0-ra vezettek az angolok.

A rekkenő hőség miatt fél órás szünetet tartottak, majd a második félidő kezdete előtt Gusztáv Adolf svéd trónörökös érkezett a pályára, és az összes játékossal kezet fogott. Ez jó hatással volt a már addig is duplázó Waldenra, aki a szünet után mesterhármast ért el, és egyszer még Woodward is bezörgetett.

Anglia–Magyarország 7-0 úgy, hogy 6-0-nál Domonkos hárította Hoare tizenegyesét…

Az eredmény itthoni fogadtatása szélsőséges volt. Az újságokban az örök pozitívak azt jelentették: „Nehogy otthon azt higgyék, az angol footballcsapat hét góllal jobb a miénknél”; „nem érdemeltünk nagy vereséget, mert a mezőnyben voltunk olyan jók, mint az angolok, a kapu előtt azonban fenomenálisak voltak az angol csatázók”. A hetes súlya alatt roskadozók viszont így kommentálták a kudarcot: „Erre a vereségre nagyon kevés mentség van, mert az angol csapat a 90 percnyi játékidőből 65 percet tíz emberrel játszott le.” (Hanney a 25. percben megsérült, le kellett vinni, és csere nem volt.) Továbbá: „A balszárny, Schlosser és Borbás élete leggyengébb játékát produkálta.” (Mindketten betegen játszottak.) Aztán: „A stockholmi tragédia szomorú temetője lett ezer és ezer magyar lélek rózsás reménységének.” S a végső konklúzió:

Hiába! A footballjáték nem való a magyar ember természetének.

Ez utóbbi megállapítás ellenére a hazai bajnoki mérkőzések nézőátlaga tisztes 4334-re rúgott – az NB I legutóbbi évadában a látogatottsági középérték ennek 64,16 százaléka, 2781 volt –, nem utolsósorban azért, mert az Üllői úti stadion 1911. február 11-i átadása után 1912. március 31-én felavatták az MTK pályáját. Ahogyan a ferencvárosi sporttelepet FTC–MTK mérkőzéssel (2-1) nyitották, úgy a Hungária úton is az örökrangadóval tartották a premiert. Részben angol nap volt, mivel a kék-fehérek házi gólkirályuk, a center Joe Lane „dugójával” nyertek 1-0-ra nem kevesebb, mint 18 ezer néző előtt. Igaz, a brit szigetországban már 1901-ben 110 820 szurkoló jelenlétében rendezték a Sheffield United–Tottenham FA Kupa-döntőt a Crystal Palace pályán. (A Spursben csak három angol játszott öt skót, két walesi, valamint egy ír mellett; a játékos-edző a skót John Cameron volt.)

Stockholmban maradt a repechage, de az tényleg vigaszág volt, mert

a július 3-án rendezett Magyarország–Németország mérkőzés 3-1-e, az első magyar olimpiai futballgyőzelem után még a kritika bajnokai is megenyhültek.

Schlosser egyenesen a mennybe ment, miután a meccs elején bevágott egy szabadrúgást, majd szintén a hálóba küldte Bodnár átadását. Szerzett még egyet kavarodás után, közelről, így senkit nem zavart Gottfried Fuchs szépítő gólja. Ez a Fuchs az oroszok 16-0-s legyőzése alkalmával tízszer köszönt be, majd az első világháborúban Vaskereszttel tüntették ki mint hős tüzértisztet. Aztán 1937-ben menekülnie kellett Németországból, mert az akkori idők német – meg a többi közt magyar – terminológiája szerint „mocskos zsidó” volt. A Német Labdarúgó Szövetség 1933 és 1945 között törölte a nevét mindenféle kimutatásból. Majd hatvan évvel tíz olimpiai gólja után Sepp Herberger, az 1954-ben világbajnok nyugatnémet válogatott szakvezetője, aki egyébként szintén tagja volt a náci pártnak, arra kérte Hermann Neuberger futballszövetségi alelnököt (1975-től elnököt), hogy hívja meg Fuchsot a müncheni Olimpiai stadion 1972-es avatójára, az NSZK–Szovjetunió mérkőzésre. Neuberger és a testület elutasította a javaslatot, bár Fuchs semmiképp sem jelenhetett volna meg a találkozón, mert nyolcvanhárom éves korában, 1972. február 25-én meghalt.

A vigaszági döntőt Ausztria legjobbjaival vívták a magyarok. „Irtóztató durva játék” folyt – írták a lapok, s második félidő elején Bep Willing holland játékvezető magához hívta a két csapatkapitányt, hogy „több gentlemantempót” kérjen tőlük. Akkor már 1-0-ra vezetett a magyar csapat, és lett 2-0 is, mert Sebestyén Béla az első félidőben Schlossernak, a másodikban Patakinak készített elő. Majd Bodnár úgy szerezte a harmadikat, hogy a korabeli beszámoló szerint „végigdriblizte az egész pályát”.

A 3-0 után a Pesti Napló diadalmasan jelentette: a nézők „hangosan ünnepelték az ezúttal gyönyörű játékot produkáló magyar csapatot.

A válogatott e győzelme abszolút nagy értékű. Feledteti az angoloktól szenvedett vereségünket, s csapatunk visszaszerezte a magyar footballközönség bizalmát.

Pláne, hogy a válogatott Stockholmból Moszkvába utazott, ahol előbb 9-0-ra, majd 12-0-ra győzte le az orosz együttest. Az első meccsen Pataki négy, a másodikon Schlosser öt gólt ért el.

Tízet senki nem szerzett, az Fuchs.