Dánia jachtklubban „nyaralva” üdvözölte és beugróként megelőzte Európát

Az északiak nem akármilyen ágon vívták ki a kivételes diadalt: az előző három Eb győztesét egyaránt felülmúlták. Először az 1984-ben aranyérmes franciákat verték 2-1-re. Ez az után történt, hogy gól nélküli döntetlent játszottak Anglia együttesével, majd 1-0-ra kikaptak a házigazda Svédország legjobbjaitól. A Det fri Aktuelt című koppenhágai újság azt írta: „Dánia számára máris befejeződött az Eb.”

Nana.

A franciák elleni 2-1 után – a korabeli beszámoló szerint –

Flemming Povlsen kiemelte helyéről a szögletzászlót, azzal futott mámorosan körbe, John Sivebæk a fejéhez kapva zokogott boldogságában.

Kim Vilfort aznap nem játszott. Arról értesítették, hogy hétesztendős kislánya, Linne leukémiás. Azonnal hazautazott, mindenki biztosra vette, hogy nélküle fejeződik be az Európa-bajnokság. Ám a döntőre a felesége visszaküldte Göteborgba, mondván: „A gyereknek is azzal szerzed a legnagyobb örömöt, ha Dánia hőseként térsz haza.”

Ahhoz persze túl kellett jutni az elődöntőn a címvédő hollandokkal szemben. Jens Brinch, a dán rádió riportere azt mondta: „ A játékosok jó része már szabadságon volt, amikor megtudta, hogy szerepelhet az Eb-n, ennek ellenére együttesünk valódi csapatként jelentkezett a tornán. Az elődöntőbeli sikerhez azonban csodára lenne szükség, mert a realitás azt mondatja velem: a világsztárok holland válogatottjával szemben kevés az esélyünk.”

Arra sem volt kilátás, hogy Dánia részt vehet az Európa-bajnokságon.

Noha május vége felé már el lehetett képzelni, hogy a boszniai mészárlásért kizárják a jugoszláv válogatottat, két nappal a hó vége előtt az Európai Labdarúgó Szövetség a walesi Newportban megtartott ülésén úgy határozott, marad a nyolcas mezőnyben a már a helyszínen tartózkodó délszláv együttes. Lennart Johansson elnök kiemelte: „Az UEFA nem politikai testület, ezért a sportszempontok alapján határoztunk.”

Majd másnap ugyanő értesítette a dánokat: készüljenek!

Miljan Miljanic kapitány keretében olyan kiválóságok köszöntek el a kontinenstornától és Svédországtól, mint Brnovic, Djukic, Jugovic, Mihajlovic, Mijatovic, Dragan Stojkovic. Közben a Roland Garroson Szeles Mónika 6:2, 6:2-re verte Jennifer Capriatit, 6:3, 4:6, 6:4-re Gabriela Sabatinit, a döntőben 6:2, 3:6, 10:8-ra Steffi Grafot. Jugoszláv színekben.

Flemming Nielsen, aki az Atalanta légiósa volt és 26-szor szerepelt a dán futballválogatottban, majd hazája legnagyobb példányszámú napilapjának, a Berlingske Tidendének a labdarúgó-szakírója lett, a torna előtt úgy vélte: „Sajnos, a mi válogatottunk sem fizikailag, sem lelkileg nincs úgy felkészülve, hogy bármilyen keresnivalója legyen az Eb-n. Szerencsére első ellenfelünknek, Angliának sincs sok. Konzervatív futballjukkal a britek itt semmire sem juthatnak. Meggyőződésem, hogy Svédország, Franciaország, Németország és Hollandia kerül a négy közé.”

A svédeket, a franciákat és a németeket eltalálta.

A hollandokat kiejtették honfitársai.

A meccs után Nielsen lapja így örvendezett:

A dán nyaralók megették a narancslekvárt.

Ez arra utalt, hogy a beugrás hírül vételének idején a húszas keret nyolc légiósa már különböző tengerpartokon sütkérezett. A dán bajnokság még tartott, mert senki nem gondolt az Eb-szereplésre. Arra meg pláne nem, hogy elődöntős lesz a csapat, sőt a legjobb négy között a tizenegyespárbajban felülmúlja a Bergkamppal, Gullittal, Rijkaarddal, Van Bastennel felvonuló tulipános csapatot. A 2-2 után a duplázó Henrik Larsen azt mondta: „Ez életem legboldogabb napja. A tizenegyessel együtt három gólt szereztem a hollandok ellen.”

Ekkor határoztam el, hogy elmegyek a dánok szálláshelyére Stenungsundba. Úgy tetszett, a helyettesítő tanárok az Eb-n is nyaralnak, mert egy jachtklubban laktak, s az odavezető hídra kifeszítettek egy transzparenst, ezzel a szöveggel: „Dánia üdvözli Európát”. Az épület bejárata előtt pedig egy festőállványra kitett hatalmas karikatúra állt, ezen a dán játékosok vidáman arrébb rugdostak egy tutajt, amelyen angol zászlókat lengető szurkolók utaztak, sapkájukon ezzel a felirattal: „Huligánok”.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a dán labdarúgók egy része az asztalokon ült, a lábát lóbálta, miközben sört ivott és/vagy cigarettázott, a vendég tényleg nem akart hinni a saját szemének.

Ehhez jöttek a dumák. Peter Schmeichel, aki előbb egy perc türelmet kért, majd eltűnt, gondoltam, aznap már nem kerül elő, majd lapát tenyerével úgy hátba vágott, hogy majdnem összecsuklottam: „well, my friend”, leszögezte: „A döntőben kilencnél bizonyosan többen leszünk, és a hollandok ellen kilenc játékossal is tartani tudtuk a 2-2-t a hosszabbításban. Az esélyünk pontosan ugyanannyi, amennyi eddig volt, s az eredményeket mindenki ismeri.”

Lars Olsen szintén nem óvatoskodott: „Úgy jöttünk az Eb-re, hogy azt gondoltuk, valamennyi csoporttársunk megelőz bennünket, mert az angolok, a franciák és a svédek felkészülhettek, mi viszont nem. Aztán mérkőzésről mérkőzésre kiderült, mind jobban és jobban játszunk, azaz miért ne futballozhatnánk a legjobban a döntőben?”

Az Ekstra Bladet című dán újság is enyhén szólva derűlátó volt. Címoldalán azzal hencegett:

Gyertek csak, németek, úgy is mi vagyunk Európa legjobbjai!

Richard Möller Nielsen szövetségi kapitány már gondterheltebbnek látszott, mivel hét játékosa sérüléssel bajlódott, közülük a kölni Henrik Andersent hazavitték Koppenhágába megoperálni. Összesen 300 válogatottság szereplése volt kérdéses, Mogens Kreutzfeld csapatorvos vált a dán küldöttség legfontosabb emberévé.

Nem mese: Andersenen kívül mindenki meggyógyult, a dánok majdnem a legjobb tizenegyükkel kezdhettek a németek ellen a göteborgi Ullevi stadionban. Csapatuk így állt fel: Schmeichel (Manchester United) – Olsen (Trabzonspor) – Sivebæk (Monaco), Kent Nielsen (Aarhus), Piechnik (Boldklub 1903), Christofte (Bröndby) – Jensen, Vilfort (mindkettő Bröndby), Larsen (Lyngby) – Povlsen (Borussia Dortmund), Brian Laudrup (Bayern München).

Majd John Jensen rúgott egy óriási gólt a rövid felsőbe – előtte a dán labdaszerzés aligha volt szabályos, de Bruno Galler svájci játékvezetőnek ez nem szúrt szemet –, majd a visszatérő Vilfort a tizenhatosnál fektetős lövőcselt mutatott be, aztán menthetetlenül a bal sarokba küldte a labdát (2-0). Jensen azt mondta: „Mi nemcsak a győzelemért, nem csupán Dániáért, hanem Kim leukémiás kislányáért is harcoltunk.”

A leforrázott németek (1980 Európa-bajnokai) a következőkkel magyarázták a váratlan vereséget: Galler részrehajlása; Berti Vogts szövetségi kapitány tanácstalansága-tehetetlensége; a csapat ötlettelen, Stefan Effenberg különösen gyenge játéka; az Ullevi stadion hangulata (értsd: szinte mindenki a dánoknak szurkolt). A stockholmi Svenska Dagbladet másképpen is összefüggésbe hozta a németekkel a szenzációs meccset: „A dánok győzelme a legnagyobb meglepetés 1954 óta. Annak idején az NSZK esélytelennek tartott csapata legyőzte a csodálatos magyar válogatottat. Akkor mámorban fürödtek a németek, most a legszívesebben sírtak volna.”

A dánok megadták a módját az aranyérmesek ünneplésének.

A csapat szombat délelőtt indult haza Göteborgból, s amikor a charter a dán légtérbe ért, két F–16-os vadászgép kísérte azt a kastrupi repülőtérig.

Ilyen fogadtatás csupán állam- és kormányfőknek, azok közül is csak keveseknek jár… A reptérről fél évszázados, nyitott autóbuszban utazott a csapat a koppenhágai városházáig. Ezt az utat közepes forgalomban negyedóra alatt meg lehet tenni, ám a nem túl nagy távolság leküzdéséhez kivételesen két órára volt szükség, mivel a busz csak lépésben tudott haladni az út szélén felsorakozó tízezrek miatt. A konvoj végén mentőautó haladt, benne a már megműtött Andersen balhátvéddel.

Ezt megint csak volt szerencsém látni, mert komppal átmentem Dániába, a mosoly országába. Az Eb-győztesek fejenként 300 ezer dán koronát, azaz nagyjából ötvenezer dollár jutalmat kaptak, de játékuk, mentalitásuk és fogadtatásuk élménye megfizethetetlen volt.

A pályán kívüli első helyet azonban nálam egy távirat vitte el. „Gratulálunk a fantasztikus győzelemhez és a csodálatos Európa-bajnoki teljesítményhez” – szólt a szöveg. Az aláírás pedig ez volt: Jugoszlávia koppenhágai nagykövetsége.